Zsófia főhercegnő zokogva rogyott fia koporsójára: 1868 januárjában jártak, Habsburg Miksa holtteste ekkor érkezett meg Bécsbe. A diplomáciai alkudozások és huzavona eredményeképp a köztársaságpárti mexikóiak végül hazaküldték Európába a kivégzett Miksa maradványait, de abban nem volt köszönet. Megvetésük jeléül a testet rosszul balzsamozták, ráadásul mikor közszemlére tették Mexikóvárosban, meg is csonkították.
Íme, egy 19. századi királydráma szereplői
Miksa megnyerő, ambiciózus, társaságkedvelő fiatalember volt, aki ügyesen kormányozta Lombardia-Veneto tartományt és hatékonyan reformálta meg a Habsburg Birodalom haditengerészetét. Miután viszont bátyja, Ferenc József hatalomféltésből parkolópályára állította, Miksa új kihívásra vágyott.
III. Napóleon ellenszenvvel figyelte a fiatal Egyesült Államok befolyásának növekedését az Újvilágban, ezért amikor a mexikói konzervatívok képviselői megkeresték egy európai hátterű, de mexikói császárság tervével, támogatta az ötletet. Már csak egy uralkodó kellett – megfelelő felmenőkkel persze –, aki képviselhette az európai monarchikus-katolikus érdekeket, miközben a mexikói elitre támaszkodva irányítja az országot.
Carlota, a belga király lánya, igazi tettrekész, komoly, okos nő volt, Miksa hitveseként pedig számos alkalommal bizonyította politikai érzékét és rátermettségét is. Mexikóban lehetőséget látott,
ahol Miksával végre megmutathatják, mit tudnak.
Azt persze senki sem sietett közölni a mexikói nép elismerésére vágyó Miksával, hogy a Benito Juárez vezette köztársaságpártiak keményen ellenállnak a császárság támogatására az országba érkező francia hadseregnek. Miksát a pénz- és az államügyeknél egyébként is jobban érdekelte az aktuális rezidenciája berendezése és az országjáró turnék – amiket gondosan előkészítettek, hogy csak császárpárti alattvalókkal találkozzon.
A szereplők felsorakoztak, innentől pedig kezdetét vette egy elképesztő részletekkel teli, fordulatos és valóban shakespeare-i tragédiát idéző eseménysor. A tény, hogy mindez Miksa kivégzésével zárult, egész Európát megrendítette, Liszt Ferenc gyászzenét írt a Habsburg főherceg tiszteletére, Édouard Manet többször is megfestette Miksa császár a kivégzőosztag előtt Mexikóban című művét.
Édouard Manet: Miksa császár kivégzése Mexikóban (1868)
A történet a mai napig lenyűgöző:
teli hatalmi játszmákkal, idealizmus és küldetéstudat bódító elegyével.
Gazdag tanmese ez gőgről és a becsület eszméjéről, valamint az imperialista törekvések még mindig rezonáló, kudarcos példájáról.
Mexikó utolsó császára címmel Edward Shawcross írt élvezetesen olvasmányos könyvet (olvass bele) Habsburg Miksa, Carlota és III. Napóleon tragikus mexikói kalandjáról. A brit történészt emailben kérdeztük.
Ulysses S. Grant az Egyesült Államok elleni háborús cselekménynek nevezte a mexikói Habsburg császárságot. Miért akarta III. Napóleon ellensúlyozni az akkor még mindig nagyon fiatal USA-t a térségben?
Bár az Egyesült Államok az 1860-as években még fiatal ország volt, kevesebb mint száz év alatt fejletlen, egykori brit gyarmatok sorából kontinentális birodalommá vált, amely az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig terjedt. Sok európai megfigyelő számára ez félelmetes tempót jelentett, amely az európai hegemóniát fenyegette a régióban, és egy nap talán globálisan is.
Természetesen az amerikai határtól délre fekvő államok, például Mexikó számára a veszély közvetlenebbnek és a létüket fenyegetőbbenk bizonyult. Miután az Egyesült Államok az amerikai-mexikói háborúban (1846-48) megszállta Mexikóvárost, az ország politikusai kénytelenek voltak lemondani az ország területének közel feléről – mindezt azután, hogy 1836-ban már elvesztették Texast. A legtöbben úgy gondolták, hogy az Egyesült Államok több földet akar majd a növekvő népessége számára, ezért elkerülhetetlen Mexikó többi részének annektálása.
