Elsőre merész állításnak tűnhet, hogy a könyvvel újragondolhatjuk a hűtlenséget. Ha ennyien foglalkoztak már vele korábban, ha ennyien átélték valamilyen formában, akkor mi újat tudnánk még mondani róla? És épp ez lesz a könyv lényege. A háromszáz oldalas könyvet olvasva az újragondolás mindenkinél másik oldalon jöhet el, hiszen annyi nézőpontot, annyi véleményt mutat be, hogy amellett, hogy megtalálhatjuk benne a sajátunkat, garantáltan meg fogjuk ismerni másokét is.
Szerencsére a könyv nem állítja, hogy a monogámia halott, vagy azt, hogy bocsássunk meg a félrelépőnek, és 10 tippet sem ad, hogyan tartsuk magunk mellett a párunkat.
Felvet szempontokat, hogy miért nehézkes a hűség definíciójának megalkotása, és belehelyez minket a megcsaló, a megcsalatott és a szerető szemszögébe is, de nem alkot önkényesen új paradigmát a párkapcsolatokról.
Szerelmi igazságszolgáltatás
Perel rengeteg példát hoz a saját praxisából (van miből, 9 nyelven beszél és több évtizede dolgozik, a világ legkülönbözőbb pontjain), ahol gyakran olyan párok keresik fel, akik már az affér felszínre kerülése után vannak, és valamiféle megoldást szeretnének. Ezért a könyvben nagy hangsúly van a feldolgozáson, a történtek megértésén és a felek közötti kommunikáción.
Megkülönbözteti a bosszúálló és a helyreállító igazságszolgáltatást: míg az első csak büntetésre vágyik, az utóbbi orvosolni szeretné a problémákat.
Ennek a lényege tulajdonképpen az, hogy függetlenül attól, hogy a pár együtt marad-e vagy sem, ha a bosszú hajszolása közben nagyobb sérülést okozunk magunknak, mint a másiknak, azzal nem nyerünk semmit. A helyreállító igazságszolgáltatás lényege az, amikor felemeljük magunkat anélkül, hogy lenyomnánk azt, aki fájdalmat okozott.
Az igazságszolgáltatás analógiáján maradva egy másik megkülönböztetésről is olvashatunk. Kétféle kérdésfelvetést alkalmazhatunk, amikor a másik viszonyáról akarunk információkat megtudni. Az úgynevezett nyomozó kérdések a legapróbb és legszörnyűbb részleteket keresik, de általában csak további sebeket és traumákat okoznak, kaput nyitva az összehasonlításnak és az önértékelés sérülésének. A félelmeinket nem fogják eloszlatni azok az információk, hogy milyen színű a szerető haja, vagy hol és hányszor és hogyan találkoztak. Ezzel szemben a vizsgálódó kérdésekben ott a felismerés, hogy az igazság gyakran túlmutat a tényeken. Ezek azok a kérdések, amik a szándékot és az indíttatásokat akarják feltárni. Arra irányulnak, hogy mit jelentett az affér a félrelépőnek, vagy milyen érzések kapcsolódnak hozzá, és inkább az elemzésre összpontosítanak, sem mint a tényfeltárásra. Ha ilyen helyzetben találjuk magunkat, célszerű inkább vizsgálódó kérdésekké alakítanunk a nyomozó kérdéseket is, amihez segítséget nyújt az is, ha megkérdezzük magunktól:
ha tudnám az összes kérdésemre a választ, mit nyernék vele?
Nem jelentett semmit vs. nem történt semmi
Minden hűtlenség történetében fordulópont, amikor fény derül a történtekre. Az utána elinduló párbeszédben nagy hangsúlyt kap a magyarázkodás, és az emberek a leglehetetlenebb magyarázatokra képesek még annak érdekében is, hogy kivegyék a szexet a szexből. Perel egyik kollégáját idézi, aki összegyűjtötte a színesebbnél színesebb mellékmondatokat, amik a “Nem volt szex, mert….” főmondatot követték: … még a nevét sem tudtam, …be voltam rúgva…, nem élveztem, vagy … ezt senki nem tanúsíthatja.” Ezen felül eggyel érdekesebb az az álláspont, hogy ki mivel érvel:
az affér nem jelentett semmit, vagy pedig az afférban nem történt semmi. Ez arra az alapvető értékrendszerbeli különbségre utal, hogy kinek mi a fontosabb egy párkapcsolatban, és “miben méri” a hűtlenséget.
