Lehet, hogy a puszta véletlen, de Krasznahorkai László június 16-án, kedden tért vissza közel 10 év után a magyar olvasóihoz: azon a napon, amelyen az irodalomtörténetet radikálisan újragondoló James Joyce Ulysses című regényének cselekménye játszódik, ezt nevezzük Bloomsdaynek. Ahogy ez utóbbira utal Esterházy Péter A szív segédigéi című regényének előszavában használt dátum is.
A MOMkultba hirdették meg Krasznahorkai László visszatérését, a 660 fős nézőtér pár nap alatt megtelt. A műsort Hajnóczy Soma kétszeres bűvész világbajnok rendezte, és bár nem fűrészelték háromba az írót, nem húzták elő kalapból, mégis éreztette jelenlétét.
Krasznahorkaitól soha nem állt távol a performansz, a szentendrei művészközegben szocializálódott. Könyvbemutatói mindig eseményszámba mentek: a Vígszínházban vaksötétben mutatta be regényét, a Margó Irodalmi Fesztiválon egy alkalommal Haumann Péterrel és a dzsesszdobos Miklósi Szilveszterrel, máskor Máté Gáborral és Zsámbéki Tóbiással, aki egy gyerektestbe szorult öregembert alakított (a teljes bemutató itt megtekinthető).
Röviden a visszatérés elé
A színpadon álltam 2017 őszén a Margó Irodalmi Fesztiválon, a Teslában.
A visszatérés napján már két hete kapható féléves munkáml végeredménye, a Krasznahorkai-kiadványunk.
A kilenc évvel ezelőtti beszélgetésünk végén a közönség épp csak elkezdte megtapsolni Krasznahorkai Lászlót, aki abban az évben nyerte el az év legjobb irodalmi művének járó Aegon Irodalmi Díjat a Báró Wenckheim hazatér című regényéért.
Annak a beszélgetésnek a címe Krasznahorkai a margón volt: ami egy alapélménye az író történeteinek és interjúinak is.
Krasznahorkai 3 évesen elszökött Gyuláról Gyulaváriba, ahonnan egy oldalkocsis motorral egy rendőr vitte haza, tudtuk meg akkor. Elmondása szerint szülővárosát elszigetelt helynek élte meg. Első regényében, a Sátántangóban leírt telep szintén egy önálló, elszigetelt helyként jelenik meg, saját világgal, szabályokkal és teljes reménytelenséggel. Kíváncsi volt a világra, őt az „el innen” érzése hajtotta: „Magyarországon nincs közönség, amelyiknek el kéne magyarázni, mit jelent az, hogy el innen”.
Magyarországon a 2010-ben elindult politikai korszakváltás közepén vagyunk, épp elfogadták a törvényt a CEU elüldözéséről, a migránsellenes kommunikációs kampánnyal plakátolták ki az országot, az internetet és a hétköznapi beszédet. Ehhet hasonló berendezkedést szerinte már átéltük a Kádár-korszakban, és „ez nemigen változott azóta sem”, mondta akkor.
Az ekkortól született regényei a korábbiaknál sokkal konkrétabban beszéltek a politikáról, a társadalmi hangulatról.
A magyar nemzet biztonsága aznap indul, amikor az oroszok megtámadják Ukrajnát, a Herscht 07769 német közegben beszél Bachról is, de valójában a szélsőjobbról szól, a Zsömle odavan pedig a magyar nemzeti és politikai gondolkodásról.
Ennek a korszaknak egyfajta csúcssztorija, hogy egyik főszereplője, Florian Herscht mindent megtesz, hogy találkozzon Angela Merkellel, de nem jön össze neki, míg Krasznahorkai a Nobel-vacsorán Merkel mellett ült.
Vissza 2017-hez: álltam a színpadon, megköszöntem a közönségnek a figyelmet, Krasznahorkainak a részvételt, amikor mögém lépett, és azt mondta,
most léptem fel utoljára Magyarországon, mondjam be.
Bemondtam, bár őszintén szólva ott és akkor nem tudtam, mit jelent ez a mondat, illetve hogyan értelmezi át azt a beszélgetésünket. Később kiderült, hogy nem lép fel itthon, nem ad interjút, vagyis nincs jelen. Ezen nem a Nobel-díj, hanem a NER bukása változtatott.
