A BookTok-kedvenc romantikus szerző, Emily Henry újabb könyve jelent meg nemrég magyarul. A Nagybetűs élet lapjain két újságíróval és egy titokzatos örökösnővel találkozthatunk, és amelyet többek között Taylor Swift egyik dala ihletett. Alice Scott, az örök optimista újságíró élete nagy lehetőségét kapja: megírhatja a rejtélyes Margaret Ives örökösnő, egykori bulvárhercegnő történetét. Az első találkozáskor azonban kellemetlen meglepetés éri: kiderül, hogy riválisa akad Hayden Anderson Pulitzer-díjas memoáríró személyében, aki nemcsak bosszantóan zárkózott és megközelíthetetlen, de még feltűnően jóképű is. A riválisok akaratlanul is folyton egymásba botlanak az apró kivárosban. Egy idő után azonban világossá válik mindkettőjük számára, hogy valamilyen titok lappang Margaret elbeszélésének mozaikdarabkái mögött.
A sztori felgöngyölítéséhez Henry hírességek és közéleti figurák valós életéből merített ihletet. Az egyik ilyen személy Rebekah Harkness, aki egyszer egy egész úszómedencét megtöltött pezsgővel. Róla énekel Taylor Swift a the last great american dynasty soraiban is.
Emily Henry: Nagybetűs élet (részlet)
Fordította: Goitein Veronika
1. fejezet
Van egy régi mondás, miszerint minden történetnek három verziója van: a tiéd, az enyém és az igazság. A mondás egy filmestől származik, de igaz az újságírásra is.
Pártatlannak kell lennünk, tényekben kell gondolkodnunk, hiszen az igazság a tényeken alapszik.
Tény: Robert Evans – a producer, filmstúdióvezető és színész, akitől a fenti aranyköpés származik – hétszer nősült.
Tény: Jómagam, Alice Scott – a Fáma újságírója, leendő önéletrajziregény-író, szóval nem nagy szám – még csak nem is vagyok „hivatalosan” a barátnője egy fickónak, akivel hét hónapja randizgatok.
Tény: Robert Evans százhetvenöt centi magas volt, pontosan annyi, mint én.
Tény: Lehet, hogy épp válaszúthoz érkeztem az életemben, és én, ahelyett, hogy a célom felé robogva minden akadályt ledöntenék, most egy bérelt kocsiban ülök, majd megfagyok a légkonditól, és egy olyan fickó IMDb-oldalát böngészem, akinek három perce még a nevét se tudtam, viszont eszembe jutott tőle egy frappáns idézet… és ez pont kapóra jön a halogatáshoz.
Inkább izgatott vagyok, mint ideges, de azért eléggé zizegek. Nagy sóhajjal leállítom a kocsi motorját, és kinyitom az ajtót.
A déli, georgiai forróság azonnal átmelegít. Ismerem és szeretem ezt a meleget és a sós tengeri fuvallatot, ami belengi a Little Crescent-szigetet.
Gyorsan ellenőrzöm, hogy nálam van-e a jegyzetfüzetem, a diktafonom és a tollam, aztán becsukom a kocsi ajtaját, és a tükörben megnézem, mennyire tapadt össze a frufrum a homlokomon csorgó verejtéktől.
Próbálok közömbös arcot vágni vigyorgás helyett. Fontos, hogy lezser és nyugodt maradjak.
Tény: Soha, de soha nem vagyok lezser és nyugodt.
Kinyitom a kaput, a szandálom csattog a kövezett kerti úton, ahogy megkerülöm a sós szittyó magas fűcsomóit, a legyezőpálmát, a fügekaktuszt és a kedvencemet, a magyaltölgyet.
Tizenegy éve élek Los Angelesben, de valahányszor megpillantok egy magyaltölgyet, rögtön elfog a honvágy.
Egy cölöplábakon álló, elbűvölő, türkizkékre festett ház áll előttem. Fellépdelek a kopott falépcsőkön, és egy élénk rózsaszínű ajtót pillantok meg, amire kézzel festettek fehér spirálokat.
A kapucsengő is ugyanilyen bohókás. Egészen hétköznapi csengőnek tűnik, de amikor megnyomom, olyan a hangja, mint amikor egy fuvallat belekap egy szélcsengőbe.
Nagy levegőt veszek, és még ki sem fújtam, már nyílik az ajtó. Egy alacsony, ősz hajú, kopottas flanelinges, farmernadrágos nő néz rám.
