„1939-ben a koratéli influenza-járvánnyal egy időben kezdett terjedni, de átnyult az újesztendőbe, a tavaszba is. A jámbor pestiek eleinte meglepetten kapkodták fejüket: a hirdetőoszlopokon öles betük harsogták a középkori francia költő hirtelen támadt sikerét: hogy verseit a legkitünőbb színészek szavalják, a legnépszerűbb dizőzök éneklik s Testamentuma orgonakiséret mellett kerül előadásra. [...] S terjedt a Villon-láz, mint az erdőégés. Délelőtt Villon-délelőttök voltak, délután Villon-délutánok, este Villon-esték” – írta keserűen Mészöly Dezső, korabeli Villon-fordító Faludy György Villon-átköltéseinek hatásáról. A Villon-estek az 1944-es betiltásig telt házzal folytak, a legünnepeltebb színészek, mint Bajor Gizi és Major Tamás is részt vettek a Villon-kultusz építésében. „Ezek a zeneakadémiai estek pedig úgy tele vannak lelkes, átfült közönséggel, mint egy évtizeddel ezelőtt, [!] az Ady-estek, amikor Ady-estre menni nem szórakozás volt, hanem tüntetés és hitvallás” – írták a Film, Színház, Irodalomban.
Faludy György 1933-ban, 23 évesen kezdte el publikálni Villon-átköltéseit, ezek voltak a költő első megjelent versei, melyek azonnali olvasói visszhangra találtak.
Egy interjújában Faludy az állította, már szombat éjjel sor állt a Magyar Hírlap nyomdájánál, hogy a vasárnapi Villon-verset korábban olvashassák.
Ez a minden bizonnyal költői túlzás nem volt alaptalan: az első Faludy-ballada megjelenését követően rögtön három új művet is közöltek az olvasói igényekre hivatkozva.
A Villon-maszk választása nem volt véletlen a pályakezdő Faludynál. „[M]indenképp érthető, hogy Ön, szerkesztő uram, Villon kultuszt szeretne odahaza megteremteni” – írta Grazból 1933-ban dr. Dénes Béla lapszerkesztőnek, Radnóti szerkesztőtársának, aki a Villon-átiratok egyik inspirálója volt. Ekkor Németországban már komoly kultusza volt az első „elátkozott költőnek”. 1931-ben Villon születésének ötszázéves centenáriumát ünnepelte Nyugat-Európa, Faludy kötetével egy időben Pesten két Villonról szóló amerikai filmet is bemutattak. Németországban számos költő villoni és álvilloni verseket szerzett, Faludy pedig ekkor épp Berlinben volt egyetemista. A Faludy-féle Villon-kötet egyik emblematikus verse nem Villontól származik, a Ballada a kalózok szeretőjéről a Kalóz Jennie balladája című Brecht-költemény átírása, melyet Brecht villoni modorban írt.
Az ifjú költő nemcsak fordított Brechttől, hanem vendégeskedett is nála 1930-ban.
A másik Faludy-forrás pedig a szintén kortárs Zech, az ő Villon-átiratai is sokkal közelebb állnak a Faludy-versekhez, mint a francia eredetik. „Nagyon is szabad fordítás, néhol egész versszakokat írtam bele és máshol szándékosan félreértettem a szöveget, mert félreértve jobban tetszett – nekem.” „Én a magam részéről nem sokat törődöm ezzel – a versek szépek és így teljesen mindegy, hogy kinek a neve alatt jönnek. Legfeljebb egy baj van: a versek francia eredetije nincs nálam, hanem Paul Zech, a német író és Villon-fordító tulajdonában vannak” – írta erről a költő, akinek a Villon-álca nagyon jókor és jól jött pályája kezdetekor. „Villon a XV. század francia zsiványköltője, a poeta laureatus és többszörös gyilkos, az első igazi – proletárköltő és Bert Brecht szellemi ősapja, nálunk úgyszólvánteljesen [!] ismeretlen versei pedig – legalább az én nézetem szerint – remekművek s ő maga meg mai szemmel nézve is a legnagyobb francia költők egyike”— nyilatkozta Faludy.
A Villon-verseknél is jobb versek
Faludy a Villon-kötet utószavában így fogalmazott az átköltésről: „Hogy Villont érthetővé tegyem, rövidítettem és megtoldottam, egyszerűsítettem és komplikáltam, ahol ezt szükségesnek vagy helyesnek találtam. Villon zsiványnyelvét, jobb híján, a korszerű argóval pótoltam. A magyar fülnek – balladánál – igen disszonáns francia stanza helyett versenként más és más formát választottam. Semmilyen anakronizmustól, semmilyen szabadságtól nem ijedtem meg, és amennyire lehetséges, még a Villon-verseknél is jobb verseket igyekeztem adni.”
A francia költő Faludynál egyfajta álruhaként működött, mellyel a fiatal író a cenzúrát is kikerülhette egy darabig.
A történelmi kor, amelyben éltek, az ötszáz év korkülönbség ellenére nagyon is hasonlított: a tizenötödik század elején Franciaország a pusztulás szélén állt, 1937-ben pedig már Magyarországon is érződött a közelgő világégés. „Villont azért választottam, mert ilyen álnév alatt sok mindent kimondhattam, amit, ha a magam neve alatt írom, nem tűrnek el.” A Villon-kötetek 1944-ig, a nyilas hatalomátvételig akadálytalanul megjelenhettek, miközben Faludy ekkor már hatodik éve emigránsnak, baloldali katonaszökevénynek számított.
Faludy az első visszautasítás után (egy neves budapesti könyvkiadó „ki olvas ma verseket, Gyurka?!” felkiáltással utasította el), saját pénzén jelentette meg a verseskönyvet 1050 példányban.