Az amerikai agresszióval szemben III. Napóleon Latin-Amerika megmentőjének állította be magát.
Sőt, a „latin” Amerika kifejezést is Párizsban találták ki az 1850-es években,
válaszul arra, amit akkoriban „angolszász” terjeszkedésnek neveztek.
Ez a pánlatinizmus néven ismert doktrína elfogadta azt a 19. század közepén Európában általánosan elterjedt nézetet, hogy különböző fajok léteznek (olyan kifejezéseket használtak, mint „szláv”, „angolszász”, „latin” stb.), és kiterjesztette azt Amerikára (innen ered a „latin” Amerika). A közös történelem, kultúra és a katolikus vallás révén Spanyolország hajdani gyarmatai a latin világ részét képezték, és az akkori vezető újlatin nemzetként Franciaország volt a védelmezőjük. Vagy ahogy III. Napóleon egyik tanácsadója érvelt, a francia beavatkozás az Atlanti-óceánon túl „gátat szabna az Egyesült Államok közelgő inváziójának az egész amerikai kontinensen”, és így „nemcsak Mexikót, hanem a latin civilizáció egész spanyol ágát is megmentené a helyrehozhatatlan pusztulástól az Újvilágban”.
A mexikói beavatkozással kapcsolatban III. Napóleont tehát az motiválta, hogy megfékezze az USA felemelkedését. Ez lett az USA latin-amerikai hegemóniájának legnagyobb kihívása a száz évvel későbbi kubai rakétaválságig.
Nevezhető ez a projekt egyfajta gyarmatosításnak? A császár és a hódító hadsereg európai, viszont a mexikói konzervatívok körében tagadhatatlanul volt támogatottságuk.
Soha nem gyarmatosítás volt a cél abban az értelemben, ahogyan ezt a fogalmat az 1860-as években használták. III. Napóleont az a lehetőség vonzotta a tervben, hogy mesésen gazdag latin birodalmat hozhat létre olcsón anélkül, hogy gyarmatként közvetlenül irányítaná az országot.
Merthogy ott volt az ellenpélda is, Algéria, amit a franciák 1830-ban szálltak meg. Itt mintegy 80 000 francia katona „pacifikálta” évtizedekig az országot – ez volt a franciák eufemizmusa a helyi lakosság elnyomására alkalmazott brutális eszközökre. És miközben a hadsereg gondoskodott a biztonságról, a francia telepesek gyarmatosították Algériát, a francia hivatalnokok pedig kormányozták;
ez azonban rendkívül sokba került a francia államnak.
A mexikói modell szándékosan más volt. III. Napóleon egy névlegesen független mexikói monarchiát kívánt létrehozni, amelynek élén egy európai uralkodó áll, de a mexikói elit irányítja. Mivel a rezsim Franciaországnak köszönhette létét, Mexikó kedvező kereskedelmi feltételekkel, bányászati koncessziókkal és tranzitjogokkal törlesztette volna adósságát, míg a francia befektetők és vállalkozások a nemesfémekben való gazdagságáról híres, nyersanyagokban bővelkedő Mexikó fejlődésének előnyeit élvezhették volna.
Volt egy politikai dimenzió is: a francia hatalom Mexikóból sugárzott volna ki. Ahogy ugyanis a monarchia politikai előnyei nyilvánvalóvá váltak volna, az elképzelések szerint más instabil latin-amerikai államok is a párizsi modellt vették volna alapul, és visszavonták volna a köztársasági kísérletet az amerikai kontinensen. Röviden, III. Napóleon Mexikóra vonatkozó terve – legalábbis elméletben – a gyarmatosítás minden előnyét biztosította Franciaország számára, töredék költséggel.
Megkockáztatva, hogy akadémiai szemantikai kérdésekbe bocsátkozom, ez nem gyarmatosítás volt a telepesek által gyarmatosított vagy közvetlenül az anyaországból irányított gyarmat értelmében, de az imperializmus egy formája mindenképpen. Ráadásul a katonai taktika, amelyet a mexikói birodalom kiépítéséhez használtak, ugyanaz volt, mint amit a francia hadsereg Algériában alkalmazott. Szóval bár III. Napóleon a mexikói konzervatívok támogatását élvezte,
a francia inváziót ellenző mexikóiak számára a kérdés, hogy imperializmusról vagy gyarmatosításról van-e szó, meglehetősen rejtélyesnek tűnhetett!
