A Harry Potter magyar hangja: Tóth Tamás Boldizsár

Mit tudtál annak idején a könyvről, amikor húsz éve megkeresett vele a kiadó? Műfajilag például hová sorolták a Harry Pottert? 

Ez elég vicces, mert nem volt műfaji besorolása. Amikor elolvastam, akkor derült ki, hogy nem egyértelmű a célcsoportja, hiszen a humora szólhat akár művelt felnőtteknek is. Semmiképp nem akartam ebből gyerekmesét csinálni, az egész műfaj új volt, én sem tudtam sehová sem elhelyezni. Én nem ilyen gyerekregényeken vagy mesekönyveken nőttem fel. A kiadó is csak annyit mondott, hogy a könyv nagyon sikeres Angliában, de tulajdonképpen mindannyian a sötét erdőbe mentünk be, hiszen nem lehetett előre tudni, hogy Magyarországon majd működik-e. 

Az első olvasás után mi volt a benyomásod? 

Teljesen vegyes. Fordítóként az a dolgom, hogy kitaláljak a kötetnek egy magyar stílust, egy magyar hangot, és ahhoz elképzeljem, hogy kinek írom. De ebben az esetben nem hoztam döntést  a megcélzott korcsoport tekintetében, tehát nem egyszerűsítettem a stílust vagy a tartalmat, hogy a gyerekeknek fogyaszthatóbb legyen, hanem megtartottam az eredeti hangnemét, és a nyelvi lelemények fordításánál sem törekedtem rá, hogy feltétlenül a gyerekek is értsék a bennük rejlő viccet.

Egyébként nem kaptam a könyvhöz használati utasítást,

és nyilván voltak benne olyan viccek, utalások, amiket nem ismertem fel, nem értettem meg. Meg hát vannak, amikre nem is kellett rájönnöm, mert olyan „húsvéti tojások”, amiket a szerző saját magának rejtett el, senkinek nem kell értenie őket. 

A Harry Potter fordítása kapcsán épp a nyelvi lelemények kerülnek elsőként szóba, és ma már komplett rajongói oldalak elemzik az etimológiájukat. Megvilágítanád egy kicsit, hogyan zajlott a magyarítása ezeknek az egészen speciális neveknek, kifejezéseknek, adott esetben azoknak az újonnan kreált szavaknak, melyeknek meg kellett találni a magyar megfelelőit? 

Az ilyen esetekben mindig egyszemélyes szabad ötletbörzét tartottam. Hosszú szóláncok születtek, melyekben a kiindulópont az angol eredeti és annak szó szerinti fordítása volt. Ha az valamiért nem működött, egyszerűen elkezdtem asszociálni, leírtam mindent, ami eszembe jutott, és egyszer csak jött egy ötlet, amit meg tudtam szeretni. Ha ez ki tudta tolni a fejemből az angol eredetit, akkor az lett a végleges. Ilyesfajta „költői” alkotómunkában születtek tehát ezek a szavak. Addig ültem és töprengtem, amíg be nem ugrott egy jó megoldás. A szóláncok némelyike még megvan a számítógépemben – például Horace Slughorn átváltozása Horatius Lumpsluckká és a Roxfort szó születése. Ezekben annyi butaság és rossz ötlet van, hogy inkább nem mutatnám meg őket... 

Fotó: Valuska Gábor

A neveknél mi alapján döntötted el, hogy magyarítod-e vagy sem? McGonagallból miért lett McGalagony, miközben Dumbledore-ból nem lett Dongó professzor?  

Az alapelv az volt, hogy élőnek vagy valósnak tekinthető brit személyek nevét nem fordítom le,

