Lars Elling A tóvidék hercegei című könyve (olvass bele!) a vadregényes norvég tóvidékre viszi az olvasót, ahol két kisfiú, Truls és Arnstein dacol a természet erőivel. A testvérpár tagjai nagy kalandvággyal vetik bele magukat a növények és az állatok varázslatos világába, és minden rendben is megy, mígnem kiderül, hogy van egy bátyjuk is. Évekkel később egyikük unokája derít fényt a súlyos titokra, amely szétszakította az egykor elválaszthatatlan testvéreket. Ahogy kritikánkban írtuk, minden megvan itt, ami egy vérbeli skandináv történethez kell, mégis rejlik ebben a történetben „valami nehezen megfogható szabálytalanság, ami meglepővé, újszerűvé teszi a lefestett világot”.
Hogyan kapcsolódik össze a képzőművészet és az irodalom? És mi a gond a mai családokkal? Ezekről a témákról beszélgettünk a szerzővel.
Nem titok, hogy elismert képzőművész, és A tóvidék hercegei az első regénye. Milyen út vezetett az íráshoz?
Soha nem éreztem magamban hajlamot az írásra, nem volt olyan álmom, hogy egyszer író leszek. De mindig is olvasó voltam. Azt hiszem, az írott szó általi kapcsolatom a történetekkel nagyban befolyásolta a festői munkásságomat, és ezzel elégedett is voltam. Amikor azonban kitört a járvány, és bezártak a galériák, éppen egy új önálló kiállítás előkészületeinek befejező szakaszában voltam. Hirtelen meghalt az édesapám, és azt szerettem volna, hogy a halálos ágyán készült portréja is a kiállítás része legyen. De túl sokáig tartott, mire sikerült megfestenem a képet, így kifutottam a megadott idősávból, és visszakerültem a műterembe egy csomó hasznavehetetlen munkával.
Elvesztettem a festés iránti étvágyam.
Egy idő után annyira alkotói válságban éreztem magam, hogy az a klisészerű ötletem támadt, hogy írok egy regényt. Végül is, miért ne? Valószínűleg soha nem lát majd napvilágot. Vettem egy új számítógépet, elraktam a festékeimet, és elkezdtem napi négy órát ülni a billentyűzet előtt, hátha kijön belőlem valami.
Főhőse, a kamasz Filip sokat gondolkozik a szavak és a képek kifejezőerejéről. Ön számára hol találkozik ez a kettő? Hogyan alkalmazza az írás során a képzőművészeti tehetségét?
Igen, Filip számára a harc a szó és a kép között zajlik. Többek között azért nem kezdtem el korábban írni, mert magam is vizuális beállítottságú vagyok. Azt hittem, hogy ha mindent képekben látok, az megnehezíti a dolgok szavakba öntését. Végül éppen az ellenkezőjét tapasztaltam: az volt a módszerem, hogy egyszerűen leírom, amit a belső szememmel látok.
Olvastam egy interjúban, hogy személyes háttere is van ennek a történetnek. Felfogható a regény valamiféle emlékállításként a nagyapjának?
A tóvidék hercegei egyharmad részben memoár, egyharmad részben mendemonda, egyharmad részben pedig kitaláció. Nagyapám és az öccse figurája, illetve a gyerekkori körülményeik ábrázolása meglehetősen pontos.
Nehéz idők jártak akkoriban, és Norvégia Európa legszegényebb országa volt.
Nem volt olyan szokatlan, hogy a kisfiúkat kitessékelték a házból, hogy gondoskodjanak magukról, amikor véget ért az iskola, és csak akkor engedték őket vissza, amikor szeptemberben újrakezdődött. A saját tudásom arról, milyen „a szabad ég alatt”, a személyes tapasztalataim és a nagyapám történeteinek kombinációjából származik. Ellenséges és keserű ember volt, de tudott ezt-azt.
„Egy generációs konfliktusokra épült otthon diszfunkcionális stílusban” – olvassuk a kötetben megjelenő családról. Ön szerint miért hallani egyre többet diszfunkcionális kapcsolatokról?
Manapság többet hallunk problémás családokról, mert „beszédes időket” élünk. De mindig is rossz volt a helyzet. A családok titkokat hordoznak. Régen ezeket elhallgatták, de mióta az emberek szeretik kergetni a szellemeiket, és fitogtatni a traumáikat, többet olvasunk róluk. Az én családom sem kivétel, és sokban hasonlít Filipére.
Gyönyörű leírásokat olvashatunk a norvég tóvidékről. Önnek mit jelentenek ezek a tájak?
Ezeknek a tavaknak és erdőknek a közelében nőttem fel.
Ezek adták életem első kalandjainak helyszíneit.
A mozgás szabadságát hordozzák, illetve egy megszokottól eltérő tanulási módszereket nyújtó iskolát jelentenek számomra. Sok hely ezek közül mostanra már eltűnt, de a kreatív emlékezetemben továbbra is élnek forrásanyagként.
Bár komoly eseményekről olvasunk, mégis van ennek a könyvnek egy sajátos humora. Mire szolgál ez a történetben?
A könyv nagyon súlyos kérdésekkel foglalkozik. Az egyetlen módja annak, hogy jól írjunk ezekről, ha a humorhoz folyamodunk. Az én módszerem az, hogy könnyed hangvételben írok a nehéz dolgokról, és fordítva.
Nagyon izgalmasan építkezik a regény: a nagyapa történetei közé vegyülnek Filip szólamai, és csak későn tudjuk meg, milyen tragédia történt. Hogyan alakult ki a szerkezet? Tudatosan élt a késleltetéssel?
Nagyon strukturálatlanul írtam. Nem volt írói tapasztalatom, így az intuíciómra hagyatkoztam, jelentről jelenetre haladtam, ahogy azok éppen eszembe jutottak. A nagy törés/késleltetés a közepén egy szerencsés húzás volt, azt hiszem.
Nem így terveztem, de azt tudtam, hogy nem akarok teljes linearitást.
Szerettem volna az olvasót is bevonni, de aztán felbontani vele az üzletet. A családtörténet kutatása során felfedeztem, hogy volt egy harmadik fiútestvér is, aki fiatalon meghalt. Ez több játéklehetőséget adott.
Ön szerint minek kellett volna történnie ahhoz, hogy az egykor elválaszthatatlan két testvér újra szóba álljon egymással?
A testvérek közötti ellenségeskedés mindig is a családi hagyomány nagy rejtélye volt nálunk. Sok elmélet létezett, de egyik sem volt túl meggyőző vagy érdekes. Amikor a nagyapám – a regényben Arnstein – a halálos ágyán feküdt, apámmal elmentünk a testvéréhez (Truls), hogy megpróbáljuk kibékíteni őket. Mindketten elutasították. Lehetett volna valamit tenni? Nehéz megmondani. A regény legalább megpróbál némi fényt vetni a sérelmeikre.
Nyitókép: A szerző hivatalos oldala