Ma a francia beavatkozást talán legjobban neokolonializmusként (hasonlóan ahhoz a kapcsolathoz, amelyet az Egyesült Államok a 20. század elején számos latin-amerikai országgal próbált kialakítani) vagy informális birodalomként (egy másik ország politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatokon keresztül történő befolyásolására tett kísérlet a közvetlen kormányzás helyett) jellemezhetjük.
Miért éppen Miksát találták meg ezzel a feladattal?
Az egyszerű válasz az, hogy mert elérhető volt, és érdekelte. Bár a mexikói konzervatívok és III. Napóleon is hangsúlyozták, hogy ő volt az első számú választásuk, valójában mindkét fél fontolóra vett alternatívákat is.
A mexikói császárnak azonban katolikusnak kellett lennie, ami természetesen sok európai uralkodót kizárt.
Spanyolország népszerűtlen mexikói gyarmati öröksége miatt nem lehetett spanyol. III. Napóleon aligha ültethetett volna francia uralkodót a mexikói trónra, és ha saját családjának egyik tagját küldte volna oda, az túlságosan emlékeztetett volna nagybátyja legsúlyosabb hibáira. Mindez azt jelenti, hogy igazából nem volt sok választási lehetőségük.
Pozitívum, hogy Miksa Habsburg volt, tagja Európa leghíresebb és legünnepeltebb királyi családjának, amelynek története nagy múltra tekint vissza. Valójában az ő őse, V. Károly császár alatt került Mexikó a Spanyol Birodalomhoz az 1500-as években, és a mexikói konzervatívok, valamint Miksa számára ez fontos kapcsolat volt. Ráadásul rátermett és intelligens embernek tartották. Hatékony főparancsnoka volt az osztrák haditengerészetnek, és ügyesen kormányozta Lombardia-Veneto tartományt Itáliában. Végül, mivel Ferenc József osztrák császár öccse volt, azt remélték, hogy a családi kötelékek a Habsburg Birodalom támogatását is jelentik majd a mexikói monarchia megszilárdításához.
Miksa liberálisnak és monarchiapártinak vallotta magát: a liberalizmus mit jelentett az ő esetében?
Miksa számára a liberalizmus alkotmányos monarchiát jelentett Nagy-Britannia vagy Belgium mintájára. Apósa, I. Leopold belga király és az ő rendszere nagy hatással volt rá. Miksa ráadásul végignézte, ahogy bátyja, Ferenc József milyen autokratikusan kormányozza Ausztriát. Úgy vélte, hogy a bátyja túlságosan reakciós, és úgy vélte, ha a monarchia fenn akar maradni, akkor újra ki kell találnia magát, modernizálódnia kell, és népszerűnek kell lennie a nép körében.
A 19. századnak ezen a pontján a liberalizmus a választott képviseleti kormányzat valamilyen formáját, a vallásszabadságot, az egyház és az állam bizonyos fokú szétválasztását, az oktatásra és a törvény előtti egyenlőségre való összpontosítást is jelentette.
Miksa elméletben mindezeket támogatta, a gyakorlatban azonban ebből a liberális programból keveset tudott megvalósítani Mexikóban. Ami még rosszabb, hogy amire képes volt, az elidegenítette konzervatív támogatóit, akik a katolikus egyház hatalmának megerősítését, nem pedig a gyengítését akarták!
Carlota és Miksa 1857-ben (Royal Collection of Belgium/Wikipedia)
A magyarok körében máig nagyon népszerű Sisi, így meglepő volt arról olvasni, mennyire megvetően viselkedett Carlotával. Mi volt ennek az oka és hogyan nyilvánult meg?
Á, üdv a Habsburg családpolitika keserű, belviszályokkal terhes világában. Először is, két nagyon különböző személyiségről van szó. Carlota gyakorlatias volt, értékelte a rendet, a rutint és a 19. század közepének társadalmi konvencióit. Sisi inkább szabad szellemű volt, nyitott és hajlamos kimutatni az érzelmeit. Carlota számára az, hogy valaki olyan szabadon mutatta ki az érzéseit, mint Sisi, felháborító viselkedésnek számított. Carlotának nem volt ideje arra, amit Sisi esetében melodramatikusnak és színpadiasnak látott.
Sisi ráadásul jól kijött Miksával, és sok időt töltött vele, így egy csipetnyinél több féltékenység is férkőzött a két nő közé. Amikor Sisi megbetegedett, Miksát kérték meg, hogy kísérje el Korfura gyógyulni. Miksa azt írta Carlotának, hogy Sisi betegségét az „idegei” okozták, és hogy felépülése „csodával határos”, ami a 19. századi udvarias megfogalmazása volt annak, hogy Miska szerint Sisi őrült.