viszont mesebeli emberekét, ha beszélő nevük van, akkor igen – hiszen Csipkerózsikát is lefordították –, és aztán van a kettő keveréke, ezek közé tartozik McGalagony is. Dumbledore neve annyira jól hangzott, hogy meg sem néztem, jelent-e valamit, és csak évekkel később tudtam meg, hogy dongót jelent. Hogy Weasley-éket miért nem fordítottam le, mikor egyértelműen ott a „menyét” a nevükben, azt már nem tudom megmondani. Snape esetében azt éreztem, hogy tele van hangulattal, és eszembe is jutott hozzá egy nemzetközinek nevezhető szó, a piton. Túl magyaros hangzású elnevezéseket viszont nem akartam. Az egyik állatnak például a Pulipinty nevet adtam, ez azóta is zavar egy kicsit, mert a puli szó nagyon magyar. A névfordításoknál tehát nem voltam teljesen következetes, ahol fontosnak éreztem a magyarítást és volt jó ötletem, ott született „magyar változat”, de sok név eredeti maradt. Az első köteteknél azért szorgalmasabb voltam e téren, mint később, amikor sötétebb lett a regények hangulata, és megjelent például a sok halálfaló. Ezekről jóval később kiderült, hogy sokukat Rowling, egyetemi évfolyamtársairól és barátairól nevezte el. 

Ezeknek a neveknek, kifejezéseknek a lefordítását inkább szórakozásként élted meg, vagy plusz teher volt rajtad? 

Amikor az ember már tíz perce a megoldáson agyal, akkor persze teher, de ez az egész fordításra igaz. Nálam viszont belső kényszer, hogy ha már eldöntöttem, hogy magyarítok valamit, akkor azt meg is tegyem. 

Húsz éve, ahogy te is említetted, egy komplett nyelvi világot kellett kialakítani egy olyan sorozathoz, amiről akkor talán még nem is lehetett sejteni, hogy ekkora siker lesz. Szabad kezet kaptál mindenben, vagy épphogy erős kötöttségekkel járt a lefordítása? 

Külső kötöttségek az első kötetnél abszolút nem voltak.

Tényleg akkor kellett kitalálnom, hogy ennek az egész varázsvilágnak milyen legyen a stílusa.

Nyelvileg inkább arra kellett rájönni, hogy a három főszereplő, a különböző jellemű gyerekek, Harry, Hermione és Ron, hogyan beszéljenek háromféleképpen. Ez igazából a későbbiekben jelentett problémát, amikor két év után újra bele kellett helyezkedni abba a nyelvbe és fel kellett venni a fonalat, illetve amikor a gyerekek elkezdtek kamaszodni, Harrynek dührohamai lettek és megváltozott az egész beszédstílusa. Hagridot próbáltam népies, kicsit tanulatlan figurára venni, de ne úgy, hogy egy magyar tanulatlan alak képe jelenjen meg az olvasó előtt. Ilyenkor az szokott lenni a megoldás, hogy nyelvi játékokat nyom bele az ember, de hosszú távon fárasztó ilyesmivel megtűzdelni egy szereplő szövegét, és fárasztó az olvasónak is. Hagrid amúgy egy bizonyos nyelvjárásban beszélt, amit elég leírni, és az angol olvasó rögtön megkapja azt a bizonyos hangulatot, mintha csak egy faluban a kocsmárossal beszélgetne. Nálunk ezek nincsenek annyira meg, illetve, ha meg is van, az annyira magyar, hogy nem lehet egy Hagridhoz hasonló szereplő szájába adni. Ha a nevek magyarításánál nem is voltam következetes, a varázsigéknél, kitalált állatok nevénél és egyéb varázsvilági dolgoknál mindig igyekeztem ötletes magyar szót találni. Hogy aztán mennyire sikerült jól a megoldás, az egy másik kérdés. Például a „durrfarkú szurcsók”-kal máig se vagyok tökéletesen elégedett. Ez a negyedik részben került elő, amit, emlékszem, Lipcsében fordítottam egy lakásba zárkózva augusztustól október közepéig. Ez volt az első hosszabb kötet, és tényleg fárasztó volt ezeket a dolgokat kitalálni, miközben tudtam, hogy naponta le kell fordítanom ennyi és ennyi oldalt. Nehéz menet volt, és emlékszem, hogy a durrfarkú szurcsók első változata nem is tetszett, átírtam és aztán az sem tetszett… 

Melyik kötetnél érezted, hogy ez nagyobb durranás lesz annál, mint amit bárki remélt a legelején? 

Szerintem a megfilmesítés idején, amikor a negyedik kötetet fordítottam 2000-ben. Akkor ívelt fel nagyon az egész.

