Réz Ádám A Gyűrűk Ura 1-11. fejezeteit és az itt szereplő verseket is fordította, a további munkában megakadályozta 1978-as halála. Előtte viszont megalkotta a mű magyar terminológiájának ma is használt alapjait, ami óriási nyelvi, nyelvészeti és irodalmi érzékenységet követelt, tekintve, hogy az eredeti szöveget író Tolkien filológusként önálló nyelveket és írásrendszereket alkotott. A tolkieni mitológiában pedig mintegy ötezer (!) tulajdonnév szerepel.

Göncz Árpád így emlékezett rá a Nagyvilág 1986-os 5. számában:

“Hogy munkája megválasztásában milyen mértékben vezette a játékosság, a mohó és kielégíthetetlen nyelvi érdeklődés, azt személyesen is módom volt megtapasztalni. Tolkien A Gyűrűk Ura című, irdatlan terjedelmű művének fordítását már élete utolsó éveiben vállalta el, a sors úgy hozta, hogy befejezni már nem tudta – a munkát én örököltem.

Az elkészült anyag, amit átvettem, ékesszólón bizonyította Réz Ádám halálos komoly játékosságát: mielőtt a történet fordításához hozzáfogott volna, megoldotta a szintén játékos kedvű zseniális nyelvész Tolkien legnehezebbik fordítói feladványát.

Tolkien ugyanis, könyve függelékében tudományos alapossággal ismerteti a műben megálmodott sosemvolt nyelvek hangtanát, szerkezetét, nyelvtanát, írásmódját – s ez volt az, amit Réz Ádám, a nyelvész, először alkotott újjá, Tolkien nyomán, magyarul. Természetesen Tolkienéhoz méltó tudományos alapossággal. Így mentett föl engem életem talán legnehezebbnek ígérkező fordítói feladata alól. Igaz, ezután – talán betegsége hatására, vagy mert végső soron terméketlen feladatra, nem létező nyelv megalkotására pazarolta az erejét – már elment a kedve a műtől, fordításába épp csak hogy belekezdett. Lényegét kimazsolázta, világát megismerte – a többi már csak szöveg.

Réz Ádám és Szabó Magda 1964-ben. (Fortepan / Hunyady József)

E közös munka annak a bizonyos – vélt – „szellemi kézmozdulatnak'' a dolgában is megnyugtatott, s ezzel magabiztosabbá tett: szöveghallásunk valóban azonosnak bizonyult. Úgy tudtam folytatni fordítását, hogy ma már magam sem mondom meg, meddig fordította ő, s mettől én – a két rész tökéletesen szervül. Tolkien Réz Ádám s a magam magyar nyelvén egyarcú író.”

Göncz kiemelte Réz páratlan nyelvérzékét is, ami minden bizonnyal hozzájárult, hogy ilyen jól tudott a tolkieni terminológiával is dolgozni.

“Nyelvtudása meg nemcsak legendás, de valós csoda volt: a magyar mellett már diákkorában anyanyelvi szinten tudott románul, az egyetemen angolul és franciául tanult, s – gondolom – az irodalommal átitatott otthonból magával hozott németen kívül, virtusból, elsajátította, a magyar irodalom javára ragyogóan kamatoztatta a csehet is, sőt, élete végén japánul is megtanult, annyira, hogy ha csak egyetlen novellát is, de eredetiből fordítson le magyarra. Latin auktorokat rendszeresen olvasott eredetiben. Lenyűgöző lista – kivált ha arra gondolok, hogy e nyelvek ismerete kulturális hátterük mély ismeretével társult. De az igazán mély benyomást nem is annyira nyelvtudásának terjedelme, mint inkább mélysége tette rám.

Az, hogy Réz Ádám nem nyelveket tudott, hanem nyelvül tudott.

Eljutott odáig, hogy nem egy nyelv, nem hét nyelv, hanem minden nyelv, az emberi nyelv titkát, szellemét ismerje meg, a szavak, a megfogalmazott emberi gondolat közös mögöttes tartományát, ami túlnyúlik a szavak jelentésén, túl a szintaxison, s a kollektív tudatalattiban található, valahol minden művészet, de kivált az ösztönösen biztos szóbeli önkifejezés, az írásművészet forrása táján. Ahol, azt hiszem, a művészettel egytestvér játékosság forrása is fakad. Hisz a cseh nyelvet, teszem azt, egy játékos ötlet, munkaverseny-felajánlás ösztönzésére tanulta meg. A japánnal meg már eleve játékosan foglalkozott: rizspapírt szerzett be hozzá. Japánból hozatott ecseteket, élvezte a japán kalligráfiát – papirosban, írószerszámban, betűképben egyaránt a választékosan szépet, az érzéki gyönyörűséget kereste, korábbi nyelvtudása mellett a japánnal egy falat kenyérrel többet nem keresett.”

És hogy hogyan látta Réz Ádámot, az embert Göncz?

“Az Európa Kiadó folyosóján láttam őt először. A jelzőt, amit első látásra rápróbáltam – azt, hogy „elegáns' – soha nem kellett átszabnom, tartása, mozgása, szelleme egyaránt az volt. Hogy e jelző mit fedett? 

Könnyed, nyájas távolságtartást irodalmi és emberi kapcsolatokban, humort, ami sosem volt harsány és sosem volt sértő, türelmet és udvariasságot, ami éles ítélőképességgel párosult, tapintatot, ami mögött mélyen megbúvó érzékenység rejlett. Egészséges önértékelést, ami fölöslegessé tette a durva és védekező önérvényesítést. S végezetül játékosságot, ami kedvteléssé varázsolja a munkát és komollyá a kedvtelést.

Ő huszonhatos volt, én huszonkettes vagyok, négy évvel volt fiatalabb nálam. De mind ez ideig, amíg le nem írtam a születése évét, emléke úgy élt bennem, hogy kettőnk közül ő volt az idősebb. Ebben talán annak is része van, hogy megismerkedésünk idején mögöttem még alig egy-két befejezett munka, mögötte a mesterművek sora állt. S feje körül legendák bronzvörös aurája sugárzott.

A legendákat többnyire gyanakvással fogadom, mert ha magvuk jobbára szilárd is, a burkolatuk általában légnemű. Első hallásra így voltam Réz Ádám legendáriumával is. Jóleső érzés volt utóbb megtapasztalnom, hogy ez a legenda-aura, szerkezetét tekintve inkább hasonlít a Saturnus gyűrűire, mintsem a Halley-üstökös csóvájára: szilárd magva a meghatározója, s nem a gáznemű burok.”

(Kiemelt kép: Fortepan / Szalay Zoltán)