Márciusban látott napvilágot Krusovszky Dénes A másik mozaik című novelláskötete (olvass bele!), amely magas színvonalú, alaposan kidolgozott karaktereket és különös élethelyzeteket felvonultató szövegeivel tökéletes alkalmat teremtett arra, hogy kicsit kiszakadjunk a választásokat megelőző pszichózisból. Az olvasás során találkozhatunk itt testépítő versenyre készülő, idősödő apával vagy éppen az életéből kimenekülő férjjel, de talán minden karakterben közös a magány érzése.
„Arról lehetne vitatkozni, hogy mennyire festenek pozitív képet a világunkról A másik mozaik lapjain felsorakozó elbeszélések, de az biztos, hogy jó elmerülni bennük” – írtuk kritikánkban az elbeszélésgyűjteményről, amely a hét könyve volt nálunk. A szerzőt Japánról, valóságról és fikcióról, valamint a rohamosan változó világunkról is kérdeztük.
Nem titok, hogy jelenleg Oszakában élsz a családoddal, és elég ritkán lehet veled személyesen találkozni. Emlékszel, milyen volt megérkezni Japánba?
Nyilván a megérkezés már azért is nehezített helyzet, mert előtte repül tizenvalahány órát az ember, szóval mindenképpen fáradt. Ráadásul késő este volt, és egyben kellett tartanunk még a gyerekeket is.
Arra viszont tisztán emlékszem, hogy a házhoz megérkezni nagyon különleges érzés volt.
A tudat már megképződött bennünk, hogy akkor mostantól itt fogunk élni, de közben még az egész nagyon ismeretlen volt. Egy egyetemi házról van szó, tehát úgy is volt berendezve, mint egy szolgálati lakás: elég személytelenül. Ide estünk be három fáradt gyerekkel, közben már ciripeltek a kabócák, és nagyon meleg volt ahhoz képest, amiből eljöttünk. Ettől az egésznek lett egy furcsa, egzotikus hangulata.
Később, amikor elkezdtetek ismerkedni a hellyel, mennyire jelentett kultúrsokkot?
Maga Japán nem kultúrsokk, de nagyon érdekes, hogy az egész társadalom úgy van felépítve, hogy minden a legkevésbé legyen irritáló. A társas érintkezés egyik főszabálya, hogy ne zavard a másikat. Ráadásul mi Oszakának a külvárosában lakunk, ami egy nagyon nyugalmas rész: körülöttünk ugyan még társasházak vannak, de egy utcával arrébb már kertes házak sorakoznak. A környék tiszta, lassan közlekedik mindenki, csönd van. Ázsia ez is, de nem olyan, mint mondjuk Thaiföld, hogy kilép az ember a reptérről, és hirtelen minden irányból zajok, taxidudálások fogadják.
Japán egész más: még az oszakai repülőtér is zavarba ejtően csöndes.
Ha valami kultúrsokk volt, akkor talán pont ez, hogy milyen csönd van, annak ellenére, hogy egy nagyvárosban vagyunk. Szerintem azért is lett felkapott az utóbbi időben turizmus szempontjából Japán, mert nagyon jól tudod érezni magad ott, kevés a zavaró elem, nem kell megküzdeni a hellyel. Közben persze vannak azért furcsaságaik is, amiket jól ki lehet posztolni a Facebookra.
És milyenek az emberek, mennyire nehéz közéjük beférkőzni? Kívülállónak számítotok még?
Az elején szerintem mi voltunk a leghangosabbak a metrón, pedig igyekeztünk a gyerekekre hangtompítót szerelni. De annak ellenére, hogy vannak elég szigorú társadalmi szabályok és fontos az etikett, a külföldiektől nem várják el ugyanazt, velünk kicsit megengedőbbek. Néha szoktak panaszkodni, hogy a turisták hangoskodnak meg szemetelnek, de alapvetően nem nyomasztanak különösebben ezekkel a dolgokkal.
Be lehet tehát illeszkedni a japán hétköznapi életbe, de az is igaz, hogy mindig kívülállóként fognak kezelni, hiába élsz már itt akár 10 éve is.
Minket ez nem zavar, sőt csomószor a helyzetünk inkább előzékenységet vagy érdeklődést vált ki. Azokat már inkább felidegesíti, akik le akarnak telepedni hosszabb távon. Beszéltem olyan emberrel például, aki Japánban nőtt fel, anyanyelvi szinten beszéli a nyelvet, de ha belép egy boltba, még mindig angolul szólnak hozzá.
