„A könyveimben elsősorban saját magamat teszem közszemlére” – állítja Vámos Miklós, aki az őszinte kitárulkozás híveként a kellemetlen élményeket sem titkolja el az olvasók elől – ahogy ezt A töredelmes vallomás című könyve is bizonyítja. A New York-Budapest metró című kötetet, ami most javított, keménytáblás kiadásban jelenik meg, az író Egyesült Államokban töltött évei inspirálták. Az író így fogalmazott a kötettel kapcsolatban: „Az USÁ-ban töltött éveimre már úgy emlékszem, mintha álmodtam volna őket. Szerencsére bizonyítékul itt ez a regény, talán a leghumorosabb könyvem”. A történetben egy magyar színész, Márton Gyula ösztöndíjjal Amerikába utazik, hogy szerencsét próbáljon: tanít, rendez, játszik, pénzt keres és veszt, szerelmes lesz. Kiderül, milyen érzés a „fapados szocializmusból” megérkezni a demokrácia csodás világába.
Vámos Miklós: A New York-Budapest metró (részlet)
Joe Seeger álmában gyakran utazott
a New York–Los Angeles metrón. Többször leírta a naplójában. A New York–Los Angeles metróra a manhattani Grand Cent- ral pályaudvaron szállt föl, miután vett magának egy kávét és két szendvicsként elkészített vajas-sonkás croissant-t a Dunkin’ Donuts büfében, úgy, ahogyan New Yorkból hazamenet szokta. A pullmankocsik is a Metro North vonatokéira emlékeztették, melyeken beingázott „a” városba. A másfél órás utat néha fél- (vagy egész) álomban töltötte, olyankor rendszerint átszállt a transzkontinentális metróra, mely olyan sebesen robogott, hogy a külvilág vízszintes vonalakká zsugorodott. Tíz perc múltán bemondta a géphang: Pittsburgh (Pennsylvania)! Átszállás Atlanta (Georgia) és Montreal (Kanada) felé! Újabb negyedórácska alatt elérték Chicagót (Illinois) és a Nagy-tavakat, ahol mindig sok volt a leszálló, a kocsik háromnegye- dig kiürültek, ám azután ismét megteltek. Fölhívjuk kedves utasaink figyelmét, hogy átértünk az Eastern Time időzónából a Central Time-ba, egy órával korábban van! – persze majdnem senki nem állította át az óráját, hiszen a többség dolga végeztével még aznap visszametrózott kiindulási pontjára. Chicagó után a metró enyhén délre kanyarodott, kilenc perc alatt repesztett Kansas Citybe, további negyedóra múltán pedig: Denver (Colorado)! Fölhívjuk az utazóközönség figyelmét, hogy immár a Mountain Time zónában vagyunk, egy órával megint korábban van! – nem mondták be, de valamivel hidegebb is lett. Már csak egy rövidebb – Salt Lake City (Utah) – és egy hosszabb – Los Angeles (Kalifornia) – megálló maradt hátra, továbbá egy újabb időzóna, a Pacific Time. Vég- állomás, köszönjük, hogy velünk utaztak! – mondta a géphang, amikor kinyíltak az önműködő ajtók, hol- mijukat ne felejtsék a csomagtartóban, a szerelvény tíz perc múlva indul vissza a keleti partra!
Nagyjából egy és negyed óra alatt érhetett az ember a New York–Los Angeles metrón az egyik óceántól a másikig. Igazán praktikus. E földalattin keletről nyugatra tartva további előny, hogy az időzónák miatt az ember jóval előbb érkezik meg, mint amikor elindult. Joe Seeger Indianából származott, a fiatalkorát már Kaliforniában töltötte. Harmincöt évesen keveredett át a keleti partra, Connecticutba. Szeretett visszajárni szülőállamába, és ifjúkora helyszíneire is, életében már legalább hatszor szelte át Amerikát az egyik óceántól a másikig. Ifjúkorában autóbuszon utazott keresztül az országon, azután vonaton, majd kétszer kocsival, nyaralásként. Autón ez a táv akkor is négy napig tart, ha ketten vezetnek fölváltva, éjjel-nappal. Négyezer mérföld.
Mennyibe kerülhet a menettérti jegy a New York– Los Angeles metrón? Joe Seeger nem emlékezett rá, hogy álmában valaha is vett volna.