– Üdv – mondom, és kezet nyújtok. – Alice Scott vagyok.
Rám mered. A szeme világoskék, a haja egész rövid.
– A Fáma újságírója – teszem hozzá, hátha így már tudja, mit keresek itt.
Rezzenéstelen arccal fürkész tovább.
– Mármint most nem a Fáma küldött, hanem a könyv miatt jöttem…
Még mindig nem reagál. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy ez az egész csak egy hatalmas átverés, talán ennek a nőnek a felnőtt fia találta ki a számítógépe előtt ücsörögve az alagsorban, ahol e-maileket írogat, és telefonálgat a hozzám hasonló hiszékeny újságíróknak, ráadásul még vékony hangon beszélget is velük, mintha tényleg egy nyolcvanvalahány éves asszony lenne.
Volt már példa ilyenre.
Megköszörülöm a torkomat, és próbálok továbbra is barátságosan mosolyogni.
– Elnézést. Ön Margaret?
Nem úgy néz ki, mintha ő lenne, de a hölgyről, akivel elvileg találkozóm van itt és most, sosem láttam harmincévesnél frissebb fotót. Úgyhogy éppenséggel elképzelhető, hogy itt áll előttem a hajdan tündöklő, sőt, sokak szerint (engem is beleértve) szinte legendás Margaret Grace Ives.
A pletykalapok hercegnője. Azért kapta ezt a becenevet, mert ő volt az Ives médiabirodalom örököse, és mert azokban a hajdani években ünnepelt híresség volt, akit állandóan követtek a lesifotósok, és a pletykarovatok nem győzték ontani róla a cikkeket.
A nő nyersen, őszintén felnevet, és kitárja az ajtót.
– Jodi vagyok – mutatkozik be. Van egy kis akcentusa, de nem tudom megállapítani, honnan származhat. Talán német. – Jöjjön csak be.
Belépek a hűvös előtérbe, és citromos, mentás illatot érzek. Jodi nem áll meg, hanem fürge léptekkel bevonul a ház belsejébe, én pedig becsukom az ajtót magam mögött, és szaporán követem.
– Micsoda gyönyörű hely! – csevegek.
– Melegebb van, mint a pokolban, és Drakula semmi az itteni szúnyogokhoz képest – feleli.
Megint Robert Evans jut az eszembe. A te verziód, az én verzióm és az igazság.
A keskeny hall végén befordulva újabb kis folyosóra kanyarodunk. A ház egy világos, szellős labirintus, teli fehérre festett lambériás felületekkel és kéklő üvegdíszekkel. Végül belépünk a tágas, óriási ablakos nappaliba.
– Várjon, máris bekísérem önhöz madame-ot – fordul hozzám Jodi, és úgy tűnik, mulattatja a helyzet. Kinyitja a kulcsra zárt, csupa üveg hátsó ajtót, és kilép a kertbe, ami nagyobb és bujább a ház előtti kis kertnél. Oldalt egy kis úszómedencét is látok.
Megragadom az alkalmat, hogy körbejárjam a szobát. Még mindig nagyon izgulok, és a sok vigyorgástól lassan elzsibbad a képem. Leteszem a holmimat az alacsony rattanasztalkára, és keresztbe fonom a karomat, hogy nehogy bármihez is hozzányúljak nézelődés közben. A falak minden négyzetcentiméterét műalkotások borítják, az ablakokban növények burjánzanak, és a padlón további növények sorakoznak agyagcserepekbe ültetve. A fejem fölött egy ventilátor forog lustán, és mindenhol főként kertészetről, növényekről szóló könyvek állnak ingatag halmokban, némelyik nyitva, lapra fordítva, megtört.
Tényleg gyönyörű a hely. Már készül a fejemben a vázlat, ahogy leírnám. Csak az a gond, hogy még nem vagyok meggyőződve arról, lenne-e okom leírni.
Egyelőre ugyanis semmi jele, hogy ez valóban Margaret Ives otthona.
Sehol egy kép az illusztris felmenőkről. Sehol egy régi vagy újabb példány a több tucatnyi magazinjuk és újságjuk közül. Sehol egy bekeretezett illusztráció a Kalifornia partvidékén álló „Ives-házról”, ahol Margaret felnőtt, és a kandallópárkányon nem díszeleg a néhai férj egyetlen Grammy-díja sem. Nincs semmi kézzel fogható, ami felidézné a régvolt médiaóriást vagy az Ives család örömeit és tragédiáit, melyeken annyit csámcsogtak a lapok, amikor Margaret még sztár volt.