A kiköltözésetekkel kapcsolatban az is nagyon érdekel, hogy milyen érzés volt eltávolodni innen. El lehet-e egyáltalán távolodni a magyar történésektől, az itteni mentális állapottól? Mennyire volt nyomasztó neked a választások előtti eseményeket követni?
Az a legnyomasztóbb az egészben, hogy mennyire nem lehet eltávolodni. Egyfelől persze jó, hogy van az online tér, és bárhonnan hozzá lehet férni a digitalizált információhalmazokhoz. Például látom, milyen könyvek jelennek meg, sőt akár azonnal le is tölthetem őket, és tudok folyóiratokat, kritikákat olvasgatni.
Most már nem érvényesek az olyan, régi félelmek, mint a nyelvvesztés vagy a teljes idegenbe szakadás, amelyek mondjuk Márai naplóiban még ott voltak.
Ilyen fenyegetettség nincsen: magyar podcastet hallgatok, magyar YouTube-videókat nézek, alapvetően magyar nyelven tájékozódom, és magyar irodalmat olvasok. A rosszabb része éppen az, hogy hiába mész el 10 ezer kilométerre, ugyanaz a hülyeség fog szembejönni. Ugyanazzal a reflexszel ébredsz, és mész fel mondjuk a 444 oldalára, hogy aztán meglásd, hogy megjelent az Én, a kétarcú, vagy épp eltűnt, ami azt illeti.
A választások előtt láttam a Facebook-oldaladon, hogy kitetted, amikor együtt voltatok az eladási listák élén.
Igen, de ki gondolta volna, hogy az egyikünk egyszer csak huss, eltűnik. A bátyám mondjuk írt is akkor rögtön egy üzenetet, hogy vesz nekem egy példányt a Kétarcúból, mert egyszer még sokat fog érni, remélem, nem csak blöffölt. Mindenesetre ebből is látszik, hogy van egy csomó olyan információ, amire nem lenne szükségem, mégis magamra szabadítom. Valószínűleg szigorúbbnak kellene lennem ezzel. De az online információfogyasztásra sajnos nem ad megoldást az, ha elmegy az ember messzire.
Az általános közérzetre valamennyire igen, mert a választások előtt legalább nem azokat a szörnyű plakátokat kellett néznem.
Néha üdítő dolog tud lenni, ha nem érted, miről beszélgetnek körülötted az emberek. Szóval ilyen szempontból felfrissülésnek éltem meg a költözést: szellemi és mentális értelemben elkezdte más alakítani a figyelmemet, és ez nagyon jó – olyan, mintha az agyamnak más részét mozgatnám.
Átkerültek a fókuszok, megváltoztak a munkakörülményeim is. Írói értelemben ez egy hasznos időszak, szinte ajándéknak tűnik, mivel most van pár év, amíg egy idegen közegben, viszonylag kevés irritáló ingernek kitéve tudok azzal foglalkozni, amivel szeretnék.
Csak a könyvírással foglalkozol most kint?
Igen, civil állást nem vittem magammal. Előtte félállásban újságíróként dolgoztam, de azt most nem csinálom. Nagyon szerettem, jó emberek között dolgozhattam, ugyanakkor a közéleti tematika elfárasztott egy idő után, nem is azért, mert ez másfél-két évvel ezelőttig alapvetően szélmalomharcnak tűnt, hanem egyszerűen, mert elszívta a figyelmemet sokszor az írói munkától. Tehát jó elkerülő manővernek éreztem a kiköltözést.
Nagyon megmaradt bennem, amikor arról beszéltél a kötetbemutatón, hogy a japán társadalomban mennyivel elfogadottabb az egyedüllét, a magány. Ennek egy extrém megnyilvánulása az egyik novelládban is előkerülő hikikomori, vagyis az az életforma, amikor valaki teljesen elszigeteli magát, és akár még a szobából sem lép ki. Mi lehet az oka annak, hogy Japánban olyan sok ember választja ezt a szélsőséges utat?
