A járvány sem állította meg a magyar holokauszttúlélőt, hogy elmesélje, hogyen élte túl a haláltábort

Lily Ebert magyar származású holokauszt-túlélő, aki a TikTokon beszél Auschwitzról, a haláltáborban szerzett élményeiről (vagy éppen Petőfit szaval magyarul). Amikor 1945-ben kiszabadult, egy amerikai zsidó katona adott neki egy bankót, amire azt írta: "Sok szerencsét, és sok boldogságot". Lily dédunokája, Dov a közösségi hálón akarta felkutatni a katonát és leszármazottait, és ezzel az immár kilencvenhat esztendős Lily egy csapásra a világsajtó szalagcímei között találta magát. Annak idején megfogadta: ha túléli a tábort, mindenkinek elmondja, mi az igazság Auschwitzról. És most elérkezett az ideje.

Lily Ebert, Dov Forman
Lily fogadalma - Hogyan éltem túl Auschwitzot, és merítettem erőt a továbblépéshez
Ford. Endreffy Kata, 21. Század, 2021
-

Szívbe markoló, ahogy Magyarországról ír, boldog gyermekkoráról, aztán meg arról, hogy 1944-ben, amikor megérkeztek Auschwitzba, az édesanyja és két húga életét vesztette. Eltökélte, hogy a másik két húgára nagyon vigyázni fog. Érzékletesen írja le a tábor embertelen körülményeit, és azokat az apró győzelmeket, amelyek erőt adtak neki. Lilyt rengeteg veszteség érte, de aztán sikerült új életet kezdenie. Nem volt könnyű, a gyász mindvégig ott maradt a szívében, de hallgatóságot talált, és beszámolóiban felfénylik a remény, hogy ilyen alávaló gonoszság soha többé nem történhet a világban.

Lily Ebert, Dov Forman: Lily fogadalma - Hogyan éltem túl Auschwitzot, és merítettem erőt a továbblépéshez

Dov

2020. július 3.
Észak-London

– Csináljunk valamit, Dov!

Dédanyám nem bír magával. A kilencvenhat éves Lily megszokta, hogy iskolákban tölti a napjait, és Auschwitzról mesél a gyerekeknek, vagy nyilvános rendezvényeken beszél róla. Utálja, ha nem tud kimozdulni a lakása magányából.

A pandémia okozta kijárási korlátozásokat végre enyhítették – legalábbis egyelőre. Túl sokszor kellett már a kertben ácsorogva, az ablakon át kiabálva beszélgetnünk; most végre újra együtt tölthetjük a sábátot Lilyvel, mint régen.

– Csináljunk valamit, Dov! – mondja Lily.

Péntek este van, szűk körben üljük körül az asztalt, boldogan, hogy újra együtt lehetünk, együtt gyújtunk gyertyát, áldjuk meg a kenyeret. Ez egy különleges este, és Lily tele van energiával.

De látom, hogy mennyire hiányzik neki a régi élete. Imád új emberekkel találkozni. Nagyon fontos számára, hogy mint élő szemtanú hozzájáruljon a holokauszttal kapcsolatos ismeretek terjesztéséhez. Nem könnyű, de ő eltökélt. Pontosan tudja, milyen sokat jelent, ha az emberek az ő szájából hallják a történetét. Ha valaki személyesen találkozhat vele, könnyen lehet, hogy máshogy látja majd a múltat, és a jövőt is.

– Ne aggódj, Száfta! – Mindannyian Száftának hívjuk, mert anyám is mindig így hívta. A száfta nagymamát jelent héberül. – Majd kitalálok valamit. 

De vajon mit tehetnék?

Az iskolák, múzeumok és egyetemek ugyan újranyitottak, de senki nem tudja, mikor lehet ismét nyilvános rendezvényeket tartani. Évekbe is beletelhet.

Hány holokauszttúlélő lesz akkor még életben?