Akik azt mondják, nem jelentett semmit, az érzelmi érintettséget tagadják vagy bagatellizálják, míg akik azt, hogy nem történt semmi, éppen az érzelmi érintettséget és a kötődés minőségét emelik ki. Nagyon egyéni az, ahogy értelmezzük ezeket a dolgokat, akár a saját tetteinket bizonyítjuk, akár a másik beszámolóját hallgatjuk. A megcsalás definíciója mindenkinek más, éppen ezért fontos, hogy ismerjük a saját, és a partnerünk mércéjét is.
“Romantikus fogyasztói társadalom”
Alapvetően igaz a mai világra, hogy a “Nem kaphatod meg mindig, amit akarsz” alapvetést felváltotta a “Bármit elérhetsz, csak akarnod kell”, és ez bizonyos szinten megjelenik a párkapcsolatokban is. Azáltal, hogy úgy érezzük, végtelen lehetőség áll előttünk és szabadságunkban áll bármikor máshogy dönteni, állandóan ott lehet a kétely is, hogy az a legjobb változat, ami mellett elköteleződtünk? Folyamatosan vissza-visszatérhetnek azok a hangok, amik azt kérdezik, mi lett volna ha..., és vajon most vagyok-e a lehető legboldogabb? Perel ezt így fogalmazza meg:
“Már nem azért válunk el, mert boldogtalanok vagyunk, hanem azért, mert lehetnénk boldogabbak is.”
Mik azok az életek, amikről lemaradok azért, mert azt élem, amit? Ezek a kérdések nagyfokú frusztrációt okozhatnak, és létrehozhatják a FoMo (Fear of Missing Out) érzést, ami az attól való félelmet jelenti, hogy lemaradunk valamiről vagy kimaradunk valamiből. “A FoMo táplálja a hedonista taposómalmot - írja Perel, amikor a végtelenségig keresünk valami még jobbat: abban a pillanatban, amint elértük azt, amit szerettünk volna, az elvárásaink és vágyaink nem csökkenni, hanem növekedni kezdenek, és végül sosem érezzük boldognak magunkat.”
Egzisztenciális értelemben a szabadság nagyfokú bizonytalansággal is jár, hiszen egyedül rajtam áll, hogy mit választok és mit kezdek a választásommal. Ez olyan felelősség, amivel nem mindig könnyű együtt élni, és ha még az az üzenet is hozzákapcsolódik, hogy megérdemlem és egyben kötelességem, hogy a vágyaim nyomába eredjek, akkor nem egyszerű elérni a megérkezés érzését és a kiteljesedést valami állandóban.
Perel ezzel kapcsolatban idézi a lengyel szociológust, Zymunt Baumant, aki a következőképp vélekedik a modern világunkról: “mindig van egy gyanú… hogy hazugságban vagy tévedésben élünk; hogy valami kulcsfontosságú dolgot benéztünk, elfelejtettünk, figyelmen kívül hagytunk, nem próbáltunk ki, nem fedeztük fel; hogy nem teljesítettünk egy létfontosságú kötelezettséget önmagunk felé, vagy hogy volt egy ismeretlen, minden korábbitól különböző boldogságnak valamiféle esélye, amit nem ragadtunk meg időben, és amit valószínűleg elveszítünk örökre, ha továbbra is figyelmen kívül hagyjuk”.
Nagyon tetszett Perel megfogalmazása, hogy
“Amikor partnert választunk, történetet is választunk.”
A fentiek értelmében az affér annak a lehetősége, hogy más történetekbe is bepillantsunk. De alapvetően igaz, hogy amikor valaki mellett elköteleződünk, azt nemcsak mellette tesszük, hanem egy történet mellett is, és amellett az énünk mellett is, akivé válunk ebben a történetben. A Mr. Nobody című film jutott eszembe, amiben Jared Leto folyamatosan visszaugrik egy-egy múltbeli, kisebb, nagyobb döntéséhez, és lejátsza azokat a történeteket, amik akkor történhettek volna meg, ha másként választ.
