A könyvek akkor is ott vannak neked, mikor semmi más nem segít
Nagy

A könyvek akkor is ott vannak neked, mikor semmi más nem segít

Laura Freemant, a The Times, a Sunday Times, a Spectator és a Daily Telegraph újságíróját 14 évesen diagnosztizálták anorexiával. A diagnózist egy év szigorú ágynyugalom és egy évtizednyi felépülési időszak követte. Gyógyulása történetét 2018-ban írta meg The Reading Cure címmel, és még abban az évben elnyerte vele a The Sunday Times ‘Young Writer of the Year’ díját. Műfaját tekintve nem kifejezetten önsegítő könyv, nem szakirodalom és nem regény, leginkább a memoár illik rá, ami mellesleg ötvözi a korábbi hármat. Segíthet azoknak, akik hasonló problémákkal küzdenek, azoknak, akik hasonló problémával küzdő személyekkel dolgoznak, és nagyon olvasmányos formában ír az élete meghatározó időszakáról, lelki folyamatairól és olvasmányélményeiről.

Jakobovits Kitti | 2020. április 15. |

Az alcím “How books restored my appetite” (azaz Hogyan hozták vissza a könyvek az étvágyamat) máris azt sugallta, hogy itt valamilyen szempontból irodalomterápiáról lesz szó. Habár Laura Freeman egyszer sem használja ezt a kifejezést, sem semmilyen szinonímáját, és nem is szakirodalomról van szó, tulajdonképpen mégis ez az, amiről ír. 

Arról, hogy hogyan hatnak ránk a könyvek a szórakoztatáson, kikapcsolódáson túl,  és hogyan segíthetnek minket az életünk egészen különböző területein. 

“Valami megváltozott, mialatt Dickenst olvastam”

Laura sosem olvasott kifejezetten terápiás céllal, azért, hogy a könyvekben válaszokat vagy gyógyulást találjon. Kiskorától kezdve olvasott, a diagnózis után pedig nem lehetett mással elütni a hosszú, ágyban töltött napokat. Lassan és fokozatosan vette észre, hogy az olvasott történetek különböző változásokat indítanak el a gondolkodásmódjában, az ételekhez, az evéshez és a testhez való viszonyában. Az első ilyen felismerés akkor érte, mikor Charles Dickens műveit olvasta. A különböző ételekről és az étkezést körülvevő szokásokról olvasva elindult benne egy igény, hogy ne csak kívülállóként figyelje ezeket, hanem saját bőrén tapasztalja meg.

“Valami megváltozott, mialatt Dickenst olvastam. Nem akartam többé kívülálló lenni, közvetve képeket nézni és recepteket kóstolni, nézni, ahogy másé lesz az utolsó muffin. Akartam, hogy akarjam az ételt. Megosztani, megízlelni, megenni bűntudat nélkül.”

Dickens után az I. világháború idején alkotó költőktől és íróktól kezdett olvasni, például Siegfried Sassoontól, Robert Gravestől, Edmund Blundentől és David Jonestól. Az ő visszaemlékezéseik tovább árnyalták a saját helyzetéről és az evéshez való viszonyáról szóló gondolatait. Az olvasott történetekben az étel egyet jelentett az otthonnal, a biztonsággal, emlékeztetőül szolgált a fronton lévőknek, hogy még mindig élnek. Ez ráébresztette őt arra, mennyire szerencsés helyzetben van az őt körülvevő kényelemmel és széles választékkal, de hála helyett mégis iszonnyal gondolt rájuk eddig. E szerzőkben sorstársakra is talált, hiszen ahogy betegsége elől ő is a könyvekbe menekült, úgy a háború ideje alatt ők is - amikor tudták - az olvasást használták arra, hogy kiléphessenek saját nehéz körülményeik közül. Ami ebben az időszakban hatott Laurára, az két iránnyal összegezhető. Az első, hogy eltérő, 

a mienknél rosszabb körülmények között játszódó történetekkel rájöhetünk, milyen szerencsés helyzetben vagyunk, így azok megváltoztathatják a világról alkotott elképzeléseinket, attitűdünket, gondolkodásmódunkat.

