Fotó: Dunajcsik Mátyás

Nem szokásom rajongói leveleket írni sem élő, sem holt szerzőkhöz; amikor azonban idén júniusban befejeztem F. Scott Fitzgerald Meghalnék érted című novelláskötetének fordítását, úgy éreztem, nem tudom szó nélkül hagyni azt a majdnem fél éves időszakot, amit vele töltöttem. A levelet eredetileg angolul írtam – hogy Scott is értse –, most pedig ennek a magyar fordítását készítettem el a Könyvesblog számára, ami talán azt is megmutatja, hogy nem csak az írás, de a műfordítás is meglehetősen érzelmes munka – főleg, ha az embert a megfelelő szerzővel hozza össze a sors.

Drága Scott,

Most már öt és fél hónapja élünk együtt. A legtöbben ezt már viszony helyett inkább kapcsolatnak hívnák – ám a kettőnk története most a végéhez közeleg. Néhányszor majd meglátogatsz még – szerkesztői konzultációk, korrektúraolvasások, PR-megbeszélések és könyvbemutatók alkalmával –, de többé már nem leszünk úgy együtt minden éjjel és nappal, ahogy eddig – ezért gondoltam, hogy búcsúzás előtt még elmondok neked pár dolgot.

Fordítói pályafutásom során sokszor volt abban a szerencsében részem, hogy a számomra legkedvesebb írók társaságát élvezhettem, Marcel Prousttól Vladimir Nabokovon, Saint-Exupéryn és Nick Cave-en át az utánozhatatlan Oscar Wilde-ig – de soha korábban nem szerettem volna annyira randevúzni is a szerzőmmel, mint amikor a te könyveden dolgoztam. Nem mondhatom, hogy könnyű volt veled – ez nem csak sértés, de konkrétan hazugság is volna, hiszen a mondataid könnyed eleganciáját, szikrázó színeit és pengeéles pontosságát reprodukálni az egyik legnehezebb feladat volt, amivel valaha találkoztam. És a rengeteg életrajzi adatból, amit megtudtam rólad a munka során, azzal is tisztában vagyok, hogy még ha hozzád hasonló szeretőt valószínűleg soha nem hordott a hátán a föld, férjnek már távolról sem lennél valami tökéletes. Ettől függetlenül minden szellemes párbeszéded, minden szarkasztikus megfigyelésed, és az örökké a giccs határán táncoló – ám abba soha át nem csapó – költői leírásaid mindegyikét belengi valami olyan bánat és bölcsesség, irónia és intelligencia, erő és együttérzés, amitől a tiéd lesz – látod, mégiscsak ki merem mondani – a legszexibb próza, amit valaha írtak. Tudod, nem az a fajta szexi, amitől az embernek mindene föláll, és már szaladna is a susnyásba egy gyors menetre – nem, az a fajta szexi, amitől az ember az egész éjszakát mocskos, őrült szerelmeskedéssel akarja tölteni, aztán gyerekeket szülni és együtt meg is öregedni, és mindezt úgy a következő öt percen belül, ha lehet.

Megtisztelő és igen élvezetes volt a veled töltött idő, és csak remélni tudom, hogy a fentieknek legalább a töredékét sikerült átadnom azoknak az olvasóknak, akik csak az én szavaimon keresztül férhetnek hozzá az írásaidhoz. Nagyon remélem, hogy valahonnan föntről rajtunk tartod a szemed, különösen, mivel ebben a könyvben sokan ott vannak a legkedvesebb gyermekeid közül, akiket nem akartak, nem értettek és nem értékeltek a kortársaid. De tudnod kell, hogy a halálod után még ennyi évvel is vagyunk néhányan, akik hallgatunk rád. És ami még ennél is fontosabb, olvasunk.

Ebben a könyvedben az első történet utolsó mondatában azt írod, hogy „szeretni csak az tud, aki él” – ami valóban így is van. De azt is ki kell mondanunk, hogy nem csak az élők azok, akiket szeretni lehet.

Ölel

Mátyás