Alig pár napja jelent meg Hanya Yanagihara Egy kis élet című regénye, máris vezeti a Bookline heti toplistáját. A könyv először 2017-ben, a Maxim kiadónál jelent meg magyarul, de idén a Jelenkor Kiadónak és Greskovits Endre műfordítónak köszönhetően vadiúj köntösben vehetjük a kezünkbe. Ahogy az lenni szokott a sikerkönyveknél, az Egy kis élet megosztó, de azzal még a negatív kritikák is egyetértenek, hogy ez a csaknem 700 oldalon keresztül hömpölygő történet nagyon hosszú ideig az olvasóval marad.
A regény, amelyen a fél internet zokog, négy férfi életre szóló barátságáról szól. Malcolm Irvine, Jean-Baptiste Marion, Willém Ragnarsson és Jude St. Francis különböző társadalmi közegből érkeznek, különböző anyagi háttérrel, eltérő érdeklődéssel. Malcolm nagy becsben tartott építész lesz, JB nemzetközileg elismert festőművész, Willém népszerű színész, Jude a vállalati jog szaktekintélye. Ez a négyes több mint negyedszázadon át mégis együtt marad, barátságuk mélyül, de árnyékot vet rá az addikció, a siker és a büszkeség.
Olvass bele!
Hanya Yanagihara: Egy kis élet (részlet)
Azon a másodév utáni nyáron Harold meghívta a trurói házukba, a Cape Codra.
– Imádni fogod – mondta. – Hívd meg a barátaidat. Ők is imádni fogják.
Úgyhogy a munka ünnepe előtti csütörtökön, amikor az ő és Malcolm szakmai gyakorlata is véget ért, mindannyian fölmentek a házba New Yorkból, és azon a hosszú hétvégén Harold figyelme JB, Malcolm és Willem felé fordult. Ő is figyelte őket, csodálta, hogyan hárítják válaszaikkal Harold minden egyes kérdését, hogyan mesélnek magukról nevetve történeteket, amelyekkel megnevettetik Haroldot is, Juliát is, milyen könnyedén megvannak Harolddal és Harold is velük. Abban a páratlan örömben volt része, hogy nézhette, ahogy az általa szeretett emberek megszeretnek más, általa szeretett embereket. A háztól magánút vezetett le a tengerpart magánszakaszára, és reggelenként ők négyen lementek úszni – még ő is a nadrágjában, a trikójában meg egy régi ingben, ami senkit sem zavart körülötte –, aztán feküdtek a meleg homokban, és a ruha száradás után már nem tapadt a testéhez. Néha Harold is lement, nézte őket, vagy ő is úszott. Délutánonként Malcolm és JB átbiciklizett a dűnéken, ő pedig Willemmel gyalog követte őket, útközben kagylóhéjat szedegettek, meg szomorú páncélokat, amelyek rég elfogyasztott remeterákokból maradtak, Willem az ő tempójához lassította járását. Esténként, ha kellemes volt a levegő, JB és Malcolm rajzolt, ő és Willem pedig olvasott. Mámorosnak érezte magát a naptól, az ételtől, a sótól meg az elégedettségtől, este gyorsan és korán elaludt, reggel pedig a többiek előtt ébredt, hogy kiállhasson egyedül a hátsó verandára, és nézhesse a tengert.
Mi fog történni velem? kérdezte a tengert. Mi történik éppen velem?