Kinyílik az ajtó, és megint Jodi az. Már készülök nekiszegezni a kérdést, hogy mégis ki a fene hívott ide engem, és minek kellett tizenegy órát repülnöm, majd még negyvenöt percet vezetnem a bérelt Kia Rio kocsit egy beígért találkozó reményében.
De akkor megpillantom a nőt, aki csak most lépett be.
Kicsivel alacsonyabb és teltebb, bár meglehetősen izmosnak tűnik, és a haja, ami régen fekete volt, most ezüstös, itt-ott néhány barna tinccsel.
Egyáltalán nem süt róla a nagyság, a gazdagság vagy a hatalom, de a kék szemében ott csillog a hajdani kaján mosoly, ami minden fotón annyira jellemző rá. Van benne valami megfoghatatlan varázs, amitől nemcsak egy médiabirodalom örökösnője volt, hanem a címlapok hercegnője is.
– Üdvözlöm, és örvendek. – Margaret hangjának bensőséges melegsége meglep, ahogy már látogatásomat megelőző néhány telefonbeszélgetésünk során is mindig meglepett. – Gondolom, ön Alice.
Leveszi a kertészkesztyűjét, rádobja egy fehér rattanszék karfájára, és mezítláb felém siet. A kezét a kaftánjába törli, majd kinyújtja.
– Ön pedig tényleg ő – nyögöm ki.
A választékos vagy egyszerűen csak használható mondataim valahogy mindig írásban születnek.
Ha spontán megszólalok, abból folyton ilyen zagyvaság lesz.
Felnevet.
– Feltételezem, hogy ezért van itt.
Megszorítja a kezemet, aztán int, hogy foglaljak helyet.
– Igen, persze. – Leülök a kanapéra, ő pedig velem szemben választ egy széket. – Csak nem akartam hiú reményeket táplálni. Az sosem jön be. De egyébként reménykedő típus vagyok.
– Valóban? – Úgy tűnik, szórakoztatja ez a megközelítés. – Én általában épp az ellenkezőjével küzdök. Önkéntelenül is mindenkiről a legrosszabbat tételezem fel. – Elmosolyodik. A mosolya valahogy egyszerre ragyogó és bús. Ragyobús.
Na, ilyen szó sem kerülhetne bele egy szerkesztett szövegbe. Mindenesetre Margaret csillogó szemében ott rejtőzik az igazság. És ezt az igazságot még nem ismeri senki.
Senki nem tudja, milyen valójában egy dúsgazdag családba születni, milyen az, ha világhírű színészek úszkálnak becsiccsentve az otthonod medencéjében, és politikusok kötnek alkukat a vacsoraasztalodnál.
Milyen érzés beleszeretni egy igazi rock’n’roll sztárba, aki ráadásul szenvedélyesen viszontszeret.
És ott van még sok egyéb is. A botrány, a szekta, a per, a baleset.
Aztán Margaret húsz évvel ezelőtt eltűnt.
Mi történt, és miért?
És vajon miért épp most, ilyen hosszú idő után akarja elmondani a történetét?
Margaret mögött nyikorogva kinyílik az ajtó, és Jodi lép be egy vödör citrommal.
– Köszönöm – mondja neki Margaret, de nem fordul felé.
Jodi morog valamit. El sem tudom képzelni, hogy a két nő között mi lehet. Barátok? Párkapcsolat? Alkalmazott és munkaadó? Vagy halálos ellenségek, akik egy fedél alá kényszerültek?
Margaret keresztbe teszi a lábát.
– Aranyos a körme – mutat az ölembe tett kezemre.
Megdobban a szívem a váratlan kedvességtől.
– Ragasztott minta – mondom, és közelebb tartom a kezemet, hogy szemügyre vehesse az apró epreket a körmömön.
– Maga azt a benyomást kelti, hogy mindenben megtalálja a szépet – jegyzi meg.
– Maga is, ugye? – kérdem, és próbálom megfejteni a szomorkás kis mosolyt az arcán.
Önkéntelenül megvonja a vállát, talán nem tudom, de inkább nem tetszik a kérdés van a mozdulatban.
Aztán vérbeli Ivesként másra tereli a szót.
