„Aggódó természet vagyok. Aggódó az apámért, az anyámért, a feleségemért, az öcsémért. Ezt neveztem Isten büntetésének. (...) Gyerekkoromban nagyon keveset, vagy alig játszottam. Nagyon meg kell különböztetnem a két kort énnálam, a gyerek- és a kamaszkort. Gyerekkoromat egy zárt templomudvaron töltöttem, kamaszkoromat szabadban, Szatmárnémetiben egy parasztok és vagongyári munkások lakta városrészben. Életemben először találkoztam folyóval, lankával, kerttel, lovakkal, kutyákkal, szekérzörgéssel. Gyerekkoromban nem játszottam, de mi is a játék? A versírás a legszebb játék a világon” – ezt vallotta Zelk Zoltán 1979-ben a Költő és kora című televíziós műsor egyik adásában.
Zelkovits Zoltán néven született 1906-ban a mai Románia területén fekvő Érmihályfalván. A gyerekkora nagyon rövid és viszontagságos volt, már egészen fiatalon, alig tizenötévesen dolgoznia kellett, édesapját pedig korán elveszítette. Egy interjúban így mesélt életének első szakaszáról (Bertha Bulcsu: Interjú Zelk Zoltánnal, Jelenkor, 1972):
„— Milyen volt Érmihályfalva, a szülői ház, mire emlékszel?
— Semmire . . . Ott születtem, de aztán Szilágysomlyóra költöztünk. Egyik sorsdöntő emlékem is innen származik: Palánkos kapuban állok, édesanyám szoknyáját fogom. Az úton egy temetési menet halad, bóbitás lovak húzzák a halottas kocsit. Lehet, hogy ekkor szerettem meg a lovakat. - Kétéves koromban kerültem Miskolcra. Nagy élményem maradt a templomudvar, a falak színe, az árnyékok és a félelem. Kilépni a nyílt, tágas utcára mindig megrázkódtatást jelentett számomra, s jó volt hazamenni a félelembe. Apám hitközségi kántor volt, de az volt az álma, hogy urat nevel belőlem. Matrózblúzom volt, frufrum, és nem jártam külön héber iskolába. Ha vendégek jártak nálunk, apám azt szokta mondani, hogy Zoliból attasé lesz vagy csendőrtiszt. Falusi viszonyok között a csendőr látszott a legnagyobb embernek... Paraszt napszámos volt a nagyapám, ami zsidóknál elég ritka dolog ... Az apám sem írni, sem olvasni nem tanult, nem járt iskolába, de nagyon szépen írt és sokat olvasott. A Nick Carter füzeteket édesapám minden héten elolvasta. Este olvasott az ágyban, aztán ledobta maga mellé a földre. Másnap délelőtt én fölszedtem, s olvastam tovább. A költészetembe is belejátszik az ő mestersége. .. Ahogy temetésre vagy esküvőre készült és gyakorolta az éneket... Egyszer a katonakórházba ment temetni. Emlékszem, hogyan szállt a temetőben az apám hangja... - Az udvaron a hitközségi jegyző volt a legmódosabb ember. Egyik első emlékem, hogy állok az ablakuk alatt, s hallgatom, hogy Brá- ver Irma hogyan zongorázik. Odajön apám, azt mondja: Gyere, mutatok neked egy Tibit. Bementünk a szobába, s az anyám ágyából felemelt egy csecsemőt, az öcsémet. - Az apám zsidó kántor létére vöröskatona lett 1919-ben. Ennek a következménye volt aztán, hogy felmondtak neki Miskolcon, a lakásból is el kellett jönnünk.
Elkezdődött a család kálváriája.
Erzsébetfalván kerestek akkor kántort. így költöztünk ide egy egyszoba-konyhás lakásba. Ez Miskolchoz képest nagy zuhanás volt az apámnak, mert Miskolc volt a monarchia legnagyobb ortodox hitközsége. Balszerencsés ember volt, például negyvenegy éves korában meghalt. (..) Én 1921-ben már az Anker-közben a Vermes és Fischer-féle posztónagykereskedésben voltam inas. Mindkettő erzsébeti ember volt. A Vermes apám barátja, így hát odavettek inasnak. - Anyám 1921-ben repatriálást kért, mivel az ő rokonsága Szatmár Romániához csatolt részében lakott. Így kerültem én 1921 decemberében Szatmárnémetibe, ahol tovább tanultam a posztókereskedést.
Három év volt az inasidő, de a főnököm két év után felszabadított, hogy megszabaduljon tőlem.
