Dacára annak, hogy a szüleim elváltak, és nekem is megvannak a magam történetei, igazából csak a 30-as éveim elején sokkolt a felismerés, hogy hát basszus, kislányként a nagybetűs életről álmodozva a fene se gondolta volna, hogy az élesben ennyire macerás és nehéz tud lenni. Főként a párkeresős, párkapcsolati része. A mesék és lányregények alapján a recept pofonegyszerűnek tűnt: csak fel kell nőni, jónak lenni, aztán jön majd a herceg (mindenkinek egyéni preferenciáinak megfelelően), aki természetesen első látásra szerelmes lesz, térdre ereszkedik, kezet kér, és ezzel készen is vagyunk, a dolog neheze letudva. Innentől minden csupa mosoly és boldogság. A cél pedig az, hogy ez így is maradjon. A nagyvilág felé legalábbis mindenképpen.
A social média felületek térnyerése teljesen új távlatot nyitott ebben is: végre képekkel is alá lehet támasztani a non-stop idillt, ahol minden makulátlan és valami isteni véletlennek köszönhetően folyton akad valaki, hogy spontán megörökítse a szerelmetes vagy meghitt családi pillanatokat. Kellő kreativitással, illetve nem kevés idő- és energiabefektetéssel bárki megrendezheti saját tökéletes életét, kedvére kivághatja a nem tetsző jeleneteket, akár századjára is újrapróbálhat egy szülinapi gyertyafújást, baráti ölelést, hitvesi csókot, csak hogy minden a legelőnyösebb szögből látszódjon. Parti Nagy Lajos Ischler Miksa Lukácsa - de még inkább felesége, Janka - lettünk, a Mosoly-show vendégei, akik egy-egy óra erejéig fals kulisszák közt a jó fotók kedvéért adják a gondtalant. Parti Nagy a ‘90-es évek legelején írta a Se dobok, se trombiták kötetében megjelent novellát, amikor még se valóságshow, se Facebook, se Instagram nem létezett. Alig 30 évvel később virtuálisan rögzített világunk lett valóságunk, és saját fikciónk rabjaként nem könnyű megemészteni - és nem egy konfliktusnak forrása is -, ha a hétköznapokban mégsem minden Insta-kompatibilis körülöttünk.
Még a karantén első heteiben beszereztem pár ifjúsági irodalmi klasszikust, hogy bőven legyen mit olvasnia a lányomnak is itthon. Mivel anno nekem kimaradt Szabó Magdától a Születésnap és Janikovszky Évától a Szalmaláng, elolvastam őket én is. Egyiknek sem ismertem korábban a történetét, így vicces volt egymás után két olyan csitribe is belefutni - Boriba, majd Verába -, akiknek gondolatai, jövőbeni tervei egy-egy kitalált, vagy épp csak egyszer látott férfiú körül forognak. Minél többet álmodoznak róluk, annál jobban “megismerik” őket, azaz annál több tulajdonságot aggatnak rájuk, így mire valóban feltűnnek, már csak be kell lépniük a róluk alkotott képbe, díszletbe. Az, hogy valójában milyenek, igazából már nem is fontos, nincs is esélyük megmutatni, a lényeg, hogy legyenek. A rózsaszín köd úgyis ápol és eltakar, minden furcsaságra van magyarázata. Csakhogy a rózsaszín köd szavatossági ideje nagyjából átlag másfél év, a hormonok eddig engednek minket szemlehunyva illúziókban ringatózni. Ezt követően vagy hajlandóak vagyunk ténylegesen is megismerni egymást és megszeretni, elfogadni úgy, ahogy van, vagy elkezdjük kínozni a másikat, hátha. Ha pedig minden kötél szakad, elválni. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha már rögtön a legelején megkapnánk az esélyt önmagunknak lenni, ahelyett hogy folyton kitalált imidzsekbe igyekeznénk magunkat beleszuszakolni, aminek az esetek többségében csakis csalódás lehet a vége.
A regénybeli lányok története nem ment el idáig, sőt, igazából azzal vette kezdetét felnőtté válásuk, hogy rájöttek, a látszat önmagában még kevés ahhoz, hogy komolyan vegyék őket. Mert felnőttnek lenni jóval több annál, mintsem csinosan öltözködni, menő lakásban élni, látványosan jönni-menni, vagy épp hangzatos mondatokban beszélni. A könyv végére megtanultak látni, és nem csak nézni, így mindkét írónőtől meg is kapják a lehetőséget ennek kipróbálására.
Bächer Iván fogalmazta ezt meg szépen Haláltánc című könyvében:
„Furcsa dolog ez is, a meglátás. Amikor az ember meglát valakit. Amikor először látja meg azt, aki abban a pillanatban még idegen egészen. Furcsa dolog ez. Annyi embert lát az ember. De egészen más meglátni valakit, aki nélkül pár hét múlva már nem leszünk elképzelhetőek, és nem leszünk azok pár hónap, pár év, pár évtized elteltével sem, olyan embert meglátni először, akivel aztán végigcsináljuk az egészet, mindennek dacára, mert az egészet együtt végigcsinálni csak mindennek dacára lehet…”
Egyetemistaként olvastam ezt először, ki is írtam magamnak, hogy mindig szem előtt legyen. Egyszerűnek tűnt, 20 évesen az ember még nem nagyon tudja, mi mindent is jelenthet az a “mindennek dacára”. Azóta többször is kiderült, hogy felnőttnek lenni nem más, mint hol kicsi, hol nagy ügyekben, de folyamatosan döntéseket hozni és azok következményeivel együtt élni, egókat összeegyeztetni, az érzelmi hullámvasútról törésmentesen fel- és leszállni, megtanulni, mikor érdemes kompromisszumot kötni és mikor nem, ha pedig úgy alakul, akkor egy nagy levegőt véve továbblépni. Ha borul minden, akkor is. Aztán pedig elkezdeni építkezni és rendezni a sorokat újra, elfogadni a változást és mindent, ami vele jár, illetve megbékélni azzal, hogy a valóság olykor a legnagyobb jószándékkal sem épp tökéletes.
A karantén előtt pár héttel néztük meg moziban a Házassági történet című filmet, ami csodaszépen és gyomorbavágóan őszintén adja vissza az elválással, és magával a válási procedúrával járó kálvária különböző stációit. Megmutat és ki is mondat minden olyan érzelmet, amit még titkon sem mernénk bevallani, mert sohasem gondoltuk volna, hogy idáig juthatunk. De emellett – vagy ezen túl – a film nekem ugyanennyire szólt az egymásra való figyelésről, tiszteletről, szeretetről, gondoskodásról, és arról, hogy mennyire, de mennyire fontos úgy igazán beszélgetni, beszélgetni és beszélgetni… Nem csak válás után, közben, hanem legfőképp előtte, mert a sok szép fotó csak egy-egy pillanatfelvétel életünkről, amiben a nagyvilág gyönyörködhet, mi magunk a közös beszélgetéseinkben vagyunk.