Mit jelentett ez a fordítói munkára nézve: nagyobb lett az időprés, a szigor? 

Az időprés jobban nyomott. Hiszen az első három kötet már megjelent, amikor mi dolgozni kezdtünk vele. Mindig ott volt egy könyv a kezemben. A negyedik kötettől kezdve viszont mindig július végén jelent meg a könyv, de a kéziratot nem kaphattuk meg, annyira értékes volt. Mivel az volt a cél, hogy karácsonyra itthon is megjelenjen, október közepére el kellett készülnie a fordításnak. Így volt ez a negyedik-ötödik kötetnél, de aztán rájöttünk, hogy nem feltétlenül kell ezt karácsonyra kihozni, hiszen a Harry Potternek uborkaszezonban is örülnek az emberek. Így aztán egy kicsit több idő jutott a fordításra, ráadásul azok a kötetek akkor már olyan brutálisan hosszúak voltak, hogy lehetetlen is lett volna annyi idő alatt megcsinálni őket. 

Ahogy nőtt a kötet népszerűsége, nem érezted, hogy nagyobb lenne rajtad a nyomás? 

Nem, hiszen amikor leülök dolgozni, ezt nem érzem egyáltalán. Harminc év alatt megszokja az ember, hogy híres művekkel dolgozik. A filmeknél mindenesetre már megszoktam. 

Sok film szövegét fordítod, de tulajdonképpen hogyan lettél a Harry Potter-könyvek fordítója? 

A filmek közvetítésével kerültem kapcsolatba az Animus Kiadóval, mivel ők segítettek az InterComnak az egyes filmek regényváltozatának a terjesztésében. Ilyen novellizációkból lefordítottam vagy tízet, az első a Függő játszma című Stallone-film könyvváltozata volt. Ezek a könyvek rohamtempóban készültek, úgyhogy akkor megtanultam gyorsan dolgozni. Utána az Animusnak vicces angol meg amerikai könyveket fordítottam, és mivel a Harry Potterben is fontos a humor, a játékosság, úgy gondolták, én majd biztosan jól megcsinálom. Szóval, többek között azért kaptam meg a Harry Pottert, mert vicces embernek tartottak! 

A sikerrel együtt megszaporodott a külföldi fordítások száma is, és érdekes látni, hogy az egyes nyelvek hogyan birkóztak meg egy-egy nehezebb vagy ötletes szójáték vagy név lefordításával. Fordítóként merít ilyenkor az ember, vagy teljesen kizárja azt, hogy hogyan oldottak meg valamit mások? 

Az internet sokat segített már akkor, amikor felfutott a regény. A második kötetnél ugyanis rájöttem, hogy szószedetet kell vezetni, hiszen rengeteg a szereplő meg a varázsige. Az elsőnél még nem vezettem, hanem utólag ugrottam neki, mert tudtam, hogy meg fogok őrülni, ha állandóan keresgélni kell. De az internet ezt aztán megoldotta, mert megjelentek a Harry Potter-glosszáriumok, és a fordításban is segített, mert az olvasók elkezdték a furcsa szavak etimológiáját kitalálni, és egy csomó dolgot én is onnan tudtam meg. Olyat is, amit lefordítottam, és olyat is, amit nem, és olyat is, ami épp ott volt előttem. A szöveget nem kaptuk meg előbb soha, én például két nappal az angliai megjelenés után kaptam kézhez.

De előfordult olyan, hogy a szemközt lakó fiúnak, aki nagy Harry Potter-rajongó volt, előbb megvolt a kötet, sőt, el is olvasta, én meg utána kölcsönkértem tőle, ami elég vicces volt.

Az angol olvasók viszont addigra már szétszedték a szöveget, sőt, pár nap alatt magyar fordítás is készült, mert a rajongók szétdobták egymás között a regényt. 

Arra volt lehetőséged, hogy fordítóként kérdezz valamit Rowlingtól? 

Elképzelhető, hogy válaszolt volna, de megmondom őszintén, hogy meg sem próbáltam. Egyedül azt hiányoltam, hogy igazán adhatott volna egy kezelési útmutatót, például arról, hogy ez egy ismerőse neve, szükségtelen lefordítani. De tőle nem jött soha olyan megkötés, hogy mit hogyan kellene csinálni. 