A Covid-járvány fájdalmas igazságra világított rá – akármilyen kemény fából faragták, akármennyire halhatatlannak tűnik, és akármennyire szeretem, a dédanyám nem fog örökké élni.

Hihetetlen, hogy Lily mennyire vállalkozó szellemű. Mindig érdeklik az új dolgok. Néhány évvel ezelőtt leült egy kanapéra a Liverpool Street pályaudvar közepén és beszélgetni kezdett a járókelőkkel a holokausztról. Tavaly létrehoztunk együtt egy Twitter-fiókot. Januárban feltettem néhány bejegyzést a holokauszt emléknap alkalmából rendezett beszélgetéseiről.

Most azon töröm a fejem, hogy ideje lenne komolyabban is kihasználni a közösségi média lehetőségeit, hogy Száfta és a története még több emberhez eljusson. Én rengeteget tanultam tőle. Mindenki imádja, aki csak találkozik vele. És ha valamikor megérett az idő, hogy szárnyra kapjon a tolerancia általa képviselt üzenete, hát az most van.

– Tegyünk ki egy újabb Twitter-bejegyzést? – kérdezem.

– Vagy inkább menjünk el egy iskolába? – kérdez vissza lelkesen.

Két héttel ezelőtt megszerveztem az első Zoom-beszélgetését. Elmesélte a történetét a töritanáromnak, és kimerítő alapossággal válaszolt minden kérdésére. Még soha nem hallott a Zoomról, de rögtön úgy használta, mint egy profi. Nagyon büszke voltam rá. Megkerestem a Jewish News egyik újságíróját, nem akarna-e azzal foglalkozni, hogyan beszélik el a holokauszttúlélők a történetüket online.

– Nem olyan, mint élőszóban, én jobb szeretem, ha látom is a hallgatóságot! – mondta neki Száfta. – De az én generációm hozzászokott, hogy alkalmazkodjon az új helyzetekhez. Ha ezt kell csinálni, ezt kell csinálni. Mindig a legjobbat kell kihozni abból, ami épp van.

Kitettem egy tweetet, és belinkeltem az interjút. Hatvanöt like-ot kapott. Nem is rossz, gondoltuk.

És most? A sábát további részét azzal töltjük, hogy Lilyt faggatjuk. Az anyám, Nina is beszáll a kérdéseivel. Hozzám hasonlóan őt is mindig nagyon érdekelte a családunk története. Mindketten úgy nőttünk fel, hogy tudtuk, Száfta holokauszttúlélő, tudtuk, miért tart mindig egy darab kenyeret maga mellett, miért zavarja, ha pocsékba megy az étel. A jelenlétében soha nem játszottunk játékpuskával, soha nem háborúztunk. Rengetegszer végighallgattuk a nyilvános szerepléseit, de még így is egy csomó minden az újdonság erejével lep meg.

Pontosan mi történt Lilyvel és a húgaival Auschwitz után? Mit érzett, amikor véget ért a háború? Miért nem tért haza Magyarországra?

– Milyen volt, Száfta? – kérdezem. – Hogy volt erőd továbblépni?

– Tovább kell lépni. Mindig tovább kell lépni.

Régebben Lily kikötötte, hogy sábátkor soha ne beszéljünk a holokausztról. Ezeken a napokon nem illik szomorú dolgokkal foglalkozni. Emlékszem, mennyire megrökönyödtem és zavarba jöttem, amikor az egyik barátom épp egy szombati napon, a súl után kérdezte meg, hogy megnézheti-e a tetoválását. Hatodikos volt, egy évvel járt fölöttem, akkor kezdtek a holokausztról tanulni az iskolában. Többet akart tudni, és végtelen sok kérdése volt. Életemben először akkor néztem meg Lily tetoválását alaposabban, mert mindkettőnknek megmutatta. Megdöbbentő pillanat volt, soha nem fogom elfelejteni. És azután évekig nem beszéltünk róla újra.

