Íróvá avatás
1925-ben Németh László gyakorlatilag egy csapásra robbant be az irodalmi életbe. A Nyugat novellapályázatán ekkor nyerte el az első díjat Horváthné meghal című paraszttörténetével. Ő így emlékezett vissza íróvá avatására:
„Pályámon azonban nem ezek a tanulmányok indítottak el, hanem egy korábban írt novella, a Horváthné meghal, melyet a tanulmánypályázattal egyidőben meghirdetett novellapályázat húzott elő papírjaim közül. Hogy ezt a novellát pontosan mikor írtam, ma már nem tudom megállapítani; - későbbi kedves modellem, nagyanyám halálát írom meg benne (s a nagy parasztcsaládot szétszaggató pört), de nem úgy, ahogy történt, halála után, hanem jóval előbb, ahogy bekövetkezhetett volna, 23-ban vagy 24-ben. A történetnek váratlan sikere lett: a háromszáz novella közül olyan műértők, mint Osvát Ernő és Kosztolányi Dezső méltatták az első díjra, s negyven év múltán, egy mai magyar novellagyűjteményben még mindig ezzel a munkámmal akarnak szerepeltetni.”
Németh László az iskolaorvos
Németh László eredetileg bölcsésznek készült, ám hamar otthagyta a magyar-francia szakot. 1920-ban átiratkozott az orvoskarra, ahol fogorvosi diplomát szerzett. Ezután cselédkönyves orvos lett a Szent János Kórházban, később fogorvosi rendelőt nyitott, majd iskolaorvos lett. Utóbbi nagy hatással volt rá, erről így írt:
„Csakhogy én a kenyerünk nem írással kerestem (épp a Tanú éveiben alig volt irodalmi jövedelmem), a nap felében, akkor már hatodik éve, iskolaorvos voltam. Bár az iskolát s főleg az egészségtan órákat szerettem, ezt a lenézett, jobbára adminisztratív munkakört idáig a szükséges robotnak tekintettem, melyen a délután s éjszaka, írás és közlés szabadságát megvásárolom. Egy minőségi életben, úgy éreztem, nem szabad ilyen robot szekveszternek maradnia. De átalakítható-e az iskolaorvosi munka minőség-munkává? Ami mögött kezdettől ott lappangott a kérdés: átalakítható-e bármely munka, akár a levélkihordás is, minőségi munkává? Főorvosom jóváhagyásával az egyik budai polgáriban összetett vizsgálatsorba kezdtem, mely az iskola történetén, leírásán kezdte, s a szülővilág szociográfiáján át ért el az orvosi részig (a pubertás élettana, az alkati típusok kialakulásának a megfigyelése), hogy az értelmiségvizsgálatokon, az egészségtan órán szerzett tapasztalatok felhasználásával az osztályok mikroszociológiai megtervezéséig jusson. Nemrég egy fiatal tudománytörténész kimutatta, hány azóta támadt vagy felserdült tudományág kezdetei voltak együtt a vizsgálatokról kiadott első nagy összefoglalóban: A Medve utcai polgári című, jó százoldalnyi tanulmányban. Énnekem azonban nem a tudomány volt a fontos, hanem a kérdés, amelyre könyvemmel megfeleltem. S bár a vizsgálatokat a beszámoló megjelenése után csakhamar betiltották, úgy éreztem, hogy a feltett kérdésre jóhiszemű igennel felelhetek. S ha az iskolaorvosi munkával néhány év múlva föl is hagytam, ettől fogva virtusomat helyeztem belé, hogy mindazt, amit az élet, nemcsak mint kenyérkereső robotot, de mint terhet, kötelességet vagy épp csapást mért rám, a Medve utcában megkóstolt kísérletező kedvvel laboratóriummá, huizingai értelemben vett játékká alakítsam.”
Kitaszítottság
Németh László egész pályáját végigkísérte egyfajta elszigeteltség, sokszor érték támadások, és többször találta magát olyan helyzetben, hogy nem volt olyan folyóirat, amelyben publikálhatott volna. A Nyugattal nem volt felhőtlen a kapcsolata, szembekerült Babits Mihállyal is. Bár 1930-ban odaítélték neki a Baumgarten-díjat, Hatvany Lajos támadása miatt visszaadta. Hitt abban, hogy létre lehetne hozni egy Új Magyarországot, amelyben a társadalom felülemelkedik a berögzült megosztottságon. A kitaszítottság érzése is motiválta abban, hogy 1932-ben létrehozza a Tanú című lapot, amelyet egymaga írt és szerkesztett.
„Az a törekvésem, hogy kortársaimból az új Magyarországért küzdő kerekasztalt hozzak össze, igen hamar hatalmas ellenfeleket támasztott, akiknek a kiváló költő s kevésbé szerencsés irodalmi vezér Babits Mihály is köztük volt (ekkoriban a Nyugat szerkesztője, egy busás díjakat osztó alapítvány kurátora s hatalmas baráti kör feje); de maguk a kortársak sem igen értették: mihez s milyen jogon toboroz ez a kritikus, aki nekik legalább még egyenrangúságát sem bizonyította be. Az irodalmi vezér s a legtekintélyesebb kortársak szövetsége megpecsételte elszigeteltségemet: 1931 nyarától nemhogy kiadóm, folyóirat sem volt, ahol megjelenjek. Én jól viseltem ezt a kitaszítottságot. Akkor már tudtam, amit egész pályám bizonyít, hogy nekem a homály az elemem, legnagyobb lépéseimet mint író az ismeretlenségben tettem; a Gyász, Bodnárné s egy csomó elveszett vers is ebben a végtelennek és véglegesnek látszó homályban keletkezett. Ekkor jelent meg Gulyás Pál, a debreceni költő, későbbi barátom, tanulmánya egy eldugott felekezeti lapban. A magyar szellem "új orientációját" látta bennem, s levelezésünkben a csend megtörését követelte. Erre csak egy mód volt, amelyre folyóiratjaink szűk szempontjai közt hányódva gondoltam már: ha én indítok folyóiratot, s azt egyedül, az idő szükséglete szerint, esszékkel írom tele. (…) A Tanú-ból négy és fél év alatt tizenhét kötet jelent meg, több mint száz ívnyi anyag. Pályámnak ez volt a legnagyobb ugrása.”