Véget ért a szünidő, megkezdődött az őszi szemeszter, és nem tartott sokáig, hogy rájöjjön, azon a hétvégén az egyik barátja mondhatott valamit Haroldnak, bár azt biztosan tudta, hogy nem Willem, aki az egyetlen volt, akinek végül említett valamit a múltjáról – és akkor sem nagyon sokat: három tényt, egyik soványabb, mint a másik, mind semmitmondó, együtt sem jelentik még csak a kezdetét se egy történetnek. Egy mese első soraiban is több a részlet, mint amennyit Willemnek mondott: Egyszer volt, hol nem volt, volt egy fiú meg egy lány, akik apjukkal, a favágóval, és mostohaanyjukkal éltek egy hideg erdő sűrejében. A favágó imádta a gyermekeit, de nagyon szegény volt, úgyhogy egy nap… Szóval bármit tudott is meg Harold, az spekuláció, amelyet az ő megfigyelése alapján az elméleteik, a találgatásaik meg a képzelgéseik támasztanak alá. De bármi lett légyen is az, elég volt ahhoz, hogy Harold kérdezősködése – hogy ki ő, és honnan jött – véget érjen.
Ahogy teltek a hónapok meg az évek, olyan barátság alakult ki köztük, amelyben életének első tizenöt éve kimondatlan és kibeszéletlen maradt, mintha sosem történt volna meg, mintha ő akkor került volna elő a gyártó dobozából, amikor az egyetemre érkezett, és a nyakán megnyomtak volna egy gombot, amitől életre kelt. Tudta, hogy azokat az üres éveket Harold a képzelgéseivel töltötte meg, és hogy e képzelgések némelyike rosszabb annál, mint ami valójában történt, némelyike pedig jobb. De Harold sosem mondta neki, mit feltételez róla, és ő nem is akarta igazán tudni.
Sosem tekintette a barátságukat olyannak, ami a helytől és az időtől függ, de fel volt készülve annak valószínűségére, hogy Harold és Julia igen. Úgyhogy amikor Washingtonba költözött a fogalmazói állása miatt, feltételezte, hogy elfelejtik, és próbálta felkészíteni magát a veszteségre. De nem ez történt. E-maileket küldtek neki, telefonáltak, és amikor egyikük vagy másikuk a városban járt, együtt vacsoráztak. Nyaranta ellátogatott a barátaival Truróba, és hálaadásra Cambridge-be mentek. És amikor két évvel később New Yorkba költözött, hogy megkezdje munkáját az Államügyészi Hivatalban, Harold szinte ijesztően lelkes volt ettől. Még azt is felajánlották neki, hogy lakjon az Upper West Side-i lakásukban, de ő tudta, hogy gyakran használják, és nem volt biztos benne, mennyire komoly az ajánlatuk, úgyhogy visszautasította.
Szombatonként Harold telefonált és a munkájáról kérdezte, ő pedig mesélt neki a főnökéről, Marshallról, a helyettes államügyészről, aki azzal a zavarba ejtő képességgel bír, hogy fejből idéz egész legfelsőbb bírósági döntéseket, lehunyja szemét, hogy lássa maga előtt a szóban forgó oldalt, miközben hangja robotszerűvé és tompává válik, de sohasem hagy ki vagy told be egyetlen szót sem. Neki mindig jó volt a memóriája, de Marshallé ámulatba ejtette.
Bizonyos szempontokból az Államügyészi Hivatal az otthonra emlékeztette: főleg férfiak dolgoztak ott, s a hely pezsgett a különös és állandó ellenségeskedéstől,
attól a kesernyésen sziszegő fajtától, amely természetes módon támad, amikor olyan versengő emberek csoportja, akik egyenrangúak, ugyanazon a kis helyen zsúfolódnak össze, de tudják, hogy csak némelyiküknek lesz lehetősége kiemelkedni. (Itt azonban teljesítményükben voltak egyenrangúak; az otthonban az éhségben, a nélkülözésben.) Mintha mind a kétszáz ügyészségi fogalmazó összesen öt-hat jogi egyetem egyikére járt volna, és gyakorlatilag mindannyian iskolájuk jogi szaklapjánál és próbapereiben dolgoztak. Ő egy négyfős csapathoz tartozott, amely jobbára biztosítási csalási ügyeken dolgozott, és ő is, a csapattársai is rendelkeztek valamivel – referenciával, beállítottsággal –, ami reményeik szerint a többiek fölé emelte őket: ő az MIT doktorijával (ami senkit sem érdekelt, de legalább furcsaság volt) és fogalmazóságával Sullivannél, aki Marshall barátja volt. Citizen, a legjobb barátja az irodában, Cambridge-ben végzett, és Londonban dolgozott ügyvédként két évig, mielőtt New Yorkba költözött. Rhodes pedig, triójuk harmadik tagja az egyetem után Fulbright-ösztöndíjas volt Argentínában. (A negyedik tag egy Scott nevű, alapvetően lusta fickó volt, aki állítólag azért kapta meg az állást, mert apja az elnökkel teniszezett.)