És a külföldi kiadó részéről? Támasztottak bármiféle feltételt a fordítókkal szemben? 

Nem volt ilyen. Az egyetlen butaság az volt, hogy amikor a negyedik regény után megjelentek a kiegészítő kötetek, mint a Legendás állatok és megfigyelésük meg A kviddics évszázadai, azt mondták, hogy azok a furcsa nevek, amelyeket eddig lefordítottunk, rendben vannak, de ami nincs benne az első négy kötetben, azokat nem lehet lefordítani. Így aztán volt ötféle sárkány, és háromnak magyar neve lett, a negyediknek meg az ötödiknek nem. Tavaly jelentek meg először végre úgy a kötetek, hogy már a magyar nevek vannak bennük. 

A Harry Potter-filmek szinkronjához is te fordítottad a szöveget – abban az esetben mennyire támaszkodhattál a könyvekre? 

A filmeknél azt kérték tőlem, hogy a szöveg minél inkább hasonlítson a könyvfordításra. Az első pár filmhez kaptam egy vastag dossziét, tele angol és magyar kifejezésekkel. A különböző országokban ugyanis nem mindig az fordította a filmet, aki a könyvet is, és hogy a fordítónak ne kelljen örökké keresgélnie, mindenhol csináltak egy bődületesen hosszú összeállítást. Vicces történet volt, mert a könyv fordítójaként először megkaptam a szószedetet lektorálásra. Ezt jóváhagytam, visszaküldtem, majd megkaptam mint filmfordító, hogy akkor ehhez tartsam magam! Ezt persze senki nem ellenőrizte, de én szorgalmasan visszakeresgéltem, hogy a könyvben mit hogyan fordítottam. 

Ha más nem is ellenőrizte, de abban biztos vagyok, hogy a rajongók igen. Kaptál olvasói visszajelzéseket? 

Nem emailezek az olvasókkal, és fórumokat is csak ritkán látogatok. Vicces szokott lenni, amikor azon töprengenek, vajon direkt fordítottam-e valamit úgy-ahogy. Például Hagridnak van egy moleskinből készült kabátja. Fogalmam nem volt, hogy a moleskin bársonyt is jelent, egyértelműnek tűnt, hogy az vakondbőr. Igaz, hogy kicsi a vakond és nagy az ember, de sok vakondbőrből lehet kabátot varrni… Eszembe nem jutott megnézni, így lett Hagridnak vakondprém kabátja. Lehet, hogy más fordító elintézte volna annyival, hogy fekete bársonykabátot visel, de szerintem a vakondprém jobb, hát legyen igazuk azoknak az olvasóknak, akik tévedhetetlennek gondolnak. 

Tudsz távolságot tartani a szövegtől, tudod olvasóként forgatni ezeket a könyveket? 

Minden magyarra fordított szöveget, de még azt is, amit magyarul írtak, kényszeresen fordítóként olvasok, megakad a szemem az ügyetlen megoldásokon, de ha nincs túl sok ilyen, akkor azért tudok önfeledten olvasni. Habár már húsz éve fordítottam a Harry Pottert, de még mindig élvezetesnek tartom, és nem nagyon változtatnék rajta. Bele tudok feledkezni az olvasásába. 

Az évek során nem utáltad meg a Harry Pottert? Lehet még szeretni egy ilyen karaktert, miután annyi hónapot töltöttél vele egy szobába zárva? 

Az utolsó négy résznél évek teltek el a kötetek megjelenése között, és mindig volt időm regenerálódni. Inkább elvonási tünetek lépnek fel, ha az ember hónapokig együtt él valamivel, majd az elfogy, és jön a nagy üres szabadság. Olyankor inkább elengedni nehéz. És már csak azért se utáltam meg a Potter-univerzumot, mert nagyon szeretem a stílusát, jól érzem magam benne. Valahányszor hosszabb idő után nekiülök Rowlingot fordítani, mindig újra rájövök, mennyire jól ír, és én mennyire szeretek „vele” dolgozni.

A cikk eredetileg a Könyves Magazin Harry Potter-különszámában jelent meg.