Nem akarok úgy tenni, mint aki a japán társadalom és lélek minden pontját átlátja, mert egyáltalán nem így van – rengeteg dolog akad, amit még mindig nem értek. De azt látom, hogy van egy nagyon erős szemérmesség a negatív dolgok körül, kezdve onnan, hogy nem illik nemet mondani. Konkrétan a nyelvtanfolyamon oktatják a külföldieknek, hogy milyen formái vannak egy meghívás visszautasításnak.
És egyik formája sem az, hogy „bocs, de nem megyek”.
Ezt egyszerűen nem lehet mondani, hanem helyette különféle kitérő nyelvi szerkezeteket kell használni, amiket arra dolgoztak ki, hogy kifejezzék a nemet, anélkül hogy a másik hallaná a szánkból azt a szót, hogy „nem”.
Mindez jól is működik a japánok között, de külföldiként gyakran belefutsz olyan helyzetbe, hogy egyszerűen nem tudod eldönteni, hogy a kérdésedre igennel vagy nemmel feleltek.
Elég bosszantó tud lenni.
Van egy magyar szakos japán lány, aki a gyerekeinkhez jár különórát tartani. Tőle egyszer próbáltam tanácsot kérni, hogy milyen elköszönési formát használjak, de nem sikerült kiszednem belőle, mert mindenre azt mondta, hogy „bármi jó, ami neked megfelelő, te nem vagy japán”. Állandóan finomkodnak. Ez persze bizonyos helyzetekben tök jó, mert tényleg nincs bunkó kommunikáció, tehát nincs olyan, mint itt Kelet-Európában, hogy belépsz a boltba, és a boltos már forgatja a szemét, hogy megint be mert valaki jönni. De sokszor nehéz kihámozni, hogy mit akarnak.
A kérdésedre visszatérve: hasonlóan állnak a társadalmi problémákhoz is.
Nem szeretnék, hogy mások is lássák, ha például kibuknak a munkahelyükről vagy az egyetemről, vagy ha egyszerűen csak rossz kedvük van. Ezeket inkább magukba zárják, ez általános japán taktika szerintem: nem sok mindent fejeznek ki, nem kommunikálnak érzelmesen. És akkor ennek egy felfokozottabb szintje az, amikor annyira nem akarják a társadalom elé tárni a gondjaikat, hogy ki sem mennek évekig.
A Hikikomori című szövegben a magyar szereplőd úgy fogalmaz, hogy az öngyilkosság egy módjának tekinti ezt a furcsa életformát. Amikor ezt olvastam, eszembe jutott, hogy az öngyilkosság több szövegedben is előkerül mint végső menekülési út vagy éppen mint kétségbeesett döntés. Mi foglalkoztat téged ebben?
Az öngyilkosság a végső távolság, ameddig az ember elmehet. Ennél nem lehet messzebb menni, hogy az ember a saját életét engedi el. És ezzel nagyjából egyedül vagyunk az élővilágban, hogy ezt ilyen tudatosan, átgondoltan és felkészülten tudjuk csinálni. Van olyan kultúra, amelyben külön hagyománya van az öngyilkosságnak, és akkor vissza is kanyarodhatunk Japánhoz, ahol ott van a szeppuku vagy más néven harakiri, amit régen a szamurájok csináltak. Sőt, a világháború végén, amikor Japán kapitulált, akkor is volt egy óriási öngyilkossághullám az országban, és annak nagy része szertartásos öngyilkosság volt.
Nálunk talán ilyen kulturális beágyazottsága nincsen a témának, de az biztos, hogy jelen van.
Egyébként pont most olvastam, hogy visszaromlott Magyarországon a statisztika, és ott járunk egy kis javulás után, mint ahol a 80-as években jártunk. Szóval egyrészt mint társadalmi jelenség, másrészt mint emberi végső lehetőség érdekel engem. És az a része is foglalkoztat, hogy ez egy olyan döntés, amelyet ugyan nagyon nehéz kívülről elfogadni, de valójában nem nagyon lehet róla véleményt alkotni, mert bár sok mindenkit bánt vele, aki elköveti, mégsem bűncselekmény.
Az a kérdés érdekel, hogy meddig tud elmenni a személyes kétségbeesés.
Az Akik már nem leszünk sosem című regényemben például a főszereplő barátja lesz öngyilkos. Sokáig nem akartam, hogy így legyen, de valahogy úgy alakult a figura története, hogy elkerülhetetlennek tűnt ez a választás.