A kiadója azonban átverte: még kétezret kinyomtatott, és vidéken saját hasznára adta el a Faludy-Villont.
A kötet átütő irodalmi siker lett, főleg a fiatalok és az antifasiszták körében vált kultikussá. „[B]eszéltek róla, kézről kézre adták, lányok olvasták a pad alatt az iskolákban, fiúk vihogtak egy-egy passzusán, hivatalokat és klinikákat járt be, mint leküzdhetetlen epidémia” – írta róla 1940-ben a Magyar Kultúra. Faludy haláláig legalább 43 kiadást élt meg, de ez a szám valószínűleg jóval magasabb: jelent meg kötet Stockholmban, Tel-Avivban és New Jerseyben, készült illegális kiadás az Officina kiadóban és a honvédelmi minisztériumban is.
„hát azt hiszed, nem sül ki a pofája, te barom?”
A Faludy-kötet tizenkilenc verset tartalmaz, ebből nyolc versnek csak közvetett módon van köze Villon életművéhez. Három verset bár hagyományosan Villonnak tulajdonítanak, nincs bizonyíték a szerzőségére. A Ballada a Senki Fiáról, a Rablóballada a Vörös Coquillard-ról és A haláltánc-ballada olyan „fordítás”, amelynek nincs forrásszövege. Szerepel a kötetben a már említett Kalóz Jennie balladája című Brecht-költemény átírása, valamint A Testamentum, amelynek ihletője Villon Nagy Testamentuma, mégis Faludy-eredetinek tekinthető. A többi tizenegy költemény pedig egy-egy Villon-ballada parafrázisa.
A szabadszájú, hatalomkritikus, profán és erotikus versek hatalmas közönségsikerét nem követte a kritikai siker, hanem az ellenkezője történt: hadjáratot indítottak Faludy ellen a Nyugatnál, az átiratokat egyértelműen fordításként, nem önálló alkotásként kezelve.
Egyszerre támadták rossz műfordítás, hamisítás, obszcenitás, szexuális túlfűtöttség, valamint az eredeti hang hiánya miatt. A nagyhatású költő, műfordító és kritikus, Devecseri Gábor írt először, és azzal ostorozta a fiatal költőt, hogy nincs meg benne a „minimális tisztelet az irodalom iránt”, a műveletlen közönséget pedig azzal, hogy az átköltések után nem is kíváncsi az eredeti Villonra. A babitsi fordítói hagyományban ugyanis nincs helye a nem szöveg- és formahű fordításnak, míg Kosztolányi és Faludy egyaránt a fordítás mint alkotó jellegű költői teljesítmény mellett érvelt. „A postsznobok […] végeredményben az izgalmat keresik és ezt ponyvától, félponyvától és Dosztojevszkijtől egyaránt megkapják. Lusták a nagy szellemekhez fölemelkedni, de üdvrivalgással fogadják azt, aki a nagy szellemeket lerántja hozzájuk” – írta Devecseri, Villont a magasirodalom, míg Faludyt a ponyvához sorolva.
Eckhardt Sándor irodalomtörténész, a Francia-magyar kéziszótár szerzője összehasonlította Villon Levél Bourbon herceghez nyersfordítását a Faludy-féle átköltéssel, amelyet egyszerűen hamisításnak tart: „Cinikus, pökhendi aszfalthang amott, tisztelettudó, megalázkodó, de pajkos tónus emitt. A 15. században királyi herceggel másképp nem is beszélt senki. És ráadásul Villonnál semmi nyoma a Miriam nevű utcalánynak (a budapesti cigarettafaj reminiszcenciája lehet az átköltőnél), sem a népet nyúzó grófnak, sem az átköltő ama boldog érzésének, mely eltölti, ha vasárnap nem lát papot.” Faludyra egyébként jellemző ez a gesztus: az eredeti Villon nem tartalmaz hatalomkritikát, az átirat viszont egyfajta elképzelt vélemény leirata, az ő képzeletében élő Villon belső hangja, Faludy saját képe a francia mesterétől.
Ahogy azt Papp Attila Zsolt megállapítja, Villon tulajdonképpen a Faludy-szövegek fikciós lírai hőse, az egyik leghíresebb Faludy-versből, a Testamentumból Villon elképzelt, kiszínezett álönéletrajza olvasható ki.
Faludy Villon alaptémáit tartja meg, de hangnemét, a versek szerkezetét, tartalmát is teljesen megváltoztatja, a francia költő csak kiindulási alap saját műveihez.
„Kár lenne az átköltésekre túl sok puskaport pazarolnom. Más költők – a többi közt a kitűnő Weöres Sándor kollégám – természetesnek tartották, hogy saját verseik közé átköltéseiket is felvegyék. Ehhez soha senki megjegyzést nem fűzött; nem úgy, mint az én Villon-átköltéseim dolgában, melyek ellen egy-egy nagyképű tanárka még ma is fortyog. [...] a magam költeményeinek tekintem őket, mint ahogy ezt annak idején a Villon első kiadásának utószavában világosan és félreérthetetlenül megírtam. Példának jogos igényemre felhozhatom a kötet két legfontosabb versét, a Testamentumot és A haláltánc-balladát. Az előbbi 376 sorából Villon két sort írt (»és őseim jeltelen sírhalmára« stb.) és én háromszázhetvennégyet, míg A haláltánc-balladát egészen a magam munkájának tudhatom” – írta Faludy György az 1980-ban megjelent versgyűjteményéhez fűzött jegyzetben, válaszul a Villon-átiratok eredeti megjelenése óta fel-fellángoló kritikai vitára.