Ő rendszerint az irodában tartózkodott, és néha, amikor Citizennel és Rhodesszal kései, irodába rendelt vacsorájukat ették, eszébe jutottak a lakótársai a Hoodból. És bár élvezte Citizen meg Rhodes társaságát, valamint intelligenciájuk sajátságosságát és mélységét, azokban a pillanatokban a barátaira gondolt nosztalgiával, akik annyira másképp gondolkoztak, mint ő, és akik arra késztették, hogy ő is másképp gondolkozzon. A Citizennel és Rhodesszal a logikáról folytatott egyik beszélgetés közepén hirtelen eszébe jutott egy kérdés, amelyet dr. Li tett fel neki az első évében, amikor ő a tisztamatek-szemináriumára jelentkezett: Miért kerek a csatornafedél? Könnyű kérdés volt, és könnyen megválaszolta, de amikor visszatért a Hoodba, és megismételte dr. Li kérdését a lakótársainak, ők hallgattak. Aztán végül JB szólalt meg egy vándor mesemondó álmatag hangján: „Valaha, nagyon régen mamutok csatangoltak a földön, és lábuk végleges, kör alakú nyomokat hagyott a talajon”, és ezen mindannyian nevettek. Ő az emléktől elmosolyodott; néha azt kívánta, bárcsak olyan elméje lenne, mint JB-nek, amely a mások gyönyörűségére szolgáló történeteket alkot, és nem olyan, mint az övé, amely mindig magyarázatot keres, ami talán helyes, de híján van a romantikának, a képzeletnek, a szellemességnek.
– Ideje előrántani a referenciákat – suttogta neki Citizen azon alkalmakkor, amikor maga az államügyész jelent meg az emeleten, és az ügyészségi fogalmazók molylepkékként, szürke öltönyös sokaságként zümmögtek körülötte. Ők Rhodesszal együtt csatlakoztak a lebzselőkhöz, de ő még azokon a csoportosulásokon sem említette soha az egyetlen referenciát, amelyről tudta, nemcsak Marshallt, de a főügyészt is arra késztetné, hogy megálljon és alaposabban megnézze őt. Miután megkapta az állást, Harold megkérdezte, megemlítheti-e őt Adamnek, a főügyésznek, akit Harold történetesen régóta ismert. De ő azt felelte Haroldnak, hogy tudni szeretné, meg tudja-e csinálni saját erejéből. Ez igaz volt, de inkább azért vonakodott attól, hogy megnevezze Haroldot az egyik referenciájaként, mert nem akarta, hogy Harold megbánja a vele ápolt barátságát. Úgyhogy nem mondott semmit.
Gyakran érezte azonban úgy, mintha Harold mindenképp ott lenne.
Az egyetemi emlékekről folytatott beszélgetések (és ezek kísérője, a hencegés az ember egyetemi teljesítményével) kedvenc időtöltésnek számítottak az irodában, és mivel oly sok kollégája járt az ő egyetemére, jó páran ismerték Haroldot (a többiek pedig tudtak róla), és ő néha hallgatta őket, ahogy arról beszélnek, hogy milyen kurzusra jártak hozzá, vagy mennyire felkészültnek kellett lenniük ehhez, és büszke volt Haroldra meg – bár tudta, hogy ez butaság – önmagára is, amiért ismeri. A következő évben megjelent Harold alkotmányról szóló könyve, és az irodában mindenki elolvasta a köszönetnyilvánítást, látta a nevét, úgyhogy napvilágra került, milyen közel áll Haroldhoz, és sokan gyanakodtak, az arcukon pedig látta az aggodalmat, hogy mit mondhattak Haroldról a jelenlétében. Addigra azonban úgy érezte, hogy a saját erejéből gyökeret vert az irodában, megtalálta a helyét Citizen meg Rhodes mellett, és Marshall-lal is kialakította a kapcsolatát.