Ha már felhoztad az első regényedet, akkor beszéljünk kicsit az Autofikció című novelláról, amely pont ezt az öngyilkos szereplőt idézi fel. Itt egy íróval van dolgunk, aki egy dedikáláson szembesül vele, hogy az olvasók mennyire ráolvassák a szöveget a valóságra. Te gyakran találkozol ezzel? Szerinted mi lehet az oka, hogy az utóbbi években ennyire felfutottak az autobiografikus szövegek?
Valószínűleg mindig volt egy ilyen érdeklődés vagy olvasói igény, hogy az író és a műve legyen azonosítható. Erre a 20. század második felének irodalma adott egy erős választ a posztmodernnel, de mégsem tudta kiirtani ezt a fajta érdeklődést. Persze a 60-as, 70-es, 80-as évek óta Magyarországon is sokat változott a helyzet – felerősödött a bizalmatlanság az irodalmi valóságábrázolásokkal szemben, az elbeszélhetőség megkérdőjelezése fontos fordulat volt.
De az a mondás, hogy „minden csak konstrukció”, mostanra eléggé idegesítővé vált.
Hiszen mostanra kialakult körülöttünk egy iszonyúan nyomasztó technikai és társadalmi környezet, és már nem csupán irodalmi meg narrációtechnikai kérdés többé, hogy mi valóságos, és mi nem az. Most arról szólnak a fontos viták, hogy lesznek-e még világjárványok, hogy beadatják-e az emberek az oltásokat, hogy vannak-e még hiteles hírforrások, egyáltalán mi az, ami hír, információ, tény még – és mi egy mesterséges intelligenciával létrehozott, algoritmusokon keresztül terjesztett dezinformációs elem. Tehát a társadalmi minimumok kérdőjeleződnek meg a véleményegyelőség nevében.
Ilyen korban pedig az irodalom sem igen teheti meg, hogy bizonyos kérdések kapcsán elvont válaszok mögé bújjon.
A Covid idejétől kezdve olyan mértékben kezdett minden relativizálódni az online térben, hogy egy szintre kerültek az összeesküvés-elméletek – például hogy Hillary Clintonék csecsemőket reggeliznek – a hagyományos újságok alaposan tényellenőrzött riportjaival. Mindez pedig a valósághoz való hozzáférésünk komoly válságát mutatja.
És vajon ez lehet az oka annak, hogy az olvasók egyre inkább a kézzelfogható valóságot kezdik el keresni a könyvekben?
Igen, szerintem hirtelen erős igény mutatkozott arra, hogy az irodalom ne fikciós játékokat játsszon, és ne a posztmodern eszközeivel reagáljon a valóság válságára, hanem éppen ellenkezőleg: adja vissza az olvasóknak valahogyan az azonosíthatóságot. Ennek persze van csomó rossz oldala is, például amikor már minden tényleg csak a személyes hitelességen múlik. Ez olyan furcsa jelenségeket eredményez, mint mondjuk A tenger útja című könyv körüli botrány, ahol utólag kiderült, hogy az igaz történetként marketingelt regényben sok részlet nem stimmel.
Ezért elfordultak tőle az olvasók, holott a szöveg tulajdonképpen ugyanaz maradt.
Amerikában rengeteg hasonlóról hallani: ott van például Rachel Dolezal esete, aki írt egy önéletrajzi könyvet afroamerikai nőként, majd kiderült róla, hogy nem is afroamerikai, göndörítteti a haját, és barnítja a bőrét. Meg H. G. Carrillo, aki kubai származására hivatkozva lett felkapott latin-amerikai hang az amerikai angol nyelvű irodalomban, csak aztán kiderült róla, hogy egy detroiti fekete családból jön, köze nincs Latin-Amerikához, hiába dolgozott ki magának még egy jellegzetes akcentust is.
Szóval ezekből könnyen identitáspolitikai kérdések válhatnak, miközben azért mégiscsak fikciós művekről van szó, amelyekben nem kellene, hogy mindez számítson.
De számított, mert ezek a szerzők emberileg és íróilag is sokat buktak. Az a veszélyes ebben, hogy lassan a személyiség nagyobb legitimáló erővel bír, mint az irodalmi mű. Magyarországon is előfordult már ilyen, gondoljunk Háy János Mamikám-botrányára, amelynek az volt a lényege, hogy írhat-e egy fehér, középosztálybeli férfi egy fiatal, iskolázatlan roma lány hangján. Valószínűleg 15 évvel ezelőtt ez fel sem merült volna.