Nyilvánvalóan bérlete van.
Jutott ideje töprengeni e bökkenőn, miközben a Metro North vonattársaság menetrendszerű járata robogott vele New Havenből New York felé. Minden szerdán beutazott, tanított a City Universityn. Főál- lásban a Southern Connecticut State University amerikai irodalom tanszékén dolgozott, de színházi és filmes speciálkollégiumokat is tartott. Ez az állami egyetem New Havenben volt, ugyanabban a városban, mint a híres Yale. Joe Seeger kollégái mind arról ábrándoztak, hogy egyszer átkerülhessenek a Yale-re, legalább óraadóként. Joe Seeger másféle álmokat dédelgetett. Világéletében dráma- és filmírói babérokra vágyott. Bár… az utóbbi években már beletörődött, hogy ez őneki nem jön össze.
Az állami egyetemek professzorai jóval alacsonyabb fizetést kapnak, mint akik a magániskolákban tanítanak, ezért kénytelen Joe Seeger New Yorkba ingázni némi mellékesért. Idén a Bevezetés a modern európai dráma rejtelmeibe, avagy várjunk-e Godot-ra? című speckolt tartotta a City Universityn. Minden szerdán autóval érkezett Edgewoodból a New Haven-i pályaudvarra, a kocsit a parkolóházban hagyta, s a Metro Northra szállt. A vonatút bő másfél óra. Minthogy lassan tizenkét éve ide-odázott ezen a vonalon, nagy gyakorlatra tett szert vadidegenek korának, foglalkozásának, családi életének s aktuális gondjainak kitalálásában. Sajnálta, hogy föltételezéseit szinte soha nem állt módjában ellenőrizni.
A Metro North szerelvényei majdnem üresen gördültek ki New Havenből, s fokozatosan teltek meg. Joe Seeger három nagy (meg egy kis) csoportba osztotta útitársait. Az elsőbe tartoznak a mániákus dolgozók. Rendszerint öltönyt s nyakkendőt viselnek (a nők zárt kosztümöt), a zakót gondosan félbehajtva helyezik a bőröndtartó rácsra. Kazetta-aktatáskájukat az ölükbe fektetve nyitják ki, így alakítván miniatűr íróasztallá. Papírok – meg az elengedhetetlen zsebkalkulátor – fölé görnyedve töltik a teljes menetidőt, elemzik a különféle számsorok kedvező vagy kedvezőtlen alakulását, tekintetüket időnként gondterhelten a plafonra függesztve. Újabban már a telepes táskaszámítógépek is divatba jöttek a vonaton.
A második kaszt az olvasóké. Többségük nő, színes magazinokba s vastag, puhafedelű regényekbe feledkeznek. Ha úgy adódik, hogy e betűfalók vannak túlsúlyban, kisebbfajta szélvihart kavarnak a lapozással. A harmadik csoportba tartoznak azok a páriák, akik – miután lezöttyentek a műbőrözött ülésre – fejüket hátravetik a támlára, s szájukat résre tárva azonnal álomba merülnek. Csodával határos módon rendszerint időre fölébrednek, egy-két ásítás után rendezik vonásaikat, és rohannak a dolgukra.
Joe Seeger nagyjából egyedül alkotja a bámészkodók-hallgatózók kasztját. Az amerikai közfelfogás szerint nem illendő idegenek arcába nézni, a beszélgetésükre odafigyelni szinte tilos.
Ritkán fordul elő, hogy ismeretlenek szóba elegyednének a vonaton, írta Joe Seeger a naplójába 1989. szeptember tizenharmadikán, szerdán, késő éjjel.
Ma megismerkedtem egy Dzsúla Marton nevű emberrel, ő hívta föl a figyelmemet erre. Igaza van.
Aznap reggel tíz perccel indulás előtt szállt be Joe Seeger a 7.45-ös New York-i vonat legelső – még teljesen kihalt – kocsijába. A központi léghűtés álmosítón zümmögött, a hideg fuvallatok borzongatták a bőrét. Alighogy helyet foglalt, kemény csattanással nyílt a páros ajtó, egy görnyedt, bozontos fiatalember csörtetett be, odajött hozzá, megkérdezte: New York? Joe Seeger biccentett. A fiatalember rávigyorgott, s a mellette lévő helyre telepedett, harciasan fújtatva. Joe Seeger rosszallóan pislogott, ám az illető ezt észre se vette.