De bármennyire szerette volna, bármennyire sóvárgott utána, még mindig óvakodott attól, hogy Haroldot a barátjának vallja: néha aggódott, hogy csak beképzeli a közel állásukat, reménykedve felnagyítja magában, és olyankor (szégyenkezve) le kellett vennie a polcáról A gyönyörű ígéretet, odalapozott a köszönetnyilvánításhoz, újra elolvasta Harold szavait, mintha ezek egy szerződést jelentenének, egy nyilatkozatot arról, hogy amit Harold iránt érez, az legalábbis bizonyos fokig kölcsönös. És mindig készen állt: ebben a hónapban véget ér, mondogatta magában. Aztán a hónap végén: a jövő hónapban. A jövő hónapban már nem áll szóba velem. Próbálta az állandó készültség állapotában tartani magát; próbálta felkészíteni magát a csalódásra, még ha vágyott is rá, hogy ne legyen igaza.
A barátság azonban csak hömpölygött tovább hosszú, sebes folyóként, amely a sodrásába kapta és vitte tova valahová, amit nem látott. Valahányszor úgy gondolta, hogy kapcsolatuk elérte a határait, Harold vagy Julia kitárta egy újabb szoba ajtaját, és behívta. Megismerkedett Julia apjával, a nyugalmazott tüdőgyógyásszal, meg a fivérével, a művészettörténet professzorával, amikor egy hálaadáskor átjöttek Angliából, s amikor Harold meg Julia New Yorkban járt, elvitték őt és Willemet vacsorázni olyan helyekre, amelyekről hallottak már, de nem engedhették volna meg maguknak. Megnézték a Lispenard Street-i lakást – Julia udvariasan, Harold szörnyülködve –, és azon a héten, amikor a radiátorok titokzatos módon nem működtek, odaadták nekik a felsővárosi lakásuk kulcsát, ahol olyan meleg volt, hogy érkezésük után egy óráig egyszerűen csak ültek a kanapén, mint a próbababák, mozdulni sem tudtak, mert túlságosan elképedtek attól, hogy visszatért a meleg az életükbe. És miután Harold látta egy rohama közepén – ez a New Yorkba költözésük utáni hálaadáskor történt, és kétségbeesésében (tudta, hogy nem képes fölmenni az emeletre), kikapcsolta a tűzhelyet, ahol egy kis spenótot sütött éppen, majd bevonszolta magát a kamrába, ahol becsukta az ajtót, és lefeküdt a padlóra –, átrendezték a házat, úgyhogy a legközelebbi látogatásakor a vendégszobát a földszinten, a nappali mögött találta, ahol azelőtt Harold dolgozószobája volt, Harold íróasztalát, székét és könyveit pedig felköltöztették az emeletre.
De az egyik énje mindezek után is mindig arra a napra várt, amikor az egyik ajtón el akarja fordítani a gombot, de az nem mozdul.
Nem feltétlenül bánta; volt valami ijesztő és szorongáskeltő abban, hogy egy olyan térben van, ahol mintha semmi sem volna tilos, ahol mindent felajánlanak neki, és semmit sem kérnek cserébe. Megpróbálta azt adni, amit tudott; tisztában volt vele, hogy ez nem sok. És amiket Harold oly könnyedén adott neki – válaszokat, szeretetet –, azokat nem tudta viszonozni.
Nyitókép: Wikipedia