Ami az autobiografikus igényt illeti, engem is úgy engedtek el ma interjúzni veled az ismerőseim, akik már olvasták a könyvedet, hogy feltétlenül tudjam meg, tényleg megtörtént-e az Autofikcióban ábrázolt helyzet, és hazudnék, ha azt mondanám, én nem vagyok rá kíváncsi.
Az a novella egyébként fikció, inkább valamiféle ironizálás akart lenni, önmagam csipkedése. Volt egy ilyen vicces momentum, amikor a műfaj nagyon ismert képviselői – például Knausgård vagy Annie Ernaux – nyomán elképzeltem, milyen lenne, ha megtenném magamat egy regény vagy novella hősévé.
Olyan hülye érzések jöttek fel bennem, tényleg mintha csiklandoznának, de közben persze valahol el is kezdett izgatni.
De én ezt csak groteszk vagy komikus helyzetként tudom elképzelni. Szóval így született ez a novella, ami hangütésében talán kevésbé nyomasztó, és próbáltam némi öniróniát is belevinni, miközben az autobiográfia-problémával játszom.
Azért már az Akik már nem leszünk sosem lapjain is akadnak beazonosítható elemek – ott van például a Hajdúvágásnak keresztelt helyszín…
Igen, a kisváros könnyen azonosítható, és a történelmi háttér is valóságos, de például tüdőszanatórium sosem volt azon a helyen. És a kortárs szál szereplői is fiktívek, figyeltem rá, hogy ne legyenek beazonosíthatóak mondjuk a saját volt osztálytársaim. Ennek ellenére sokszor előfordult már, hogy azonosítottak valakit – általában nem magukat, hanem másokat. Valahogy az olvasói akarat mindig felül tudja írni az írói szándékot.
A másik szöveg, amelyben a valósággal játszol, az a kötet záródarabja, a Mnémoszüné klinika, ami egy olyan létesítményről szól, ahol leszívják a páciensek agyából a „felesleges emlékeket”, de tulajdonképpen végig bizonytalanságban hagyod az olvasót afelől, hogy tényleg megtörténnek-e az elbeszélt események. Itt számot vetsz azzal, amiről korábban beszéltünk, vagyis hogy a technológia fejlődése milyen nagy mértékben átalakította azt, hogy mi lehetséges a világunkban. Téged mennyire ijesztenek meg ezek a dolgok – például a mesterséges intelligencia rohamos fejlődése?
Én nagyon szerettem a BBC Black Mirror sorozatát, ami több évadon keresztül mutatta meg, hogyan képzelhetjük el a közeljövő technikai fejlődését kifejezetten negatív kicsengéssel. Ott azt lehetett látni, hogy elég könnyen rosszra fordulhat a helyzet. Én azért nem akarom annyira démonizálni, ami zajlik: valószínűleg minden korszak félelemmel vegyes büszkeséggel kezelte a saját újításait.
Amit én most eggyel nyomasztóbbnak látok az az, hogy egy olyan területet hódított meg a technikai fejlődés, ami korábban sok szempontból intakt volt.
Az interperszonális kommunikációban jött ugyanis egy nagy paradigmaváltás. Kisgyerekkoromban Hajdúnánáson ha fel akartál hívni valakit, át kellett menni a szomszédhoz, akinek volt telefonja, hogy megbeszéld, jövő kedden hol találkoztok. Ma már ezt nagyon nehéz elképzelni, de akkor ez így működött. És tényleg működött így is.
Szerinted történt változás a kapcsolódásaink minőségében is? A másik mozaik ilyen értelemben nem fest túl pozitív képet…
Én azt látom, hogy nem lettek jobb kapcsolataink, pedig a közösségi felületeinken látjuk az ismerőseinket minden pillanatban. Valószínűleg túl sok pillanatban is, szerintem túl sok információ jut el hozzánk a másikról.
Ennek ellenére nem lettünk kevésbé magányosak, és nem lettünk kevésbé idegenek sem, ami borzasztóan érdekes.
És az én generációm még viszonylag visszafogott ebben a tekintetben, a fiatalabbaknál mindez nyilván még durvább. Szerintem pszichésen rettenetesen megterhelő ennyi információnak kitéve lenni, korábban valószínűleg még a barátainkról sem tudtunk ennyit.