– Tehát hogy fog működni ez a dolog? Mármint ha beleegyezem?
Nem hagyom, hogy ez a „ha” elkedvetlenítsen. Tudom, hogy Margaret még nem egészen biztos az ötletben, de nem is hibáztatom érte.
– Úgy, ahogy önnek a legalkalmasabb – ígérem.
Felvonja a szemöldökét.
– És ha azt szeretném, hogy a szokásos módon menjen minden?
– Nos – felelem –, eddig még nem volt ehhez hasonló munkám. Általában rövidebb írásokban szoktam bemutatni az interjúalanyokat. Eltöltök velük néhány napot vagy hetet, és megírom a megfigyeléseimet, amolyan „befelé néző kívülálló” perspektívából. De ez más. Arról van szó, hogy papírra vessük az ön tapasztalatait. Az ön perspektívájából, úgy, ahogyan ön meséli. Hosszú időre lesz szükség, akár hónapokra is, hogy egyáltalán összerakjak egy vázlatot, és észrevegyem a hézagokat. Úgy gondoltam, szállást bérelek a közelben, megegyezünk az időbeosztásban, hogy mikor beszélgetünk, és néha követem önt.
– Követ… – ismétli elgondolkodva.
– Mármint önnel tartok a hétköznapi tevékenységei során – magyarázom. – Megnézem, mit csinál a kertben, kikkel tölti az idejét. Megismerem Jodit és a többieket, akikkel ön jóban van.
Margaret felszegi az állát, és lehunyt szemmel felnevet.
– Legyen olyan kedves, és ezt majd közölje Jodival is, ha bejön.
Jodi már jön is, és két pohár limonádét hoz. Leteszi az asztalkára a poharakat.
– Köszönöm – mondom, remélve, hogy sikerül megkedveltetnem magam.
Jodi szó nélkül kivonul.
– Nem is tudom, mi lenne velem nélküled – szól utána kajánul Margaret.
– Egy percig sem bírnád – kiabál vissza Jodi, és eltűnik az ajtón túl.
Kortyolok a limonádéból, isteni finom, üde és friss, jégkockák és zöld mentalevelek úsznak benne.
Leteszem a poharat, és próbálok a feladatra koncentrálni.
– Az az igazság, hogy vannak nálam sokkal tapasztaltabb életrajzírók. Rengetegen meg is tennének mindent, hogy ezt a munkát megkapják.
Azt is megérteném, ha valaki belökne engem a busz alá, hogy helyettem ő írhassa meg ezt a könyvet.
– Rémisztő – dünnyög Margaret.
– Szóval… csak azt akarom mondani, hogy ha rászánta magát, hogy elmeséli az élettörténetét, akkor megérdemelné, hogy az pont úgy kerüljön a papírra, ahogyan akarja. Az ön története, nem valaki másé. Ez pedig csak teljes bizalommal működik. Ha úgy dönt, hogy velem szeretne dolgozni, akkor ígérem, hogy az ön hangján szólal majd meg a történet. Ezt mindvégig szem előtt fogom tartani. Prioritás lesz.
Elkomolyodik az arca. Elmélyülnek a ráncok a szeme és a szája sarkában, látszik rajta az egész élete. Nemcsak a nyilvánosság előtt leélt harminchárom év, hanem a másik harminc is, amit remeteként elvonulva töltött, és a rákövetkező húsz, miután egészen nyoma veszett.
– De mi van, ha… mégsem ezt akarom?
Megrázom a fejem.
– Nem értem.
– Mi van, ha nem azt akarom, hogy a történetem saját verziója kerüljön a lapokra?
Mi van, ha a teljes, szörnyű igazságot fel akarom fedni?
Ha már nem a saját tükrömben akarom nézni az életemet, aminek a történetében mindig a főhős voltam? Mi van, ha végre feketén-fehéren akarok látni?
Teljesen váratlanul érnek a kérdései. Ahhoz vagyok szokva, hogy meg kell nyugtatnom az interjúalanyokat: nem akarom kiforgatni a szavaikat, nem akarom gonoszul leleplezni őket. Épp ellenkezőleg, teljes és emberi képet szeretnék festeni róluk.
Margaret felvonja a szemöldökét a tétovázásom láttán.
– Ez gondot jelentene?
A kanapé szélére húzódom és közelebb hajolok.
– Ha ezt akarja… nos, akkor így fogunk tenni. Így meséljük el a történetet.
