Bizonyára nem vagyok egyedül azzal, hogy a választások előtti hetekben már nehéz volt olyan olvasnivalót találni, ami igazán magába rántott volna, és ha nem is teljesen elfeledtette, de legalább kissé eltávolította volna tőlem az őrült tempóban zajló történéseket. Ekkor jelent meg Krusovszky Dénes új könyve, A másik mozaik (olvass bele!), amely egyenletesen magas színvonalú, érdekes emberi sorsokat bemutató vagy éppen szövevényes cselekményvezetéssel rendelkező szövegeivel az elmúlt évek legjobb novelláskötet-élménye lett számomra.
Magányos emberek
Aki ismeri a szerző korábbi műveit, az pontosan tudja, hogy Krusovszky Dénesnek rendkívül éles szeme van a minket körülvevő társadalmi jelenségekre, míg azonban 2023-as regénye, a Levelek nélkül lapjain (a hét könyve is volt nálunk) egy közösség reakcióit vizsgálta egy szélsőséges helyzetre – a fák lombjának megmagyarázhatatlan eltűnésére –, ezúttal inkább az egyéni életek szélsőségeire helyezi a hangsúlyt.
Van itt többek között külföldről hazaköltözött üzemi könyvtáros, aki testépítő versenyre kíséri az apját, illetve megfáradt férj is, aki kimenekül a hétköznapokból.
Krusovszky 2014-es, A fiúk országa című novellagyűjteményében (erről is írtunk) talán a ki nem mondott érzéseik és elrejtett vágyaik kapcsolták össze a hősöket, most viszont magányuk közös. Az az idegenségérzet, ami olykor a saját családtagjaink társaságában is elfoghat minket – vagy amikor megsuhint egy másfajta sors lehetősége, és egy pillanatra tisztán látszanak a lelki szemeink előtt azok a verzióink, akik már nem leszünk sosem.
A fikció örvénye sokszor a valósághoz vezet
„Mintha lett volna egy korábbi, valódibb életük, holott semmivel sem volt valóságosabb az, ami régen történt, mint ami éppen zajlott” – olvassuk a Drónok című nyitószövegben, amely alaphelyzetében némileg emlékeztet a szerző nagyot futott első regényére, amit akkor az év második legjobb könyvének választottunk. Bár jelen novella esetében nem esküvő, hanem temetés adja az ürügyet, az elbeszélő itt is újra találkozik egykori baráti társaságával a régi törzshelyükön, csak hogy rájöjjön, ők már „nem ugyanazok a srácok”.
Nem csak ezen a ponton kanyarodik vissza azonban az új kötet az Akik már nem leszünk sosem világához: az egyik írás konkrétabban is megidézi.
Ez pedig nem más, mint a már címében is izgalmas Autofikció, melyben – talán mondanom sem kell – egy íróval van dolgunk, akit egy dühös olvasó szembesít azzal, hogy „a fikció örvénylésében egymás mellé keveredett” valóságdarabkák sokszor tényleg összetalálkoznak a realitással.
A vidéki dedikáláson felbukkanó férfi meggyőződéssel állítja ugyanis, hogy az öngyilkosságot elkövető karakter a(z Akik már nem leszünk sosemre kísértetiesen hasonlító) könyvben azonos az ő bátyjával. A csavar akkor jön, amikor a narrátor bevallja, hogy bár nem róla mintázta a figurát, valóban emlékszik az illetőre, majd később szembesül vele a Facebookon, hogy csakugyan meghalt.
Van kiút a valóságból?
Ha már itt tartunk, az öngyilkosság mint menekülési út visszatérő eleme az életműnek: a friss kötet lapjain is többször előkerül. A halott fiú anyja című szöveg például megmutatja, miként veszi a szájára a közösség a családtagokat egy ilyen tragédia után, és arra keres választ, miként lehetséges számukra a továbblépés. De egyfajta öngyilkosságként ábrázolódik egy másik szövegben a hikikomori nevű japán életforma is, ami annyit tesz, hogy az ember teljesen elszeparálja magát a társadalomtól, és gyakran még a szobából sem lép ki.