Most pedig már akár egy vadidegenről is begyűjthetünk egy csomó adatot, amit valószínűleg meg is teszünk, még ha nem is valljuk be.
Kicsit mintha nyomozóvá váltak volna az emberek, nem? Például meg van beszélve, hogy találkozom valakivel, és azon kapom magam, hogy rákeresek. És mire megtörténik a találkozó, már tudom, hogy az illető milyen zenét hallgat, milyen pártra szavaz, milyen kaját szeret, szereti-e az állatokat, hol dolgozott, hol nyaralt két éve.
Hogyan is lehetne így prekoncepciók nélkül megismerkedni valakivel?
És ezek a dolgok nem szoktak visszafelé alakulni. Lehet, hogy egy idő után lesznek eszközeink arra, hogy jobban szűrni tudjuk az információkat, de most egyszerűen azt látom, hogy van egy erősen konfliktusos helyzet, és nem tudunk mit kezdeni vele.
Jól gondolom, hogy a negatív hatások ellenére íróként azért tudsz meríteni ezekből a konfliktusos szituációkból? A köteted több szövege is szól a saját életünkben érzett idegenségről, a családon belüli kommunikációképtelenségről, és talán mondhatjuk, hogy központi téma a magány.
Igen, írói szempontból szoktam szeretni ezeket a paradox helyzeteket. Soha nem tudtunk ennyit másokról, mégis magányosak vagyunk, és ez egyelőre feloldhatatlannak tűnik. Ebből szerzőként elég jól lehet dolgozni.
Az egyik hősöd, a Fent a hegyen című írás Kellere fogja magát, és kimenekül a saját életéből. De ahogy korábban te is mondtad, nem igazán működőképes módszer az eltávolodás sem a problémák megoldására.
Régen még talán működött. Kamaszkoromban például többször láttam a Folyó szeli ketté című filmet, ami nem egy nagyon jó film, de valamiért megmaradt bennem, hogy Brad Pitt elmegy a családtól, és beáll halásznak, a következő pillanatban meg már kengurura vadászik Ausztráliában, vagy valami ilyesmi, totálisan más világokba csöppen, és otthon nem tudnak róla semmit. Szerintem ennek vége van, és akkor visszakanyarodhatunk oda, amiről a legelején beszéltünk.
Hiába mész el, ugyanúgy fogyasztod az információkat.
Lehet persze digitális detoxot beiktatni, de az ilyesmi tart egy hétig vagy hónapig, ami nagyon kevés idő. Nem lehet menekülni, szóval valószínűleg azt kéne megtanulni, hogyan lehet felelősséggel fogyasztani a tartalmakat, és a gyerekeket nagyon gyorsan el kellene kezdeni erre nevelni. Ahhoz képest, mekkora para ez az egész, nem költött sokat az állam a fiatalok online edukációjára, aztán csodálkozunk, hogy 12 évesen már a TikTokot pörgetik. A lényeg, hogy olyan gyorsan változik minden, hogy beláthatatlan, mi lesz a vége. Ezt szerettem volna kicsit érzékeltetni az utolsó novellában is.
„Ki boldogságot vadász, árnyékot vadász” – áll az egyik mottóban Kölcsey Ferenctől. Valóban így van? Szerinted mennyire sikerültek pesszimistára az itt sorakozó szövegek, vagy mennyire mutatnak kiutat a nehéz helyzetekből?
Szerintem nem annyira pesszimisták. Nyilván a novellába mindig kell valamilyen konfliktus, de én egyáltalán nem érzem, hogy apokaliptikus hangulat áradna a kötetből. Látsz egy-egy problémát, de sokszor ott van a nyitás is arrafelé, hogy ezeken át tudjanak lendülni a hősök.
Az én szememben nem állítják ezek a szövegek, hogy a problémákba végképp beleragad mindenki.
Egy olyan dinamikát érzek itt, hogy mozdulnak tovább a dolgok, még ha az nincs is feltétlenül benne már a novellában, hogy merre. Ebben szerintem már önmagában van némi optimizmus. Másfelől ott van persze a kötetben a keserűség is azt illetően, hogy az emberi viszonyok milyen mértékben csúsznak el kommunikációs problémákon. Mert végső soron a kommunikációképtelenség, illetve az önmagunk megértésére való képtelenség tesz magányossá.