Igaza volt. Sem felgöngyölni a posztót, sem a szerdai hetipiac parasztjait becsapni nem tudtam. Szatmárnémetiben abból éltek a posztókereskedők, hogy az árut nyolc-tízszeres áron sózták rá a parasztokra.”
Inasévei alatt munkásszállón lakott és sok szépirodalmat olvasott. Ekkor ismerkedett meg Kassák Lajos verseivel is, aki nagy hatással volt költői indulására. Kassák a 365 című folyóiratában közölte is az egyik írását. Zelk rögtön ezután, 1925-ben Budapestre költözött. A munkásmozgalom már korábban is érdekelte, Pesten aztán be is lépett a Magyar Szocialista Munkáspártba, közben kávéházakba járt, irodalmárokkal ismerkedett. Alkalmi munkákból tartotta fent magát, eleinte „ágyrajáró” volt, nem sokkal érkezése után hajléktalanná vált.
Mozgalmi kötődései miatt 1927-ben letartóztatták, és kitoloncolták Magyarországról.
Egy évvel később visszaszökött Budapestre, és egy ideig álnéven élt. A Nyugat először 1928-ban közölt tőle verset, első kötete pedig 1930-ban, szerzői kiadásban jelent meg. Ezekről ő így mesélt a Bertha Bulcsúnak adott interjúban:
„Akkoriban Kassák édesanyjánál laktam a Sziget utcában mint ágyrajáró. Aztán bejött a tavasz, és megszűnt a ruhatárosság. Munkanélküli lettem, majd az Angolparkban dodgemkocsi-tologató három pengőért. Izgalmas élet volt, a Ligetben aludtam. Éjjel kettőig dolgoztunk, aztán beültünk a kocsmába a verklisekkel, bohócokkal, kikiáltókkal. Ebben az időben én már tagja voltam az MSZMP-nek. így történt, hogy 1926-ban ötödmagammal letartóztattak. Majd 1927-ben újra. Lementem az utcára, vettem egy Nemzeti Sportot és öt cigarettát. Visszamentem anyám lakására, beültem az ágyba, a francia-magyar meccs tudósítását olvasgattam. Egyszercsak némán kinyílt az ajtó, belépett egy detektív, aztán magával vitt. Átdobtak a határon, mivel román útlevéllel éltem Budapesten. 1928 augusztusában visszaszöktem Magyarországra. Álnéven jelentettem be magamat. Az a rettenetes dolog történt, hogy a budapesti albérleti szobában együtt laktam az anyámmal, aki Zelkovics volt, én pedig Zichermann Zoltán néven éltem. Azt hitték, hogy az anyám pasasa vagyok. Ha együtt elmentünk hazulról, mindig éreztem a hátamban a házmester és a lakók pillantását. Álnéven éltem, s közben a Munkába és a Nyugatba dolgoztam.”
Közben egyre nagyobb gyakorisággal publikált tárcákat, kritikát. Ebben az időszakban ismerte meg első feleségét, Bátori Irént is, akivel Zuglóba költöztek. 1942-ben munkaszolgálatra küldték Ukrajnába, ahonnan csak két év múlva térhetett vissza Budapestre, két héttel később azonban újra behívták. A recski ércbányában dolgozott 1944 nyarán, aztán Almásfüzitőre vezényelték, ahonnét visszaszökött Budapestre. A háború végéig bujkálni kényszerült. Erről ő így mesélt:
„Elvittek munkaszolgálatosnak. 1942 februárjától 1944 márciusáig munkaszolgálatos voltam, ebből két évet fronton töltöttem. Hazatérésem után egy hónappal megint be kellett vonulnom, ezúttal megúsztam hazai munka- szolgálattal. Mátraderecskén és Recsken voltam.
A Szálasi puccs előtt egy nappal megszöktem a munkaszolgálatból. A Szálasi puccs utáni első menedékem Németh László otthona volt.
Ő bújdosott ugyan azokban az időkben, de a felesége, az ő tudtával persze, amíg erre módja volt, rejtegetett. Később amikor ez számukra lehetetlenné, mert veszélyessé vált, az akkor fiatal költő Hegedűs Zoltán lakásán kaptam menedéket, majd a felszabadulás előtti két- három hetet néhány lakó tudtával annak a háznak a szuterinjában rejtőztem át, amelyikben Irénnel laktunk.
— Mi történt azokkal, akik nem szöktek meg Mátraderecskéröl?
— Javarészüket elhurcolták a német koncentrációs táborokba, és csak nagyon kevesen tértek vissza.”