Nemrégiben viszont mintha meggondolta volna magát azzal kapcsolatban, hogy miről beszélgethetünk sábátkor. Azt hiszem, mindannyian ráébredtünk, hogy jobb, ha nem vesztegetjük az időt. Száftából dőltek az új történetek, olyanok is, amiket még soha nem hallottunk. És minél többet mesélt, annál többet akartam tudni.

– Milyen volt? Mit éreztél?

– Az az igazság, hogy aki nem volt ott, soha nem fogja megérteni.

De legalább meg akarom próbálni! Az igazat megvallva, egyszerűen nem mertem túl sokat kérdezni korábban. Valahányszor a múltról beszél, újra kell élnie. Nem akarok neki fájdalmat okozni. Ugyanakkor mégis tudni szeretném, hogy pontosan mi történt vele. Szeretném, ha minden világos lenne a fejemben. Tizenhat éves vagyok. Lily húga, Piri még nem volt tizenhat, amikor felszabadult a munkaszolgálatból és a náci koncentrációs táborból.

Már így is rengeteget gondolkodtam Auschwitzról. Úgy volt, hogy a tanév végén oda megyünk tanulmányi kirándulásra. Mennyi most ennek az esélye? Úgy volt, hogy Lily is velünk tart.

Most minden bizonytalan. Minden kiszámíthatatlan. Olyan törékenynek tűnik az élet mostanában.

Nem akarom, hogy elvesszenek ezek a történetek. Meg akarom találni a módját, hogy megőrizzem mindazt, amit Lilytől kaptunk, mindörökre.



Másnap este, amikor kimegy a sábát, anyuval visszakísérjük Lilyt a lakásába.

– Gyertek be – mondja. – Van egy-két dolog, amit meg akarok mutatni neked, Dov.

– Reméljük, meg is találod őket, Száfta! – viccel anyu.

Száfta lakása tele van zsúfolva mindenfélével. Szerintem soha nem dob ki semmit. És csak ő tudja, hogy mi micsoda, és hol kell keresni. 

Várjuk, amíg átfésüli a fiókot. Aztán ragyogó arccal fordul felénk.

– Idenézzetek!

Egy focimezt tart a magasba nagy büszkén. Királykék, sárga csíkokkal. Fogalmam sincs, melyik csapaté lehet.

– Azta! – Próbálok úgy tenni, mintha érdekelne.

– Ez a Maccabi, tudod? Tel-Avivból van. Akkor kaptam, amikor ott tartottam előadást. Mikor is volt? Na, mindegy. Nézd – dedikálva van!

– Nahát! – Pillantásom egy vastag könyvecske élénknarancs borítójára esik. – Száfta, az ott mi? Az a kis album. Megnézhetem?

Leülünk egymás mellé, és lapozgatni kezdünk. Műanyag lapokból áll, mint valami áttetsző irattárca, minden zsebe tele apró, fekete-fehér fényképekkel, bár némelyiket inkább barna-fehérnek mondanám. A legtöbb képnek jellegzetes, fodros szegélye van.

Azt hiszem, még soha nem láttam képeket Lily családjáról, legalábbis a háború előtti időkből. Az első néhány darab mind nagyon hivatalos, kivéve egy kissé életlen képet: három kisgyerek áll egy kertben, komolyan, méltóságteljesen, egymás kezét fogva.

– Ez én vagyok. Ez az öcsém, Imi. Az pedig René. Én voltam a legidősebb.

– Tudom, Száfta! Még mindig te vagy a legidősebb!

Egy másik, későbbi fotón, ami nem sokkal a deportálás előtt készült, Lily az öccsével és három húgával látható. A lányok, Lilyt kivéve, mind egyforma ruhában vannak, a hajukban nagy masni. Várj, nem hiányzik innen még egy öcs?

Lily elszomorodik. Kis szünet után válaszol, közben megérinti az arany függőt, ami mindig a nyakában lóg.

– Béla nagyon komolyan vette a Tóra tanulmányait, aznap sem akarta kihagyni a hédert.