És persze megjelentek közöttük az osztálykülönbségek is. Bár az anyja révén Carlota egy francia király, I. Lajos Fülöp unokája volt, belga király apja, Leopold, a Szász–Coburg–Gothai-házból, egy viszonylag jelentéktelen német családból származott. Sok Habsburg ezért Carlotában, a belga hercegnőben – egy olyan ország arisztokratájában, amely csak 1831-ben jött létre – gyalázatos parvenüt látott. Sisi „nagyképű kis Coburgnak” nevezte. Carlota számára természetesen Sisi volt a felkapaszkodó. Bármit is mondjon Sisi a Coburgokról, az osztrák császárné bajor királyi vére Carlota szemében nem ért fel a francia királyi családhoz. Carlota úgy gondolta, hogy
Sisire csak azért figyelnek oda, mert Ferenc József felesége.
Ráadásul Miksa egyre keserűbb érzéseket táplált a bátyjával szemben, ami aligha segítette a két házaspár kapcsolatát. Miksa és Carlota négyszemközt kritizálták Ferenc Józsefet és Sisit, és arról beszéltek, hogy mennyivel jobban uralkodnának, ha ők lennének hatalmon.
A Carlota és Sisi közötti szakítás legdrámaibb megnyilvánulása, amely ma már címlaphír lenne a bulvársajtóban, akkor történt, amikor Sisi ellátogatott Miramarba, abba a mesebeli neogótikus kastélyba, amelyet Miksa építtetett Trieszt közelében. Carlotának volt egy nagyon szeretett kis ölebje, amit Viktória királynőtől kapott ajándékba. Sisi hozta a saját kutyáját is, egy nagytestű masztiffot, amely két harapással megölte Carlota kutyáját.
Sisi nem kért bocsánatot, csupán megjegyezte, hogy utálja a kis kutyákat.
Mondanom sem kell, hogy ez az incidens aligha javította a kapcsolatukat.
Carlota nagyon proaktív személyiségnek tűnik, aki belefolyt a kormányzásba is. Mi volt az ő szerepe, helye Miksa mellett? Mennyiben passzolt és miben tért el az ő karaktere a korabeli monarchikus női szerepektől? Ez mennyire hatott aztán a későbbi sorsára?
Carlota ádázul ambiciózus, komoly ember volt. Tizenhárom évesen kijelentette, hogy két kedvenc tantárgya a vallás és Plutarkhosz, valamint megdorgálta magát, mert „nem voltam elég lelkes a tanulmányaim iránt”.
Fiatalon ment hozzá Miksához, és elhitte, hogy a férje nagyszerű ember, aki megmutatná tehetségét, ha lehetőséget kapna rá. Mivel Ferenc József bizalmatlan volt népszerű és társaságkedvelő öccsével szemben, ez a Habsburg Birodalomban nem valószínű, hogy megtörténhetett volna. Így amikor férjének felajánlották a mexikói trónt, Carlota döntő szerepet játszott abban, hogy Miksát meggyőzze annak elfogadásáról.
Carlota erőt és elszántságot vitt a kapcsolatba, és segített Miksa álmait valóra váltani. Miközben Miksa összeomlott 1864 áprilisában, miután végre elfogadta a mexikói trónt, majd később sírva fakadt aznap, amikor Mexikóba indultak, addig Carlota büszke és magabiztos maradt.
Mexikóban aztán gyakran régensként irányította császárságot, amíg Miksa vidéken turnézott.
Sok tekintetben jobb uralkodónak bizonyult, mint a gyakorlati szempontokat figyelmen kívül hagyó, dilettáns férje. A kabinet ülésein teljes körű tájékoztatással elnökölt, és gyorsan hozott döntéseket. Ez éles ellentétben állt Miksa viselkedésével, aki a megbeszéléseken vég nélkül csűrte-csavarta és halogatta a dolgokat.
Mivel édesanyja francia volt, Carlota kulcsszerepet játszott a franciákkal való kapcsolattartásban is. Mindezek miatt a francia hadsereg tisztjei is megkedvelték. Egyikük, aki ismerte Carlotát, azt írta, hogy „nagyon értelmes nő volt, aki tökéletesen képes volt irányítani az ügyeket”. Sajnos – panaszolta – „nem ő hordja a nadrágot... a politikában!”.
