Julie Orringer, a Láthatatlan híd írója ismét egy második világháborús témához nyúlt, új regényében pedig az embermentő Varian Fry marseille-i működését fikcionalizálta. Az Üldözöttek gyűjteménye hibrid műfajú regény, hiszen egyrészt rengeteg kutatáson alapul, megtörtént eseményeket tár fel, a szereplők nagy része ugyancsak valós, mégsem egy dokumentarista alkotással van dolgunk, amit jól mutat, hogy a regényben fel-felbukkannak kitalált szereplők is.
A történet kulcsfigurája az amerikai Varian Fry, aki 1940-ben kezdi meg működését egy amerikai szervezet első embereként. Feladatát nagyon pontosan körülhatárolták: ki kell mentenie a nácik által részben már elfoglalt Franciaországból az európai művészeti és tudományos élet legkiválóbb képviselőit. Már ha ezt épp ők is akarják. A regény ugyanis épp a vonakodó Chagall-házaspárral indít, akik egyszerűen nem tudják vagy akarják elhinni, hogy fogadott hazájuk valaha is ellenük fordulhatna:
„… meg kell értenie, Monsieur Fry… a férjemet megoltalmazza a hírneve. Vichy egy ujjal se merne hozzánk nyúlni.”
Fry a nehézségek ellenére rendületlenül folytatja az embermentést: dacol a francia közigazgatással, a saját konzulátusával (az izolacionista vonal miatt Amerika hivatalosan sokszor vonakodik segíteni), és a cél érdekében akár a marseille-i alvilággal is lepaktál. Tárgyal, egyezkedik, korrumpál, szívességet tesz. A lényeg, hogy ezek az emberek, a kontinens művészeti életének színe-virága, az intellektuális crème de la crème valamilyen úton (akármilyen úton!) kijusson az országból, máskülönben deportálás vagy halál vár rájuk. A kötet legélvezetesebb része, amikor a földönfutóvá vált művészeket és gondolkodókat – köztük olyan figurák is felbukkannak, mint André Breton, Victor Serge vagy Max Ernst – Fry beköltözteti egy Air Bel nevű vidéki villába. Az életük egy hajszálon függ, nem ritkák a rendőrségi rajtaütések, ennivalójuk sem nagyon akad, viszont zajos élettel töltik meg a házat, ottlétük pedig aztán egy, a szürrealistákhoz méltó vacsorapartiban csúcsosodik ki.
Varian Fry (jobbra) egyik közeli munkatársával, Daniel Benedicte-tel
Varian Fry nem kevésbé érdekes személyiség: ránézésre ő a tökéletes WASP, stabil családi háttérrel, harvardi diplomával, egy Amerikában maradt, a férje pályafutását ambiciózusan egyengető feleséggel. Fry-nak ugyanakkor van egy nem elhanyagolható titka, mégpedig egy korábbi szerető, egy Elliott Grant nevű férfi, aki szinte a semmiből bukkan elő Marseille-ben és arra kéri: mentse meg egy rendkívül tehetségesnek tartott fiú életét. Az Üldözöttek gyűjteménye innentől kezdve nem simán egy történelmi fikció, hanem egy kételyekkel, nagy pillanatokkal, hullámhegyekkel és -völgyekkel tarkított szerelemé is, amely az adott kor társadalmi és történelmi berendezkedését tekintve a megválaszolhatónál több kérdést is felvet az állandó fenyegetettségben tevékenykedő Fry-ban. (Ebből aztán később egy jó kis vita is kerekedett a NYTimes-ban, miután a könyv recenzense megkérdőjelezte az igazi Fry vélt vagy valós homoszexualitását.) Mindenesetre a könyvnek mégsem ez a legnagyobb dilemmája, hanem az a szűrő, melynek alapján Fry és az emberei kiválasztják azokat a szerencséseket, akiknek később esélyük lehet a megmenekülésre.
A könyv vissza-visszatérő kérdése, hogy
értékesebb-e egyik ember a másiknál?
Többet nyom-e a latban, ha valaki értékes műalkotásokat hoz létre? Egyáltalán: miért érne kevesebbet egy átlagember élete egy művészénél? És ha mégis pontozásra kerülne a sor, akkor ki lenne előnyben: egy szobrász vagy mondjuk egy filozófus?
Jacqueline Breton, André Masson, André Breton és Varian Fry a Villa Air Belben, 1941-ben
Mindenkit megmenteni nem lehet, legfeljebb törekedni lehet rá, Fry csapatának ugyanakkor minden egyes nap emberéleteket jelentő döntéseket kell meghozniuk:
„Ön szerint ez nem téboly? Sőt, nemcsak téboly, de önkényes és talán embertelen is, tehetség alapján eldönteni, ki éljen és ki haljon? Mert, ha őszinték akarunk lenni, sok esetben éppen erről van szó. Nem gondolja, hogy egy középszerű művész pontosan annyi esélyt érdemel, mint egy kiemelkedő?”
Fry csak azt tudja, hogy „Európa intellektuális kincse nem szóródhat szét vagy pusztulhat el”. És habár vannak nagy bukásai,
összességében több mint kétezer embert menekített ki, köztük olyan személyiségeket, mint Lion Feuchtwanger, Alma Mahler, Hannah Arendt vagy Heinrich Mann.
Julie Orringer regényében filmkockaszerűen peregnek a helyszínek, és szemlátomást nagy figyelmet fordított arra, hogy a mentőakciók hátteréül szolgáló város is hangsúlyosan szerepeljen: a lebujoktól a szállodákig, a börtönöktől a kávéházakig elevenedik meg Marseille, ahol az ellenállási mozgalom még csak ekkor kezd szárba szökkenni. Nagyon filmszerű a regény, nem lenne nagy meglepetés, ha valamelyik stúdió fantáziát látna benne, viszont épp a fikciós történetvezetés miatt nyilván egy pillanatig sem lehet non-fictionként olvasni – arra viszont mindenképp jó belépő lehet, hogy akit érdekel, tüzetesebben megismerkedjen a korszakkal, illetve annak sokszor ismeretlen vagy el nem ismert hőseivel.
