Hogyan kapcsolódik össze egy balesetet szenvedett, teljesen lebénult lány, egy transznemű műtéten átesett nő és egy patriarchális elnyomásban élő anya? Abban, hogy egyiküknek sincs kiút, ki vannak szolgáltatva a társadalom megbélyegző, kitaszító és elnyomó működésének. Ivana Bodrožić Fiaink, lányaink című megrázó regénye három különböző, de mégis nagyon hasonló történeten keresztül mesél kirekesztésről, gyűlöletről és elfogadásról (olvass bele). A szerzőt tavaly az Őszi Margón Orvos-Tóth Noémi kérdezte a kötet létrejöttéről, társadalmi folyamatokról, feminizmusról és egy reménytelibb jövő lehetőségéről.
A kötet 2024-ben jelent meg a Margó Könyvek sorozatban, korábban kritikát is írtunk róla, illetve podcastben is beszélgettünk a könyvről Milanovich Domival. A kötethez Bencsik Orsolya írt utószót, és nemrég Friedenthal Zoltán felolvasásában osztottunk meg egy részletet belőle.
A Fiaink, lányaink három egymásba fonódó, igen megrázó történetet mesél el, ahol fizikailag vagy mentálisan, de a szereplők börtönbe vannak zárva. Van egy baleset miatt mozgásképtelenné vált fiatal lány, egy transznemű férfi, aki a társadalmi megkülönböztetéssel küzd, illetve egy anya, akinek az egész élete egyfajta patriarchális elnyomásban telt. Miért pont ezt a három sorsot választottad?
Az egész azzal kezdődött, hogy akartam írni egy történetet, ami a bezártság-szindrómára épül. De fontos volt, hogy ezt ne csak fizikai, hanem mentális formájában is tudjam ábrázolni. Az első inspiráció egy hír volt, amit egy újságban olvastam egy ilyen betegségben szenvedő nőről. Ugye ez az az állapot, amikor teljesen mozgásképtelen vagy, nem tudsz beszélni, de mégis mindent hallasz és látsz. Elképzeltem, hogy milyen lehet így élni az életet, és teljesen elborzadtam. Ekkor kezdtem el jobban kutatni a témában.
Valószínűleg azért is foglalkoztatott ennyire ez a téma, mert nekem is volt hasonló tapasztalatom, hogy bezárva érzem magam, mégsem tudok kitörni belőle. Nagyon jó metaforának bizonyult ez az egész, mert teret adott arra, hogy a bezártság különböző fázisairól beszéljek, ami mindannyiunkat érint valamilyen szinten.
Azt akartam megmutatni, hogy milyen az, amikor önhibádon kívül magatehetetlen vagy.
A fizikailag bénult lány és a transznemű férfinél ez jól megmutatható volt, de talán a harmadikon van a legnagyobb hangsúly, ahol egy anya szempontjából mesélek a bezártságról. Van benne valami nagyon tragikus, hogy mennyire normalizáljuk a patriarchátust. Az volt a célom, hogy olyan történeteket írjak, amiken keresztül, ha van bennünk elég empátia, akkor könnyebben megérthetjük egymást.
![Egy baleset után a tested és a nőiség korlátaival is szembesülni kényszerülsz [MARGÓ KÖNYVEK]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/3/37092/fe_229_160_ivana_bodrozic_tomislav_maric_konyvesmagazinhu.png)
A horvát író regényében három nő története fonódik egymásba egy baleset miatt. Olvass bele!
Tovább olvasokEmlítetted, hogy van saját tapasztalatod a bezártsággal. Neked mikor jött el az a pont, hogy úgy érezted, teljesen le vagy korlátozva?
Szerintem mindenkinek megvan az a mindennapi tapasztalat, hogy reagálni szeretne valamire, valami fontosat akar mondani, mégis úgy dönt, hogy inkább csendben marad. Talán azért, mert félünk mások reakcióitól, talán a családunk, a társadalom vagy a barátaink visszajelzései miatt. Ilyenkor mindannyian egyfajta bezártság-szindrómában szenvedünk. Lehet, hogy valaki úgy éli le az életét, hogy teljesen egészséges, miközben mentálisan el van zárva mindenkitől. Aztán a rengeteg betegségről, az erőszakról ne is beszéljünk.
Arra lenne szükség, hogy minél jobban tudjunk egymáshoz kapcsolódni, még ilyen helyzetekben is, de túl könnyen lemondunk erről. Hiszen pont ugyanannyi hasonlóság és különbség van két ember között.
Nekem a nagymamámmal volt hasonló élményem, pár évvel a halála előtt. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy arról akarok írni, ami összeköt minket még ebben a helyzetben is. Ezzel a kötettel pedig valami hasonlóra akartam ráébreszteni az olvasókat, hogy a különbségek helyett inkább a hasonlóságra koncentráljanak.
A kötet egyik fő témája a transzszexualitás és azon keresztül a gender, miközben a regény másik két szereplője – főleg az anyuka – inkább a feminizmus és a patriarchátus kérdéseire irányítja a figyelmet. Nem féltél attól, hogy kritizálni fogják a könyvedet azzal az indokkal, hogy eltereled a témát a nők helyzetéről? Milyen reakciókat kaptál a megjelenés óta?