Ezek a vonások a korszak női uralkodóira nem voltak jellemzők. Miksa is felismerte a felesége tehetségét, és amikor nehéz, nagy téttel bíró tárgyalásokra került sor, Carlotát küldte maga helyett.
Amikor például Ferenc József a mexikói trón elfogadásának feltételeként azt követelte, hogy Miksa mondjon le az osztrák koronára vonatkozó jogairól, Carlota volt az, aki Bécsbe utazott, hogy a császárral tárgyaljon. Hasonlóképpen, amikor a pápa egy diplomatát küldött Mexikóvárosba, hogy megegyezzen a konkordátumról,
Carlota volt az, akivel a feltételekről tárgyalt.
Végül, amikor III. Napóleon bejelentette, hogy a francia támogatás a végéhez közeledik, Carlota volt az, aki meggyőzte Miksát, hogy ne mondjon le. A lemondás, hangsúlyozta, „egyenlő azzal, hogy ítéletet mondunk magunk felett, és alkalmatlannak nyilvánítjuk magunkat, ami csak öregek és idióták esetében megengedett, nem méltó egy herceghez... aki tele van élettel és a jövőbe vetett reménységgel”. Carlota tehát nem egyszer sértegette is a férjét, gyávának és idiótának nevezte őt!
Azt is elhatározta, hogy Európába megy, és rábeszéli III. Napóleont, gondolja meg magát. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a fenti három közül egyik esetben sem sikerült elérnie, amit akart. Ferenc József ragaszkodott ahhoz, hogy Miksa lemondjon a jogairól, a pápa nem egyezett bele a konkordátumba, III. Napóleon pedig nem gondolta meg magát.
Természetesen ez az utóbbi, végső döntés vezetett ahhoz, hogy a pápa színe előtt összeomlott a Vatikánban. Itt fékezhetetlen zokogással azt állította, hogy III. Napóleon meg akarja ölni, és bérgyilkosok szivárogtak a kíséretébe. Nagyon nehéz a múltbeli állapotokat a jelenből diagnosztizálni, különösen a mentális egészséget illetően, de kétségtelen, hogy a nyomás és a stressz, amelynek kitette magát – a Mexikói Birodalom sorsa és potenciálisan Miksa túlélése is rajta múlt –, hozzájárult ahhoz a mentális összeomláshoz, amelyből soha nem épült fel teljesen.
Miksa 1863-ban (U.S. Library of Congress/Wikipedia)
Érdekes vád érte őket az uralkodásuk idején: hogy indiánmániások. Az Egyesült Államokhoz képest a mexikói őslakos származású lakosság nagyobb arányú volt, magas pozíciókba jutottak Miksa és Juarez emberei között. Miksa erősítette az azték birodalmi örökség imidzsét is. Miért? Miksa és Carlota a korukat megelőzően gondolkodtak az őslakosokról, vagy inkább romantikus szeszély volt ez?
A 19. és még a 20. századi mexikói politikát tekintve is elmondható, hogy megelőzték a korukat abban, hogy az őslakosokat fontosnak tartották a nemzetben. Mexikó kreol elitje, liberálisok és konzervatívok egyaránt, gyakran barbárként becsmérelte az azték múltat; Miksa viszont a modern Mexikó részeként fogadta el.
Bár az azték történelem iránti érdeklődése részben romantikus és szeszélyes volt, érdemes meglátni egy komoly oldalát is: egyre inkább úgy érezte, hogy birodalmának Mexikó többségi őslakos lakosságára kell épülnie.
Az 1850-es évek liberális földreformjai nemcsak a katolikus egyházat fosztották meg tulajdonától Mexikóban, hanem a falusi közösségi földbirtokokat is törvénytelennek nyilvánították, és magánértékesítésre darabolták fel.
Miksa viszont visszaállította a közös földtulajdonhoz való jogot az őslakos falvakban.
Fontos megjegyezni, hogy Mexikó őslakos lakossága sokszínű volt (és ma is az), számos különböző nyelvvel, csoporttal és érdekeltséggel. Többen közülük ellenezték a császárságot; néhányan azonban már régóta szimpatizáltak az egyházzal kötött konzervatív szövetséggel. Miksa döntése a földek visszaadásáról azonban erőteljes ösztönzést jelentett sokak számára, hogy támogassák a birodalmat.
Az őslakosok iránti szimpátiáját hangsúlyozandó, Miksa a független Mexikó történetében először az aztékok nyelvén, nahuatl nyelven jelentette meg a kormányrendeleteket.