Mi legyen a féltékenységgel?
A féltékenységnek kultúrák mentén nagyon eltérő a megítélése. Míg a mediterrán vidékeken és Dél-Amerikában szinte “zsigeri dolog”, egyfajta “érzéki harag”, addig Észak-Amerikában és más, főleg angolszász országokban inkább tabuvá vált, egy olyan, kicsinyes érzéssé, amin felül kell emelkedni. Gordon Clanton szociológus azonban rámutatott, hogy ezekben a kultúrákban sem volt mindig letagadott vagy tiltott érzés. 45 évig tanulmányozta a népszerű amerikai magaizon cikkeit, és azt találta, hogy a 70-es évekig úgy tekintettek a féltékenységre, mint ami a szerelemmel együtt járó természetes érzés. 1970 után a féltékenység kegyvesztett lett, és egyre inkább úgy tekintettek rá, mint a régi házassági modell elcsökevényesedett maradványára, ahol a férfiakat megillette a birtoklás joga, a nőknek pedig a kiszolgáltatottság jutott. A szabad választás és az egalitarizmus új korszakában a féltékenység elvesztette létjogosultságát és szégyenletes dolog lett. Giulia Sissa olasz történész és filozófus rámutat a mai féltékenység feloldhatatlan ellentmondására: “Szeretni kell ahhoz, hogy féltékenyek legyünk, de ha szeretünk, nem szabad féltékenynek lennünk. Mégis azok vagyunk. Mivel azonban a környezet elítéli a féltékenységet, elfojtandó, eltitkolandó szenvedélyként éljük meg azt.
Nem csak bevallani, de érezni is tilos. Manapság a féltékenység politikailag inkorrekt.”
Perel szerint ezzel a hozzáállással egy kicsit túllőttünk a célon. Jelen kultúránk ezzel figyelmen kívül hagyja és elítéli az emberi esendőséget, a szeretetben rejlő sebezhetőséget és az érzelmek védelmének szükségességét. A féltékenység beismerése a szerelem, a versengés és az összehasonlítás elfogadása is egyben, melyek mind sebezhetővé teszik az embert, ezen túl pedig rávilágítanak bizonytalanságainkra, a veszteségtől való félelmeinkre és önértékelési hiányosságainkra is.
Az érzésekkel nem lehet vitatkozni, sem betiltani őket, ettől pedig csak még több frusztrációt okoz a korlátozásuk. Roland Barthes francia kritikus és filozófus ezt igen találóan foglalja össze: “A féltékeny négyszer szenved: mert féltékeny vagyok, mert mindezért magamat okolom, mert félek, hogy a féltékenységem megsebzi a másikat, mert engedem, hogy kétlábon járó közhellyé váljak: szenvedek a kirekesztettségtől, szenvedek, ha agresszív vagyok, ha őrült vagyok, és ha hétköznapi vagyok.”
A könyvben Perel megkülönbözteti az “egészséges” és a “kóros” féltékenységet (zöld szemű vs. fekete szemű), előbbi a fentebb írt, utóbbi arra a típusra utal, amikor túlzott és alaptalan a gyanakvás, például gyermekkori traumák táplálják valós okok helyett. Perel emellettaz irigységet és a féltékenységet is elhatárolja egymástól.
Az irigység olyasmire vonatkozik, amit akarunk, de nem kaphatunk meg, míg a féltékenység olyan dologgal kapcsolatos, amit birtoklunk, de félünk elveszíteni.
A szabályok arra vannak, hogy megszegjék őket (?)
Legalábbis ezt a nézetet igazolja sok affér története. Ha a házasság és a monogámia túl kötött, akkor előfordulhat, hogy az egyik, vagy mindkét fél szabadságot és levegőt keresve kikacsint. Ha ezt megelőzendő a pár megpróbálkozik a nyílt kapcsolattal, akkor az ott felállított szabályok újra létrehoznak egy határt, amin belül lehet mozogni. De át is lehet lépni azt. Ez a határhúzás és lépegetés pedig a végtelenségig folytatható. Többször felvetődik a könyvben, hogy alapvető emberi hajlam-e a monogámia, ugyanakkor a szabálysértés kapcsán ezt egyszer sem teszi fel a szerző kérdésként. “Ha a hajtóerőt a szabályszegés izgalma adja, a kapu kinyitása nem fogja megakadályozni az izgalomra vágyókat abban, hogy átmásszanak a kerítésen.”