Levelek a hipertóniáról
Németh László 1929 telén elkapta a tuberkulózist. Abbáziában kezeltette magát, és viszonylag hamar meg is gyógyult, a súlyos betegségek azonban végigkísérték az életét, amelyeket orvosként és íróként is szívesen elemzett. Az 50-es években a hipertónia, azaz a magas vérnyomás keserítette meg a mindennapjait, amit ő maga diagnosztizált, és amiről azt gondolta, hogy a stressz, a II. Galilei-per, a műfordás, az anyagi nehézségek és a diktatúra okozta idegesség idézett elő. Betegségéről sok művében írt, érdekesek például a Levelek a hipertóniáról című írásai.
„Az új helyzet, melybe a betegség dobott, e drámákon kívül, melyek hangulatát dolgozták fel, két másik vállalkozást inspirált, melyek gondolatilag küzdtek meg vele. A kísérletező kedv, mely az iskolaorvosságot, majd a vásárhelyi óraadást, az utóbbi években pedig a fordítást próbálta laboratóriummá alakítani, eléggé bevált, hogy ezt az új, mindnél nagyobb próbát első perctől vele akarjam végigküzdeni. Amikor a betegségről beszámoló leveleimet (minden hónapra egy jutott) elkezdtem, nem gondoltam arra, hogy a baj gyorsnak ígérkező lefolyását megváltoztathatom: megfigyeléseimmel, a szervezetemnek föltett kérdésekkel, a kapott válaszokkal inkább csak az ész méltóságát iparkodtam megőrizni; attól a pániktól, mellyel a halálos baj az emberek egy részét megrohanja, a természettudomány fegyelmivel elszigetelni. Végre is ezt a betegséget orvosok ezrei figyelik, laboratóriumok százai dolgozzák fel a betegekről nyerhető adatokat; hogy remélhetem én, hogy szinte minden segédeszköz nélkül, a kölcsönkapott öreg nyomásmérővel rejtélyét megfejtsem, s magamat a hurokból, amely fogott, az elemzés segítségével kihúzhassam. Az elemzés azonban, civilizációnk megteremtője, megjutalmazta hitem, s egyre meglepőbb eredményeket hozott. Az első fontos lépés az volt, hogy az egymást váltó tevékenységeket nap mint nap végigkutatva rájöttem, hogy betegségem foglalkozási betegség, a vérnyomást a fogalmazás (írásban vagy szóban), ami megemeli.”
1956, Kossuth-díj, megbélyegzés
1956 novemberében Németh László újságcikkekben állt ki a forradalom jogossága, illetőleg a szocializmus addigi pozitív eredményeinek a megvédése mellett. 1957-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. 1958-ban azonban az MSZMP Központi Bizottsága – több „népi író” társával együtt – határozatban bélyegezte meg az 1945 előtti „nacionalista”, „kispolgári”, „harmadik utas” nézetei miatt.
„Az ötvenhatos felkelés vidéken ért, ahová a Galilei-bemutató izgalmai után húzódtam. Mint beteg embertől senki sem kívánhatta, hogy annak a tíz napnak a forgatagába beledobjam magam. Két félelem vitt föl - az utolsó négy napra. Az egyik, hogy a magyarság bevérzi a kezét. Az elmúlt néhány évben sokan és rettenetesen szenvedtek; félős volt, hogy ha mód nyílik rá, ehhez mért bosszút állnak. A másik félelem, hogy a fürdővízzel kiöntik a gyereket: a romlott szocializmussal magát a szocializmust. Én viszont úgy éreztem, hogy még az eltorzult szocializmusnak is vannak (főként pedagógiai téren) értékes vívmányai, melyeket a magyar nép nem adhat ki a kezéből, s ha valóban gazdái leszünk a helyzetnek, azt nem a kapitalizmus fele vissza, hanem a 20. századi szocializmus fele, előre kell továbbfejleszteni. A két félelem, mely publicistává tett (a négy nap alatt írt hét cikkből három jelent meg), fölösleges volt. Az oroszok visszajövetelével a kétes kimenetelű küzdelem - kapitalizmus vagy szocializmus - elmaradt. Az én cikkeim azonban némi meghökkenést keltettek azok közt, akik hallgatásommal visszaélve, a maguk fútta fantommal igyekeztek azonosítani. Ennek köszönhetem, hogy a fordulat után néhány dicsérő cikk jelent meg rólam, s a füredi kórházból kikerülve (ahol az átélt izgalmak után kerestem menedéket) a Kossuth-díjat is át kellett vennem. A helyzet azonban sokkal bizonytalanabb volt, semhogy az odadobott labdát elkaphattam volna. Megtörténtek az első író-letartóztatások, ellenségeim is hamar magukhoz tértek megszégyenülésükből; Togliatti, az írók szerepével foglalkozva, engem pécézett ki főbűnösül. A következmények is igazolták tartózkodásomat. Széchenyi-drámám bemutatása - a közönség viselkedése, mely a Toscá-t is tüntetésre használta ki - megadta a jelet, s a népi írók ellen indított harcban első számú vádlott lettem.”