A háború után ő azok közé tartozott, akik nagyon hittek a kommunista átalakulásban, politikai elköteleződésének köszönhetően pedig hamar sikeres, ünnepelt szerző lett belőle. 1947-ben Baumgarten-díjjal, 1949-ben és 1954-ben Kossuth-díjjal, 1951-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Közben az 1945-ben alapított Szabadság című napilap munkatársa és állandó színikritikusa lett. 1952-ben pedig gyereklapot indított Kisdobos címmel, amelynek 1956-ig volt a felelős szerkesztője. Az egyik pályatársa, Domonkos Mátyás így emlékezett vissza erre az időszakra (Albert Zsuzsa: Legenda Zelk Zoltánól, Látó, 1996): „Az írómemorandumnak is egyik szervezője volt, és még valami, amit én fontosabbnak tartok:
a Kisdobos szerkesztőjeként jóformán az egész margóra szorított, elhallgattatott magyar irodalomnak, elsősorban a költőknek teret adott,
ahol a segédszerkesztője Nagy Laci volt, tehát mindenkit közölt, aki képes volt gyerekverset írni, és a képzőművészeket is bevonta ugyanoda. Azt kérte csak, hogy ne legyenek nagyon absztraktok. Ezt még ő se tudta volna elfogadtatni.”
Az ötvenes évek közepére már eltávolodott a közélettől, a pártideológiától, ahogy ő fogalmazott „torkán akadt a pártjelvénye”. 1956-ban már a felkelők oldalán állt, olyannyira, hogy október 24-én egy forradalmat éltető kiáltványverse röplapként terjedt Budapesten.
A forradalom leverését követően három év börtönbüntetésre ítélték, de 1958 végén amnesztiával szabadulhatott.
Életének egyik legtragikusabb időszaka volt ez. Réz Pál így emlékezett vissza ezekre az évekre: „Én jóval később ismertem meg, az ötvenes évek végén ritkán találkoztunk, aztán a forradalom után, mikor kijött a börtönből, közel kerültünk egymáshoz. Tudják, hogy Zelk Zoltánt három évre ítélték 57-ben, és másfél-két év után szabadult, ha jól emlékszem, közben meghalt a felesége, Báthori Irén. Rettenetes állapotban volt, barbár módon abból a lakásból, ahol együtt éltek, kirakták a holmijaikat, és amikor kijött, semmije nem volt. Valahol a Batthyány téri piac közelében kapott egy vacak, sötét kis lakást, teljesen egyedül volt, minden jövedelem nélkül, borzalmas állapotban, az első időkben. Akkoriban már kész volt a Sirály, véleményem szerint a század egyik legnagyobb magyar verse, a Jónás könyve óta ilyen nagy, hosszú vers kevés született. Sokáig nem jelenhetett meg. Úgy tudom, már kint írta, tehát nem a börtönben. Két-három évig nem lehetett megjelentetni.”
A 60-as években az Élet és Irodalom és a Tükör állandó publicistája lett. Az évtized végén ismerte meg második feleségét, az irodalomtörténész Sinka Erzsébetet. 1971-ben Robert Graves-díjjal, 1980-ban SZOT-díjjal tüntették ki. 1981-ben hosszú betegeskedés után halt meg. Amikor a korábban említett interjújában arról kérdezték, mit sikerült és mit nem sikerült elérnie az életében, ezt válaszolta:
„Nem sikerült okosan megöregednem, ezt azzal bizonyíthatom, hogy még sohasem aludtam karosszékben, ahogy ebéd után koromhoz illene. De hát nálam nincs is ebéd után, mert eszpresszóból eszpresszóba csavargó nomád vagyok, aki csak aludni jár haza. Nem sikerült megírni az önéletrajzomat. Nem sikerült annyi pénzt gyűjtenem, hogy segíteni tudjak azokon is, akiket szeretek. Nem sikerült annyi olyan verset írni, amilyet írni vágynék, hogy egy kötet megteljen velük. Nehogy álszerénységnek vedd ezt, tudom hogy
a Sirály jó vers, azt is elhiszem a bírálóimnak hogy nagy vers,
s ha kiadhatnám azt a könyvem, melynek a címe lehetne: „Ezt vállalom", a Sirály mellé találnék még tizenöt-húsz verset. Ennyi sikerült, és sikerült még valami, amire büszke vagyok. A legtöbb barátom fiatalember, sok köztük olyan, aki nemcsak fiam, lányom, hanem unokám lehetne. Büszke vagyok arra, hogy szeretnek engem, még büszkébb arra, hogy én szeretni tudom őket.”