Két ember kapcsolatának mindig is lesznek bizonyos kimondott vagy kimondatlan keretei. Ez alapján például a nyílt kapcsolat vagy a poliamoria sem garancia a hűségre. A könyv elején Perel arról ír, hogyan változott a házasság és a szerelem fogalma az évszázadok során, és többek között arra a megfigyelésre jut, hogy a hűtlenség ma már nem feltétlenül Isten elleni bűnnek, a vérvonal bemocskolásának, vagy a vagyon és az örökség elszórásának minősül. A mai árulás magja a szerződés megszegése.
“Azt várjuk el a partnerünktől, hogy úgy viselkedjen, ahogy közösen megállapodtunk, és mi is ehhez tartjuk magunkat. Árulásnak nem maga a szexuális vagy az érzelmi megnyilvánulás számít - árulás az, ha a viselkedés nem a pár megállapodásának megfelelő.”
Az már más kérdés, hogy a pár gyakran nem tisztázza, hogy mit tartalmaz ez a “szerződés”.
A hűséges kapcsolathoz tanulj a hűtlenektől
Fontos üzenete a könyvnek, hogy habár sorsfordító erejű lehet egy affér, azért mégse írjuk fel mindenkinek receptre. Perel a súlyos megbetegedésekkel hozza párhuzamba: olyan kritikus élmények, mint például a rák, kibillenthetik az embert a világából, és annak újragondolására késztethetik, mégsem kívánja senkinek, hogy legyen rákos. Inkább arra biztat, hogy ne várjuk meg, míg kitör a katasztrófa, hanem a nyugodt időszakban gondolkodjunk és beszélgessünk azokról a dolgokról, amikről gondolkodnunk és beszélgetnünk kell, ha válságba kerül a kapcsolatunk.
Az őszinte és bizalommal teli kapcsolatban helyet kell találni az olyan intim kérdéseknek, mint hogy mi készteti az embereket azokon a határokon túlra, amelyeknek a kijelöléséért oly sokat tettek és oly keményen megdolgoztak, vagy miért fáj annyira a szexuális árulás.
Egy affér vajon mindig az önzés és a gyengeség jele, vagy lehet bizonyos esetekben érthető, elfogadható, ne adj’isten egy bátor és merész lépés? Függetlenül attól, hogy átéltünk-e már hasonló drámát, mit tudunk kihozni a félrelépés gerjesztette izgalomból, amivel fel tudjuk frissíteni a kapcsolatunkat? A titkos szerelmet mindig fel kell fedni? A szenvedélynek van meghatározott “lejárati ideje”? Van olyan típusú beteljesülés, amire még egy kifejezetten jó házasság sem képes? Hogyan tudjuk megtartani az egészséges egyensúlyt érzelmi igényeink és testi vágyaink között? Mi a hűség és mi a monogámia?
Perel az afféron kívül ajánl egy másik ingert, ami biztonságosabban ki tud mozdítani minket a kényelmi állapotból: a gondolatot, hogy szerelmünk örökre megfoghatatlan marad. A tény, hogy partnerünk nem a tulajdonunk, és el tudjuk őt veszíteni, nem kell hogy gyengítse az elköteleződést, épp ellenkezőleg: inkább aktív jelenlétet követel meg, azon való folyamatos munkálkodást, hogy minél közelebb kerüljünk egymáshoz, és nyílt kommunikációval éljünk egymás mellett. Erről pedig a hosszú távú partnerek gyakran megfeledkeznek.
“A csúcspontján egyetlen affér sem szenved a képzelőerő hiányától. Nem hiányzik belőle a vágy, a korlátlan figyelem, a romantika és a játékosság.
Megosztott álmok, gyengédség, szenvedély és végtelen kíváncsiság - ezek mind-mind a hűtlenség természetes alkotóelemei. Ugyanezek az összetevői egy virágzó párkapcsolatnak is. Nem véletlen, hogy az egymáshoz legkitartóbban vonzódó párok közül sokan a hűtlenség nagykönyvéből veszik át a házasságuk stratégiáját.”