Jó visszajelzéseket kaptam, de alapvetően volt bennem egy félelem, hogy a könyv visszhangja majd rossz irányba terelődik. De talán pont az anyuka története miatt nem lett rossz vége, mivel ott meg tudtam mutatni, hogy íróként vagy történetmesélőként inkább megmutatni akarok valamit és nem ítélkezni felette. Megtaláltam a megfelelő hangot hozzá és ezt az olvasók is visszajelezték. Ami a legfontosabb, hogy a szüleimtől és a hasonló helyzetben lévő fiataloktól is azt kaptam vissza, hogy jól sikerült a kötet.
Persze, amikor írtam, éreztem a felelősséget, ezért is igyekeztem minél többet kutatni a témában, minél több emberrel beszélgetni, hogy ne keveredjek olyan helyzetbe, hogy nem tudom miről beszélek.
De a transzneműségre visszatérve, talán mindenkinek megvan az a tapasztalata, hogy tinédzserkorában elkezd megváltozni a teste. Belenézel a tükörbe, és egyszerűen nem érzed jól magad a bőrödben, furcsának vagy visszataszítónak látod magad. Vagy egyszerűen csak nem érzed a kapcsolatot aközött, amit belül érzel, és aközött, amit kívülről látnak az emberek. Na és képzeljük el, hogy ez a szakasz az életünkben nem ér véget, hanem nap mint nap így érezzük magunkat.
Nem kell megtapasztalnunk a transznemű állapotot ahhoz, hogy értsük, mennyire nehéz lehet, hogy a tükörből valaki teljesen más néz vissza ránk.
Mindannyian éreztük már ezt, pont ezért tudunk kapcsolódni egymáshoz, megérteni, hogy mi zajlik a másikban.
Egy anya, egy lebénult lány és egy transznemű személy. Mi a hasonlóság? A társadalom egyiküket sem tűri meg magában.
Tovább olvasokA kötetben van egy történet, ami egy leszbikus párról, Dianáról és Oljáról szól. Az egyikőjük édesanyja nagyon sokáig nem fogadja el a kettejük kapcsolatát, viszont amikor súlyosan megbetegszik, akkor teljesen megváltozik a véleménye, elfogadóvá válik. Szerinted szükségesek ezek a szélsőséges pillanatok – mint mondjuk a gyász, a betegség, a félelem – ahhoz, hogy elfogadóak legyünk? Hogyan határozza ez meg a társadalmi működésünket?
A társadalom nem elválasztható a magánélettől. Ha valamit meg akarunk változtatni a társadalomban, akkor azzal együtt magunkban is el kell indítani a változást. Be kell látnunk, hogy a saját tetteink is hatással vannak a közös működésünkre. Ha például látjuk, hogy valakit zaklatnak az utcán, és mi úgy döntünk, hogy inkább elfordulunk, akkor az is befolyással van a társadalom alakulására.
Tehát a változás párhuzamosan zajlik társadalmi és egyéni szinten, és ebből ki kell vennünk a részünk.
Nem kell ezeknek nagy dolgoknak lennie. Elég, ha csak megértést és kedvességet mutatunk egymás iránt, még ha a másik teljesen más is, mint mi. Ezt hívjuk empátiának, hogy akkor is képes vagy megértő és elfogadó lenni, ha a másik különbözik tőled vagy teljesen idegennek tartod. Ha más világban akarunk élni, akkor ezen kell dolgoznunk.
Rengeteg olyan könyv vesz minket körbe mostanában, mint a Fiaink, lányaink, amelyek társadalmi változásról beszélnek, közben pedig nagyon nehéz sorsokat mutatnak be. Mintha lenne egy igény az emberekben, hogy reflektáljanak a világ igazságtalanságaira. A következő könyved is valami hasonló történet lesz, vagy teljesen más irányba akarsz menni?
Jelenleg két köteten dolgozom, az egyik egy novelláskötet, ami – ha lehet, ezt mondani – inkább szép történetekkel van tele. Anyám olyan gyakran kérdezgeti, hogy miért nem írok valami szépet, hogy rávettem magam. Mert mégsem lehet az, hogy minden történetbe belehal az ember.
A másik egy regény, ami a klímaváltozással foglalkozik majd. Szerintem a jelenünk egyik legfontosabb politikai kérdése, hogy miként állunk a környezet változásához. Nem is arról van elsősorban szó, hogy a jégsapkák megolvadnak vagy eltűnnek az erdők, hanem hogy az emberiség eljutott oda, hogy mindent azonnal akar.
Már nem gondolunk bele, hogy ennek ellenére mégis egy olyan világban élünk, amiben határok vannak. Az örökké nem egy lehetséges opció az ember számára.
Viszont mégis úgy teszünk, mintha ezt nem látnánk. Szerintem az emberi természet sajátossága, hogy mindent ki akar zsákmányolni, addig a pontig, ameddig tarthatatlanná nem válik a helyzet. A problémát nem a természetben kell keresnünk, hanem az emberi természetben.
Fotó: Facebook / Fraktura - najbolja literatura