Találkozott az őslakosok vezetőivel is: a kontraszt pedig látványos volt, ahogy a hagyományos öltözékben érkező követek tárgyaltak az arisztokratikus díszbe öltözött Habsburg császárral.
Carlota a maga részéről egy őslakos nőt nevezett ki udvarhölgynek.
A soknyelvű Habsburg Birodalomból érkezve Miksa hozzászokott a soknemzetiségű, multikulturális császárság gondolatához. A mexikói elit számos tagjával szemben Miksa számára az őslakosok bevonása nyilvánvalóan jó módszernek tűnt a trónja megerősítésére. Ha másért nem is, mert ők voltak többségben az országban, és ha a birodalom mögé álltak, akkor hatalmas támogatást jelentettek – így gyakorlatias politikai döntés volt ezzel a csoporttal foglalkozni. Mexikóban azonban sokan rasszista nézeteket vallottak, és nem értették Miksa és Carlota kapcsolatát az őslakosokkal – „indiánmániával” vádolták őket.
Sokszor volt olyan érzésem, mintha egy Shakespeare-tragédiát olvasnék kudarcra ítélt álmodozókról. Nagyon látványos például annak a különbsége, hogy mennyire jó érzéke volt Miksának és Carlotának a reprezentációhoz, viszont mennyire nem fogták fel a konkrét katonai- és az államügyek (pénzügy, államszervezés) súlyát, sürgetését. Ők voltak alkalmatlanok? A tanácsadóik hibáztak? A nagy bábjátékos III. Napoleon mérte fel rosszul a lehetőségeit Mexikóban?
Nincs egyedül a shakespeare-i olvasattal. A befolyásos francia folyóirat, a Revue des Deux Mondes szerkesztője ugyanezt gondolta. Miksa kivégzésének hírére azt írta: „Miért keveredett össze a shakespeare-i tragédia e robbanása századunk alapvetően racionalista és pozitív eszméivel, szokásaival és erkölcsével?”. Mielőtt hozzátette volna: „Ki gondolta volna, hogy a mi időnkben láthatatlan boszorkányok a lovagi csábítás álcája alatt még mindig a szakadékba rángathatják a becsületes Macbethet azzal, hogy azt mondják: Király leszel?”
Miksa abszolút álmodozó volt, képtelen volt teljesen felfogni a valós helyzet súlyát. Alkalmatlannak nevezni talán túlzás, hiszen Lombardia-Veneto kormányzójaként bizonyított a 1850-es években, valamint az 1860-as évek elején ő irányította az osztrák haditengerészet modernizálását is. Osztrák császárként biztosan nem lett volna rosszabb Ferenc Józsefnél, sőt talán valamivel jobb is és minden bizonnyal liberálisabb.
Arra azonban nem volt felkészülve, hogy egy olyan országot irányítson, amelyről keveset tudott, és amelyet évek óta polgárháború tépázott. Ráadásul, mivel Benito Juárez ellenállt a francia inváziónak, az imperialisták – ahogy Maximilian támogatóit nevezték – soha nem vonták uralmuk alá egész Mexikót.
Ráadásul a kincstár csődbe ment. Mexikó már Franciaország beavatkozása előtt is komoly pénzügyi nehézségekkel küzdött, de amikor Miksa elfogadta a trónt, olyan anyagi kötelezettségeket vállal Franciaországgal szemben, amelyeket nem engedhetett volna meg magának. Röviden, rendkívüli képességű államférfi kellett volna ahhoz, hogy a Mexikói Birodalom sikeres legyen. Egyszerűen fogalmazva:
nem Miksa volt az.
Carlota valószínűleg jobban megértette a nehézségeket, de nem volt hajlandó elfogadni őket. Ebben az értelemben ugyanúgy illúziókat kergetett, mint a férje. Meg volt győződve arról, hogy a birodalomnak van jövője, és hogy rá tudja venni III. Napóleont, hogy továbbra is embereket és pénzt küldjön Mexikóba, hogy támogassa a rezsimjüket. Ez – a férje számára mindenképpen – végzetes tévedés volt.
Miksa döntése, hogy Mexikóban marad, miután értesült felesége mentális összeomlásáról, még nagyobb téveszme volt, az őrület határát súrolta. Mindkettőjüknek jutott tehát bőven a tragédiából, az arroganciájuk, a büszkeségük, az, amit sorsuknak tekintettek, olyan szerepekbe sodorta őket, amelyek katasztrófához vezettek.