Nem titok, hogy a szerző jelenleg Oszakában él, így az említett szöveg a japán társadalomról szerzett tapasztalatait is tükrözi.
A fentiek alapján már látszhat, hogy ez a novellacsokor nemcsak különös helyzetei vagy éppen feloldatlan feszültségei miatt érdekes az elejétől a végéig, hanem azért is, mert egyúttal valamiféle szintézisét adja a szerzőt az utóbbi időben foglalkoztató kérdéseknek, kiválóan illeszkedve ezzel a korábbi művek sorába.
Van-e egyáltalán valóság?
„Az elmúlt pár év annyira megkérdőjelezte azt, amit valóságnak nevezünk, hogy nem tudok akkora bizalommal fellépni íróként sem” – fogalmazott Krusovszky a kötetbemutatón. Szerinte a 2010-es évek óta folyamatosan fokozódik a kétely a minket körülvevő hírekkel és realitással kapcsolatban – elég csak a mesterséges intelligencia rohamos és beláthatatlan következményekkel járó térnyerésére gondolni.
A már-már ijesztő ütemben változó világ tapasztalatai a Mnémoszüné klinika című zárószövegben érhetőek a leginkább tetten.
Krusovszky itt egy olyan létesítményt képzel el, ahol a „felesleges emlékezetanyagot úgymond leszívják a páciensek agyából, ezzel tehermentesítve az addig lefoglalt idegsejteket”, azonban végig bizonytalanságban hagyja az olvasót azzal kapcsolatban, hogy mi történik meg ténylegesen a novella valóságában, és mi csak az agy szüleménye. A jelenünkben zajló történéseket követve bizonyára biztosan sokaknak megvan az az érzés, amikor minden, ami addig kézzelfoghatónak látszott, egyszer csak meginog – ezt kapja el kiválóan a szerző, miközben emlékezés és felejtés fontosságáról is sokat mond.
Mintha csak ismernénk őket
Talán azt szeretem a legjobban Krusovszky Dénes prózájában, hogy mindig rendkívül plasztikus leírásokkal dolgozik, és élő, hús-vér karaktereket teremt. Ez most sincs másképp: a Fent a hegyen című szöveget olvasva szinte látjuk magunk előtt „a környék egykor híres betyárjáról elnevezett csárdát” a falakra helyezett népies dísztányérokkal, ahogy a Halászok lerobbant, folyóparti Ikarusát is a nagybácsi pornóposztereivel.
Ami a figurákat illeti, végig az járt a fejemben, hogy nagyon alaposan kell a szerzőnek ismernie őket ahhoz, hogy ennyire láttatni tudja a gyengeségeiket.
Nemcsak a főhősök rajzolódnak ki kristálytisztán, hanem a mellékszereplők is. Ott van például a Bronzszínű foltok sánta könyvtárosa, Mikulka, aki az egykor riválisnak tekintett férfi jelenlétében komoly erőfeszítéseket tesz, hogy kiigazítsa a járását. Vagy éppen maga a vetélytárs, a testépítői babérokra törő apafigura, aki annyira meg akar felelni a jóval fiatalabb, bombázó személyi edzőjének, Ritának, hogy végül összeesik a színpadon.
Arról lehetne vitatkozni, hogy mennyire festenek pozitív képet a világunkról A másik mozaik lapjain felsorakozó elbeszélések, de az biztos, hogy jó elmerülni bennük.
Krusovszky Dénes nemcsak azt mutatja meg, hogy a magány a legkülönfélébb élethelyzetekben törhet rá az emberre, hanem a kiút lehetőségét is fel-felvillantja. Ha máshogy nem megy, a felejtés által. Mert „ha nem felejtenénk, élni sem bírnánk, márpedig élni, akárhogy is nézem, tulajdonképpen muszáj.”
Fotó: Valuska Gábor