A Metro North vagonjaiban egy sor négy ülésből állt, így: 1-es, 2-es, 3-as, folyosó, 4-es. Íratlan szabály, hogy az utasok először az ablak melletti helyeket töltik meg, az 1-est és a 4-est. Azután a 3-ast, így az 1-es és 3-as közt még marad egy üres hely, a 3-as és 4-es között pedig ott a folyosó. Csak amikor már nincs más lehetőség, akkor ül az ember a 2-esre, két idegen közé. Miért akarnál a föltétlenül szükségesnél szorosabb testi közelségbe kerülni ismeretlenekkel?! A 4-es helyek a legkapósabbak, hiszen ott nem lehet szomszédod. Joe Seeger jobban szerette az 1-est, mert a 4-esen nehéz volt újságot olvasni, a folyosón járkálók rendszeresen elsodorták a lapokat.
Az a krapek nem zavartatta magát, széles mosollyal kezet nyújtott, furcsa kiejtéssel azt mondta: Nevem Marton, örülök, hogy megismerkedhetünk. Szintúgy, felelte Joe Seeger óvatosan, azon tűnődve, szóljon-e, hogy az illető mindkét fülcimpáján látható egy darabka odaszáradt borotvahab, de úgy döntött, nem őrá tartozik, magánügy. Beszéljünk! – javasolta az idegen. Tessék? Beszéljünk egymásnak! Mi…? Gyorsabban mehet az időnk!
Joe Seegert mindig foglalkoztatta a tér és az idő sajátságos kapcsolata (néha filozófiát is tanított). Már a nyelve hegyén volt: nézetem szerint az idő eléggé sebesen múlik (nem pedig megy, ez persze részlet- kérdés), gyorsítása nem áll szándékomban vagy érdekemben. Ám inkább megkérdezte tőle, hogy hová valósi. A fiatalember húsz percig válaszolt, úgyszólván lélegzetvétel nélkül, ami – Joe Seeger tanárként jól tudta – nem csekély teljesítmény. Magyarországról jött, a keresztneve Dzsúla, de az amerikai barátai inkább Dzsúnak hívják. Joe Seeger is szólíthatja Dzsúnak. Foglalkozására nézve színművész, továbbá rendező, továbbá drámaíró, a műveit bemutatták már Washington Dí Szíben is. Tavaly Altheimer-ösztöndíjas volt a Yale School of Dramán, az idén pedig óraadásból él, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy szeretné kipróbálni az erejét New Yorkban, pontosabban a Broadwayn, úgy véli, valamelyik klasszikus európai színmű főszerepében megmutathatná, mit tud.
Nem valószínű, vélte Joe Seeger, a Broadwayn jóformán kizárólag zenés szarokat adnak, negyvendolláros helyárakkal. Úgy látszik, megint lekéstem! – dünnyögte a magyar színész, hamisítatlan déli kiejtéssel, akár egy idős, fekete bőrű parasztgazda. Láthatott néhány amerikai filmet a közelmúltban. Elkéstem! – javította Joe Seeger. Kösz… – a magyar színész pici zsebnoteszt húzott elő, s írni kezdett bele. Joe Seeger képtelen volt elfordítani a fejét, ahogyan illett volna, látta, apróbetűs följegyzések sorakoztak a kisméretű lapokon. Dzsú épp azt körmölte oda: EL-KÉSNI, NEM PE- DIG LE-KÉSNI (VONATON, IDŐSEBB TÖKKFILKÓ).
Joe Seeger elnézést kért, amiért akaratlanul (?) beleolvasott, mindenesetre nem helyénvaló őt tökfilkónak titulálni (s ha már – akkor inkább csak egy k-val). Ha netán Dzsúnak e felületes ismeretség alapján tényleg ez volna a véleménye, akkor is használjon modernebb szót, a tökfilkó sok éve kiment a divatból. A magyar színész nem jött zavarba, köszönte szépen a segítséget, nem akarta megsérteni, szeretné tudni, hogy Joe Seeger melyiket használná önmagával kapcsolatban: idősebb krapek? ürge? pasas? baldóver? faszi? Joe Seeger e stilisztikai kérdést érdekesnek találta, rövid merengés után a hapsira voksolt. A magyar színész felírta, és azt mondta: tudod, nekem tökéletesen kell tudnom angolul, egyébként nincs esélyem az ajdisonon. Hol? Hát… oda megyek, ahol a színészekre válogatják a szerepeket… nem, fordítva. Ja, az oudisn! Igen… hallhatnám még egyszer? – kérdezte Dzsú. Joe Seeger elismételte néhányszor, hogy a magyar színész följegyezhesse, fonetikusan írva.