A végső bukás előtt a Habsburgok dicsőségéről szóló minden ékes szava ellenére Miksa csak egy szedett-vedett katonákból álló csapatot vezetett a polgárháború vesztes oldalán. Nem volt elég embere, pénze vagy támogatója, mégis az ősei által ihletett grandiózus fantáziákat adta elő, miközben ostrom alatt állt egy nyomorúságos mexikói kisvárosban.
A végkifejlet tragikus, operai, de valahogy mégis bohózatszerű, abszurd és szürreális is.
III. Napóleon egyértelműen rosszul ítélte meg a helyzetet. Engedte, hogy a mexikói konzervatívok félrevezessék, és elhitessék vele, hogy az Atlanti-óceánon túli monarchia létrehozása olcsó, könnyű és népszerű lesz. Minden volt, csak az nem. A Mexikói Birodalom kudarcát azonban sok tekintetben III. Napóleon maga okozta. Olcsón akarta kiterjeszteni a francia hatalmat: Mexikó fizetett volna a saját megszállásának kiváltságáért. Az anyagi terheket, amelyeket Miksa kincstárára rótt, nem lehetett teljesíteni. III. Napóleon bírálta Miksát, hogy képtelen megoldani Mexikó pénzügyi problémáit, de a mexikói költségvetést soha nem lehetett volna egyensúlyba hozni ennyi adóssággal Franciaország felé. III. Napóleon csődbe vitte Miksa birodalmát, mielőtt az megszülethetett volna, ami nem kis mértékben hozzájárult Miksa bukásához is.
Mi jelentette a fordulópontot, amikor egyértelmű lett, hogy Miksa elbukik? Elkerülhető lett volna a kivégzése?
Az amerikai polgárháború vége 1865 áprilisában megpecsételte Miksa sorsát. III. Napóleon soha nem szállta volna meg Mexikót, ha az Egyesült Államok nincs éppen kettészakadva. A polgárháború után Washington diplomáciai nyomásgyakorlással arra kényszerítette III. Napóleont, hogy vonja vissza támogatását Mexikótól. Ha a francia császár visszautasította volna, az háborút jelentett volna az Egyesült Államokkal.
Ennek ismeretében visszamehetünk korábbra, 1862. május 5-ig. III. Napóleon, Miksa és a mexikói konzervatívok úgy gondolták, hogy a francia hadsereg erejével a hátuk mögött könnyű lesz legyőzni Benito Juárezt. Ehelyett a francia hadsereg vereséget szenvedett Puebla, Mexikó második legfontosabb városának falai előtt egy olyan napon, amely Cinco de Mayo néven vonult be a történelembe. A franciák csak egy évvel később, 1863 nyarán foglalták el Pueblát, majd Mexikóvárost. Miksa csak 1864 júniusában érte el a fővárost. Kevesebb mint egy éve volt tehát arra, hogy megszilárdítsa uralmát, mielőtt az Egyesült Államok ezt ellehetetlenítette. A mexikói hadsereg hősies ellenállása és Benito Juárez kitartása nélkül a franciáknak és Miksának lett volna ideje szilárdabb alapokra helyezni a birodalmat.
A kivégzést abszolút el lehetett volna kerülni.
Miksa kétszer is úgy döntött, hogy lemond, és visszatér Európába, ahol kényelmes életet élhetett volna (és érdekes belegondolni, hogyan alakulhattak volna a dolgok az Osztrák-Magyar Monarchiában, ha ott maradt volna!). A végén III. Napóleon kétségbeesetten próbálta is rábeszélni erre, Miksa azonban elutasította. Mire a franciák 1867-ben távoztak Mexikóból, Juárez és az imperialisták közötti harc kimenetele egyértelmű volt. Miksa tehát túlélhette volna, ha elmegy. De ahogyan a Habsburg-sorsába vetett hite Mexikóba vitte, úgy tartotta ott a Habsburgok becsülete iránti tisztelete.
Amikor bebörtönözték, előszeretettel idézte a 16. századi I. Ferenc francia királyt, aki egy katasztrofális vereség után – méghozzá egy Habsburg-hadsereggel szemben – állítólag ezt írta: „Minden elveszett, kivéve a becsületet”. A becsület eszméje felemésztette Miksát, és megbénította a döntéshozó képességét. Amikor Miksa választás elé került – elfoglalja-e a mexikói trónt, lemondjon-e, meneküljön-e –, mindig az foglalkoztatta, hogy az tiszteletreméltó lenne-e.
