Amikor AnthonyMcCartent arról faggatták, hogy mi inspirálta A két pápát, elmesélte, hogy éppen Rómában tartózkodott, amikor meghalt az unokaöccse, és a nővére megkérte, gyújtson egy gyertyát érte. McCarten elment a Szent Péter térre, ahol épp Ferenc pápa tartott beszédet. Ez a pillanat sarkallta aztán arra, hogy elkezdje kutatni a pápa életútját, és azt a momentumot, amikor az elődje, XVI. Benedek lemondott, megszakítva ezzel egy több mint 700 éves pápai hagyományt. A filmben két olyan jelenet is van, amikor füst száll fel a Vatikánban – az egyik XVI. Benedek, a másik Ferenc megválasztását követően. A Szent Péter téren hatalmas a tömeg, a hívek, a tévétársaságok, egyszerű kíváncsiskodók órákig képesek várakozni azért, hogy a saját szemükkel lássák, fekete vagy fehér füst száll-e az ég felé, majd köszöntsék az új pápát. Amikor a héten megnéztem a filmet, épp az ütött szöget a fejembe, milyen erős közösségi élmény részese az, aki ilyenkor több ezer másik ember társaságában várakozik egy adott helyszínen, függetlenül attól, hogy hívő-e az illető vagy sem.
Az életben előfordulnak momentumok, amikor kizökken az idő, ezt viszont sok esetben nem magányosan, hanem társasan éljük meg, együtt nézzük, örülünk vagy borzadunk el. Ide sorolhatók a traumatikus események (katasztrófák, tömegszerencsétlenségek, terrortámadások), de az olyan történelmi mérföldkövek is, mint amikor például ember szállt a Holdra (hogy ez mennyire nagy szám volt, jól mutatja Valuska Gábor nagypapájának fotósorozata, aki magát a tévéközvetítést például otthon, a négy fal között dokumentálta). Vagy az olyan természeti jelenségek, mint az 1999-es napfogyatkozás, amikor tömegek néztek az ég felé (legalábbis mások ezt állítják, én magam nem éltem át, épp akkor egy másik földrészen voltam, ott a Nap egyben maradt, így csak mások elmondásából, ha úgy tetszik, egyéni fikciókban értesültem róla) vagy a pár évvel ezelőtti márciusi hóesés, amikor egy rakás ember volt kénytelen órákat az autójában dekkolni (vagy a kormányzati tanácsot követve átkéredzkedni másokhoz).
Mindezek jellemzője, hogy sok ember egy időben éli meg ugyanazt az élményt, mindez pedig egy nagy közös emlékezetté válik,
a kollektív tudat része lesz,
hivatkozási pont, amely mindenkiben ugyanazokat az érzeteket kelti. Erről mesélünk majd később, felemlegetjük őket, mémek és szállóigék készülnek belőle, az össznépi folklór részeivé válnak. Persze nagyon más, ki hogyan képes és tudja visszaadni, amit azokban a percekben vagy órákban átélt, milyen szavai vannak rá, és úgy összességében milyen kulturális és verbális térben mozog. Konrád György a Fenn a hegyen napfogyatkozáskor című önéletrajzi regényében például így:
„A huszadik század utolsó évében, egy romos Szent György-hegyi présház tornáclépcsőjéről, verőfényes nyári napon, hegyeken és öblökön át, nézhettem a világ színeváltozását, szürke homályba merülését. Vártam a teljes elsötétülést, volt bennem egy kevés remegés, el tudtam képzelni, hogy ez a nappali sötétség itt marad, de kisvártatva a tó, a szőlőshegyek, a fasorok és a templomtornyok lassú és feltartóztathatatlan tündöklésbe fogtak, és az emberi léptékkel ritka csillagászati mutatvány véget ért.”
A mostani járványhelyzet is egyszer majd egy nagy közös tudás és emlékezet része lesz, ami még akkor is így van, ha ez nem egy kimerevített pillanat, hanem egy elnyújtott tapasztalás, amelynek momentumai, traumái sokféleképpen csapódhatnak le. A most érettségizők is valószínűleg mindig emlékezni fognak és magukban hordozzák majd a hiányt. A mostani hét is megmutatta, hogy a vizsgákat így vagy úgy meg lehet tartani, a nagy közös élményeket – nem ezt a maszkos vizsgázósat, hanem a másikat, amikor bolondballagnak, szerenádoznak, utolsót osztálykirándulnak – valószínűleg nem lehet visszahozni. Ha utóbb meg is próbálják pótolni, az már nem ilyen lesz, csak valami lenyomata annak, ami lehetett volna.
Nincs az a vizsgatétel, amely magyarázattal szolgálhatna most arra, ami velük, velünk történik.
Karl Ove Knausgard (akinek új könyvéről ITT esik szó) éveket töltött azzal, hogy irodalmat írjon az életéből, a banális és a sorsfordító eseményekből – ha valakinek, neki talán elhihetjük a következőket:
„A világ megértése bizonyos távolságot követel. Az apró, szabad szemmel nem látható dolgokat, mint a molekulákat és az atomokat, felnagyítjuk, és ami túlságosan nagy, mint a felhőképződmények, folyódelták, csillagképek, lekicsinyítjük. Majd miután az érzékeink számára elérhető távolságba hoztuk őket, mindent rögzítünk, és ezt a rögzített dolgot nevezzük tudásnak. Egész gyerek- és fiatalkorunkban arra törekszünk, hogy megfelelő távolságot alakítsunk ki a dolgokkal és jelenségekkel szemben. Olvasunk, tanulunk, tapasztalunk, kiigazítunk. Aztán egy nap eljutunk arra a pontra, ahol az összes szükséges távolságot meghatároztuk, az összes szükséges rendszert elfogadtuk. Ekkor kezd gyorsulni az idő.”
Knausgard: Alapvetően nem az életem izgat, hanem az irodalom - Könyves magazin
Nem bántam meg semmit - mondja Karl Ove Knausgard, akinek Harcom című hatkötetes regénymostruma évek óta lázban tartja a világot. De mi érdekes van azon, ha valaki a legaprólékosabb részletességgel megírja az apjával való kapcsolatát, a szerelmeit, a gyereknevelés nyűgeit és a gyerekkor kínjait?
Ha vége lesz ennek az egésznek,
márpedig egyszer vége lesz,
az egészen biztos, valószínűleg jó sok hónapnak, évnek el kell telnie majd ahhoz, hogy számot tudjunk adni és vetni azzal, ami 2020 tavaszán történt velünk. Majd sokat emlegetjük, mesélünk róla, esetleg fikcionalizáljuk a mostani életet. Csak még azt nem tudom, hogy a valódi megértéshez vajon fel kell-e majd nagyítanunk, esetleg le kell kicsinyítenünk azt a közös élményt, amelynek jelen pillanatban mindannyian a részesei vagyunk.