A következő kép a szüleit ábrázolja, egyszerre idegenek és ismerősek. Az édesanyját Ninának hívták, mint anyut. Félénk, kicsit csintalan a mosolya. Mellette az édesapja, kabátban és kalapban. Áron. Mint a dédnagybátyám, Roni. Aztán egy fehér szakállas rabbi, hosszú ruhában. 

Egy megfakult szépia képen pedig egy férfi barkóval, igazi viktoriánus jelenség.

– Ez a nagyapám – mondja Lily. – Az Engelman nagyapa. Az anyám apja meg rabbi volt.

– Azta! – mondom ismét, de most már komolyan.

Az album vége felé már más időkben járunk. A három lány szinte felnőtt.

– Te hol vagy innen? – kérdezem. – És ki ez a sok másik lány?

– Ja, azok a svájci barátaim. Ők is magyarországi túlélők, mint mi. Ez pedig én vagyok a húgaimmal. Az ott René. Ez pedig Piri.

Nagyon hasonlítanak egymásra, főként Lily és Piri.

Amikor a fény felé emelem az albumot, hogy jobban lássam a képeket, kihullik belőle valami.

– Ez meg mi? – kérdezem, miközben felveszem. – Egy bankjegy? Német?

– Á, igen. Egy amerikai katonától kaptam a felszabadulás után. Nézd csak, ezt ő írta rá.

– Száfta, ezt soha nem mutattad nekem! – mondja anyu.

– Nem gondoltam, hogy érdekelhet bárkit – feleli Lily. – Azt hittem, csak nekem fontos.

Megfordítom a bankjegyet, hogy elolvassam. A régimódi írás a szegély mentén fut, csak ott fért el a katona üzenete: „Ez egy új élet kezdete. Sok szerencsét és sok boldogságot!”

A remény üzenete, tíz szóban. 

A bankjegy felső részén mintha héber betűk lennének, de nem tudom kiolvasni. Az alján pedig ennyi: „Schacter káplán segédje.”

– Ki volt ez? – kérdezem.  – Hogy hívták?

– Jaj, nem emlékszem már. Több mint hetvenöt évvel ezelőtt történt. Zsidó katona volt, azt tudom. Amerikai zsidó. Nagyon kedves volt. Akkoriban nem voltunk kedvességhez szokva.

Hirtelen elcsendesedik. A múltban jár, eszébe jutnak dolgok, mások homályba vesznek.

– De miért bankjegyre írt? – kérdezem.

– Nem volt papírja, és írni akart nekem valamit. Talán, amikor elindultunk Németországból. Nagyon kedves ember volt.

– Én megkeresem neked! – ígérem. – Kirakom a Twitterre, és valaki tutira tudni fogja, merre keressük.

Lily kinevet. Ne légy ostoba! – mondja a kacagása.

Anyu is nevet és a szemét forgatja.

– Na, majd meglátjátok! Ez komoly! A közösségi média hihetetlen dolgokra képes – győzködöm őket. Bár az igazat megvallva, magam sem vagyok biztos a dolgomban. De az ember sohase tudhatja. Annyi rémes dolog történik a közösségi médiás felületeken. Be akarom bizonyítani, hogy jó dolgokra is lehet használni. – Csinálok néhány képet, és holnap kirakom.

Lily kinyújtja apró, ráncos tenyerét, és én beleteszem a bankjegyet. Mindkét oldalát lefotózom, hogy jól látszódjon rajta az üzenet. Aztán befotózzuk azt a képet is, amin Lily és a húgai vannak, egyforma kockás ruhában – nem semmi látvány! Amerikai katonák társaságában mosolyognak. Vajon egyikük a mi emberünk?

– Huszonnégy órát kérek! – mondom Lilynek. De még mindig nevet. – Bármiben lefogadom, hogy megtalálom!

Aztán tovább nézzük a családi képeket, Száfta pedig mesél a háború előtti boldog életéről Magyarországon, a kis kereskedővárosról, Bonyhádról, ahol nevelkedett. 

Endreffy Kata fordítása