Milyen Miksa megítélése ma Mexikóban? Mi az öröksége?
Közvetlenül a bukása után Miksát és támogatóit bűnözőkként, árulóként és reakciósokként kezelték. Ma azonban Mexikóban alig emlékeznek már Miksára, nem is beszélve az imperialistákról. Ha szóba kerül, akkor általában csak Mexikó 19. századi nagy hősével kapcsolatban, aki nem más, mint Benito Juárez.
Benito Juarez 1870-ben (Wikipedia)
Juárez a bátorságának és a republikanizmusba, illetve a liberalizmusba vetett rendíthetetlen hitének köszönhetően minden ellenfelét legyőzte, olykor látszólag esélytelen helyzetben is. Továbbra is a társadalmat egyesítő és inspiráló személyiség Mexikóban.
A mögötte felsorakoztatott európai gazdagság és hatalom ellenére Miksa öröksége viszont elenyészett.
A hatalomban eltöltött rendkívüli időszakának kevés nyoma maradt, bár a Chapultepec-kastélyban, ahol Mexikóváros mellett élt, meg lehet látogatni a pazar császári szobáit. Ma furcsán oda nem illőnek tűnnek. Egy elfeledett birodalom és egy felbomló európai dinasztikus rend furcsa maradványai.
Ennek ellenére Miksa időnként megjelenik a populáris kultúrában, méghozzá szimpatikusabb fényben. A szappanoperák romantizálták őt, a korszakot és az udvari életet. Sőt, a mexikói kutatók gondosan előásták a rendszerét az utána következő köztársasági propaganda alól, hogy árnyaltabb képet fessenek a mexikói második birodalmat építő emberekről és eseményekről.
Ön szerint mik ennek a történetnek a legnagyobb tanulságai vagy legérdekesebb elemei?
A történet maga végtelenül izgalmas. Ez a szinte időn túli pillanat, amikor Franciaország megpróbál egy Habsburg császárral monarchiát létrehozni egy köztársaság hamvaiból az Atlanti-óceán túloldalán, Mexikóban. Ráadásul rendkívüli, ellentmondásos és bonyolult szereplőket vonultat fel. Nemcsak Miksa, Carlota, Benito Juárez és III. Napóleon személyében, hanem, ahogy az események egyik szemtanúja írta, voltak ott
„német nemesek, angol kereskedők, lengyel és magyar menekültek – mindenféle hős”.
Olyan volt, mintha „egész Európa ontotta volna magából a feleslegessé vált kalandorokat”.
Aztán ott van az emberi cselekvési képesség határának kérdése a történelmi események során. Miksa olyan ember volt, aki megszokta, hogy a világot a képzelete szerint alakítsa, ahogyan a Miramarban lévő mesebeli kastélyát is felépítette. Itt sok figyelmeztetést kapott, hogy uralmát Mexikóban nem fogják szívesen fogadni, és erőszakra lesz szüksége annak érvényesítéséhez. Miksa mégis elment Mexikóba. Azt hitte, Habsburg származása a történelem erői fölé emeli. Ahogy a rendszere támogatottsága összeomlott, megmutatkoztak az emberi cselekvőképesség határai még egy ennyire hatalmas arisztokrata számára is.
Ugyanez mondható el a francia császárról. III. Napóleon minden vagyona és hatalma ellenére a Mexikóval kapcsolatos tervei látványos és katasztrofális kudarcba fulladtak.
Végezetül ott vannak az imperializmus és egy rendszer megváltoztatásának a tágabb értelemben vett tanulságai. 1898-ban az Egyesült Államok megerősítette magát birodalmi hatalomként, és megszállta Kubát, Puerto Ricót és a Fülöp-szigeteket. És Washington itt sem állt meg, hiszen számos katonai beavatkozásra került sor latin-amerikai országokban, különösen 1898 és 1933 között. Ahogy az amerikai birodalmi projekt a 20. században, majd azon túl is folytatódott, és egyre messzebbre terjedt a világon, gyakran alkalmazta azt a stratégiát, amely Mexikóban kudarcot vallott – a rendszer megváltoztatásának kísérletét. Miksa és a francia hadsereg problémái ismerőssé váltak az amerikai parancsnokok számára Vietnámban, Afganisztánban és Irakban is.
Nyitókép: Edward Shawcross
Fotók: Wikipedia