Az elmúlt fél évben sok-sok remek szerzővel azon dolgoztunk, hogy egy 200 oldalas kiadványban megpróbáljuk jobban megérteni a Krasznahorkai-életművet, fogódzót adjunk az olvasóknak, akik a Nobel-díj októberi bejelentése óta ismerkednek a regényeivel. A Krasznahorkai - Út a Nobel-díjig kiadvány készítésekor megkerestem a 2017-es felvételt és megszerkesztve közöltük.
Utólag értettem meg, hogy a performansz része voltam a beszélgetéssel, ami a szökős gyerekorról, Gyuláról, New Yorkról, Kiotóról és az állandó úton levésről szólt.
Krasznahorkai, a hamis próféta
Hajnóczy Soma az illúzió, így a fény-sötétség játék mestere, elő- és elvarázsolta Krasznahorkait, aki egy nagyméretű, középkategóriás bőrönddel érkezett a színpadra. Gondolhatnánk, hogy hazaérkezett.
Hivatalos képek nem készülhettek, a rendező osztott meg instagramján fotókat, abból kiderül, milyen volt a színpadkép:
View this post on Instagram
Vagy a 2017-es interjút megidézve, gondolhatunk arra, hogy ez egy megálló: „Egy hely, ahol vagyok, egy darabig idegen, nem értem, mit beszélnek körülöttem, aztán valamilyen módon rájövök, és akkor már mehetnékem van”.
A visszatérés, ahogy az eltűnés is, politikai aktus.
Mit jelent, hogy eltűnt? Mit jelent, hogy visszatért?
A Nobel-díjas a legtöbbet hivatkozott és legtöbb nyelvre lefordított regényéből, a Sátántangóból kezdte felolvasni Irimiás beszédét. Azt gondolhatnánk, hogy egy visszatérésnek akár biztonságos választás is lehet, ha a leghíresebb regényéből olvas fel, viszont gyorsan kiderült, hogy Irimiás monológja újabb és újabb értelmezési rétegeket kapott.
Tarr Béla filmjében így nézett ki a jelenet, Irimiást Víg Mihály alakította:
A színpadon kiemelt fényt kap egy asztal, rajta fekete lepellel letakart dolog. A fenti videóban is látható gyerektetemet idézi meg az installáció.
A szöveggel Krasznahorkai Irimiásként szólítja meg a közönséget.
A színpadképpel meg a közös nyomozás élményével egy klasszikus krimis alaphelyzet jön létre: a műfaj dramaturgiai csúcspontja, amikor a nyomozó egy nagy jelenetben leleplezi a bűnügyet, megnevezi a bűnöst.
A beszéd első része csak erősíti ezt az élményünket: Irimiás elmondja, miért gyűltünk össze, az ártatlan gyerek halálát kellene megfejteni, mert mindenkit az érdekel, mi történt. Nem vádol senkit, de nem vagyunk mindannyian bűnösök? – teszi fel a kérdést.
Mi lett ezekkel a tervekkel?
A regény hamis prófétájaként nem a nézőkhöz, hanem ennek a közös, általunk működtetett telep lakosaihoz beszélt, és ez adta a hatvan perces felolvasás erejét és tétjét. A szöveg levált a Sátántangóról, a felolvasás által önállló, csak aznap megtörtént alkotásként működött.
2026-ban egy ilyen ügyesen megkoreografált visszatéréskor más jelentésrétegeket kapott:
„Nem tagadom, jóleső érzés öntött el, hogy újból láthatom ezeket a régi arcokat, de ugyanakkor… és ezt sem rejtem véka alá, némi aggodalommal állapítottam meg, hogy maguk, barátaim, még mindig itt… tengődnek… tiltakozzanak, ha erősnek találják a kifejezést!… itt, az isten háta mögött, évekkel azután, hogy számtalanszor eldöntötték: elhagyják ezt a kilátástalan vidéket, és boldogulásukat máshol keresik… Amikor másfél évvel ezelőtt, utolsó találkozásunkkor… elváltunk, és maguk itt álltak a kocsma előtt, és integettek, míg csak el nem tűntünk a kanyarban, nagyon is jól emlékszem arra, mennyi sistergő ötlet, mennyi remekbe szabott terv várt megvalósításra, mennyi nekibuzdulás volt magukban, és akkor most mégis itt kell találnom mindannyiukat, pontosan ugyanolyan állapotban, már megbocsássanak a szóért! legatyásodva és eltompulva, hölgyeim és uraim! Hát mi történt?… Mi lett ezekkel a tervekkel, ezekkel a sistergő ötletekkel?!”