Egy pillanatra eltűnődik.
– Még egy kérdésem van.
– Parancsoljon. – Ha most rákérdezne a legcikibb, legarcpirítóbb dologra, ami valaha történt velem, elmesélném neki. Mert megértem, hogy biztonságban akarja érezni magát velem.
Kajánul elvigyorodik.
– Maga mindig ilyen izgága?
Felsóhajtok. Fontos nekem ez a munka, nem akarok hazugsággal indítani.
– Igen – vallom be. – Mindig zizegek.
A kuncogását szélcsengők hangja szakítja félbe. Rápillant a kandallópárkányon álló órára, ami mellett még véletlenül sem sorakoznak Grammy-díjak.
– Megérkezett a kettőre érkező vendégem – mondja, és feláll. – Alice Scott, maga alaposan elgondolkodtatott.
Én is felpattanok, és felkapom az üres jegyeztfüzetemet meg a diktafonomat.
– Mindenesetre köszönöm, hogy időt szánt rám, Margaret. Nagyon kedves.
– Miért hálálkodik? – kérdi őszinte zavarral, miközben kikísér a labirintusszerű hallon át.
– Azért, hogy esélyt ad nekem.
Most végre valami olyanról mesélhetek az anyámnak, ami nem untatja látványosan.
– Egyelőre ez még tényleg csak ennyi – emlékeztet Margaret az ajtóban. – Nem kell megköszönnie, egy esély mindenkinek jár. Én még csak tájékozódom, és majd meglátjuk, melyik opció mellett döntök.
– Tökéletesen megértem, ugyanakkor… – elhallgatok, mert amint kinyitja az élénk rózsaszín ajtót, rádöbbenek, mekkorát tévedtem.
Nem értettem meg tökéletesen.
Margaret két órára érkező vendége ott áll a lépcsőn, drapp nyári vászonnadrágban és fehér pólóban.
Nem a ruházata miatt sápadok el, bár nem értem, miért vesz fel bárki hosszú nadrágot ebben a hőségben.
A hatalmas termetű, sötét szemű, karvalyorrú férfi viszont…
Hayden Anderson.
Négy évvel korábban azt mondtam volna, „Hayden Anderson zenei újságíró”, és ez meg is állta volna a helyét. De ha még mindig csak egy zenei újságíró lenne, akkor nem tudnám a nevét, azt meg főleg nem, hogy hogy néz ki. Jó a memóriám, de a Rolling Stone cikkeit nem szoktam megjegyezni.
Csakhogy…
Hayden Anderson már nem csupán zenei újságíró.
Hanem „Hayden Anderson Pulitzer-díjas életrajzíró”. Aki azt a vastag, megrázó könyvet írta a demenciába csúszó, világhírű americana zenészről.
És most Margaret azt mondja, hogy tájékozódik, aztán majd meglátjuk.
Ez a másik lehetőség pedig sokkal sikeresebb, ismertebb és több, mint én.
A férfi sötét szeme rólam (akit persze nem ismer, miért is ismerne, érdektelen opció vagyok) Margaretre vándorol (akitől szintén nincs túlzottan elájulva).
– Túl korán érkeztem? – kérdi mély, dörmögő hangján.
– Nagyon pontos volt – feleli Margaret kedvesen. – Alice már megy is.
Hayden arcán megfoghatatlan kifejezés futott át, szerintem valami olyasmi, hogy „ki a bánat az az Alice?”, mintha észre sem vette volna, hogy itt áll valaki az orra előtt. Persze lehet, hogy tényleg nem vett észre.
– Üdv – nyögöm ki, amikor végre sikerül összeszedni magam. Kezet nyújtok.
Nagyon lassan nyújtja felém a kezét, mintha további információra lenne szüksége rólam, mielőtt hajlandó lenne velem kezet fogni.
– Tényleg épp indulok – mondom, és ez csodát tesz. Óriási, meleg kezével egy gyors, határozott kézfogásra elkapja a kezemet, majd rögtön el is engedi.
– Köszönöm, Margaret – búcsúzom, és kisietek a járdára.
– Nemsokára jelentkezem – szól utánam, mire mosolyt erőltetek az arcomra, mintha nem lennék kétségbeesve, és nem gyászolnám máris az álommunkát, amit immár kilencvenkilenc százalékig biztos vagyok benne, hogy elvesztettem.
Nyitókép: © Emily Henry, Penguin Random House