Dzsú megmutatta Joe Seegernek a gyűrött hirdetést: szeptember 13-án tíz órakor szereplőválogatás lesz a Source Theaterben (320. E. 3. St. 4th floor) Molière A fösvény című művéhez. A jelentkezőknek rövid monológgal kell készülniük, valamint részleteket fognak fölolvasni a darabból. Ő, mármint Marton, töviről hegyire ismeri A fösvényt, odahaza játszotta a főszerepét. Vegyük hozzá, hogy Molière európai, tehát egy európai színész kulturális háttere kapóra jöhet egy amerikai rendezőnek. Jó volna tudni, hogy itt mennyit kérhet az ember… – dünnyögte az orra alatt. Micsodát? Fellépti díjat… vagy nem így mondják? De. Azt hiszi szegény, hogy az ilyen off-off-off Broadway- produkciókban a közreműködők pénzt is kapnak, a harmadik utca dzsungelében, a negyedik emeleten… Még szerencse, ha nem fordítva! – de Joe Seeger nem akarta lehűteni a magyar színész kedvét.
A vonat immár a Manhattan északi csücskébe forduló vasúti hídon kattogott át. Az első megálló a városban a 125. utca, rossz hírű környék, jóformán senki nem száll le ott. A peronon mindig ácsorog néhány fekete, abban a reményben lépnek be a kocsiba, hogy a Grand Central pályaudvarig már nem ellenőrzi a jegyeket a kalauz, így ingyen utazhatnak a város közepébe. A 7.45-ös vonat azonban expressznek számított, és nem állt meg a 125. utcánál. Azok az utasok, akiknek sietős (főleg a munkába járók), már kezdtek készülődni, összeszedték magukat, ruhadarabjaikat, táskájukat és esernyőjüket, odatömörültek az ajtó elé, a hátralévő nyolc-tíz percet inkább állva töltik, csak hogy jó pozícióból kezdhessék a tolakodást. Hiába, ez New York, itt felgyorsulnak a dolgok és az emberek. Dzsú is fölállt, miután szívélyesen elbúcsúzott Joe Seegertől. Nagyon örül, hogy megismerte, reméli, még találkoznak. Biztosan, mondta Joe Seeger, ő minden szerdán bejön a városba. Névjegyet cseréltek. A magyar színész előrenyomakodott az ajtóhoz. Hamar beilleszkedik, gondolta Joe Seeger. Dzsú az üvegben észrevette, hogy borotvahabos a füle, letörölte. Látta, hogy Joe Seeger nézi, beszédes fintorral jelezte neki: ilyen az élet!
Igaza van a magyarnak, gondolta Joe Seeger. Még soha nem pergett ilyen gyorsan az idő New Haventől New Yorkig.
Joe Seeger az 5-ös avenue sarkán vett egy Show Businesst, e lapban közölték az összes auditiont és drámapályázatot. Joe Seeger már föladta. Régebben szorgalmasan küldözgette a darabjait, ám soha nem nyert semmit, mindössze a Nebraskai Ifjú Tehetségek Évi Fesztiválján kapott Honorable Mentiont, vagyis az eredményhirdetésnél a díjazottak listája után ott állt a neve, másik tizennégy „ígéretes ifjú tehetség”-ével együtt. A kilencedik oldalon megtalálta a Source Theater hirdetményét. Végigolvasta az apróbetűs részt, melyet a magyar színész ki se tépett. A darab új musicalváltozatát adjuk (O’Keefe–Sungstein). Meghallgatás: énekes-táncos szere- pek + kar. Szegény Dzsú… – előhúzta a zakója zsebé- ből a névjegyét, azt olvashatta rajta: Gyula Marton, Theater Man. Joe Seeger elnevette magát.