A közéletünk erről a messiásvárásról szólt az elmúlt években, illetve mi, olvasók Krasznahorkai visszatérését is úgy vártuk, mintha az megváltoztatná az életünket – és persze egy ilyen szöveg és este bizony változtat.
Még mindig csak várjuk, hogy jön egy messiás, aki megoldja az életünket helyettünk, miközben az élet a telepen többek között miattunk is olyan, amilyen.
Így szól a beszéd: „Barátaim, maguk már érkezésem előtt is tisztában voltak vele, csak nem merték egymás előtt kimondani, hogy a telepen – régebben, mint másfél éve, ezt higgyék el nekem – úrrá lett… valami végzet, és minden okuk megvan rá, hogy úgy érezzék, egy visszavonhatatlan ítélet lassan beteljesedik… És maguk, barátaim, itt csoszognak e pusztulásban, távol mindattól, ami az Élet… terveik sorra kudarcba fulladnak, álmaik vakon zúzódnak szét, valami csodában hisznek, amely sohasem következik be, valami megváltót remélnek, akinek ki kéne vezetnie magukat innét… pedig tudják, hogy nincs már miben hinni, nincs már miben reménykedni, mert az eltelt évek, ugye, akkora súllyal nehezednek magukra, hölgyeim és uraim, hogy úgy tűnik, végképp elveszett a lehetőség, hogy úrrá legyenek ezen a tehetetlenségen, és ez napról napra erősebben szorongatja a torkukat, lassan már levegőt sem bírnak venni… Na de hát miféle… végzet áldozatai maguk, szerencsétlen barátaim?”
Krasznahorkai visszatérésének jelentésén gondolkodtam az est után. Nyilván örülök, hogy újra fellép Magyarországon, és azt is tudom, hogy a politikai váltás következtében történik ez, viszont olvasójaként az Irimiás-beszédből azt is értem, hogy ez a mi hamis vágyunk, hogy az ő visszatérésének van hatása, mert ő újra csak felhívta a figyelmet arra, hogy a telepünk nem változott meg. A telep másik messiásáról most ne is beszéljünk!
Irimiás a szembenézés fontosságáról beszél, mert „a nyílt beismerés olyan, mint a gyónás. Megtisztul a lélek, az akarat felszabadul, és fejünket ismét fel bírjuk emelni”.
Hát nem ezt éljük meg a választások óta?
Az igazán jó szövegek képesek különböző korszakokban újat és újat állítani a világról. És elfogadom, hogy az agyamra ment a magyar közélet, de a Sátántangóban az emberek a messiást várják, aki azt mondja nekik, hogy szigeteket hoz létre, amik nemcsak gombamód szaporodni fognak, de ezeken a kiszolgáltatottság is megszűnik.
És hát a hamis próféta már 1985-ben arról beszélt, hogyan lehet az életünket megváltoztatni:
„Ezért elhatároztam, hogy élve a pillanatnyi lehetőséggel, összegyűjtök néhány embert, s létrehozok egy mintagazdaságot, amely biztos megélhetést ad, és összefogja a kisemmizettek eme kis csoportját, vagyis… értik, ugye?… létrehozok egy kis szigetet néhány emberrel, akiknek nincs semmi veszítenivalójuk, egy szigetet, ahol megszűnik a kiszolgáltatottság, ahol egymásért és nem egymás ellen élünk, ahol mindenki bőségben és nyugalomban, biztonságban és emberhez méltón tudja majd álomra hajtani esténként a fejét… S amikor híre megy mindennek, tudom, gombamód szaporodnak majd ezek a szigetek, egyre többen és többen leszünk, s egyszer csak az, ami eddig kilátástalannak látszott, a te… meg a te… és a te életed, hirtelen távlatot kap…”
A szív segédigéi mottója Ludwig Wittgensteintől származik: „Az tud beszélni, aki reménykedni tud, s viszont”. És akkor itt vagyunk Krasznahorkai estjén, aki beszél, tehát reménykedni is tud.
Performansszá alakuló felolvasásában Krasznahorkai sokrétegű üzenettel látta el a hallgatóságát arról, hogy ismerjük fel,
mi hozzuk létre a saját messiásunkat, és lemondva felelősségünkről, így önmagunkról, a reményünket másba helyezzük, nem önmagunkba.
És amíg ez így történik, mi ugyanígy fogunk élni a telepen.