A második, hogy hasonló élethelyzetben lévő emberek történetét olvasva viszont, ráadásul ha ugyanazt a megoldásmódot választják, mint mi, megélhetjük, hogy nem vagyunk egyedül, és más is keresztül megy hasonló dolgokon. Ez a bajtársiasság biztonságot és erőt adhat, megnyugtathat, nem utolsósorban pedig a teher megosztása megkönnyíti a cipelését.

Az olvasás hat ránk akkor is, ha nem akarjuk. Sok esetben nem a kognitív gondolkodásunkat befolyásolja, hanem egy mélyebb, affektív szinten érint meg minket. Ez történt Laurával is, mikor különböző világutazók könyveit kezdte olvasni. J.L. Carr, Laurie Lee és Patrick Leigh Fermor könyvei felerősítették benne e kettősséget. Laura nagyon sokáig egyáltalán nem, vagy csak úgy utazott, hogy bőröndjének tartalma nem nagyon állt másból, mint előre csomagolt és ismerős müzliszeletekből. Ezzel szemben a történetek szereplői utazásaik alatt akkor és ott ettek, ahol és amikor tudtak, és azt, ami épp elérhető volt helyi specialitásként. Ez a spontaneitás és kiszámíthatatlanság egy szigorúan rendszerező és kontrolmániás anorexiásnak első ránézésre maga volt a pokol. Mégis megfogta valami abban, ahogy a történetek szereplői örömüket lelték a különleges falatokban, és magával ragadta az a nyitottság és kíváncsiság, amivel az újabb kalandok és újabb ételek felé fordultak. Lassan megkívánt mindent, amiről olvasott, de az elméje még görcsösen próbálta visszaszerezni az érzelmek feletti kontrollt.

“Míg a gyomrom követelőzött, az agyam küzdött a régi dominanciájáért.”

Amikor olvasunk, nem vagyunk egyedül

De nemcsak maguk az ételek kezdtek Laura életében újra előtérbe kerülni, hanem az azokat körülvevő folyamatok is, úgy, mint az elkészítés, a bevásárlás, a tálalás. M. F. K. Fisher és Elizabeth David gasztrokönyvei fontos társaivá váltak, ő követte a bennük lévő recepteket, azok pedig követték őt a próbálkozásai során, amelyekkel visszatért a főzéshez és a gasztronómia tágabb területeihez. A szerzők szinte a barátnőivé váltak, motiválták, példát mutattak neki és segítettek legyőzni a félelmeit, például a krumplitól.

Újabb fontos barátnőt, sorstársat talált Virginia Woolf személyében. Habár kisebb-nagyobb mértékben, de javult az állapota és az ételekhez való hozzáállása, ez az út nem mindig volt egyenes. A betegsége belső hangja időről időre visszatért, és elhatalmasodott rajta. 

Woolf műveiben egy nagyon fontos üzenetet talált, mégpedig a megerősítést arra, hogy nincsen egyedül, és az igazolást, hogy a fejében lévő káosz ellenére nem őrült.

“Itt álltak tisztán és biztosan, a vészjósló hangok és árnyalakok a tükrökben és a bizonyosság, hogy az ember nem képes létezni ekkora dobolással és dobogással a fejében. Itt állt - és micsoda felszabadulás volt felfedezni őt - egy író, aki megengedte nekem, hogy kimondjam, nemcsak hogy nem vagyok őrült, de azt is, hogy nem én vagyok az egyetlen.”

Harry Potter, Willy Wonka és a gyermekkor gondtalansága

Egy idő után elővett olyan könyveket is, amelyeket kisgyermekként olvasott. Tudatos szándékkal szeretett volna visszatérni abba a gyermeki, ártatlan, “betegség előtti” állapotba, amikor még semmilyen problémát nem okozott az evés. 

“Miután hónapokig Virginia Woolfot olvastam, akartam valami teljesen mást, valami könnyűt és dédelgetőt. Volt egy halovány elképzelésem arról, hogy vissza tudnám olvasni magam a “fagylalt-ártatlanság” állapotába. Hogy ha visszatérek azokhoz a könyvekhez, amelyeket erős és egészséges gyerekként olvastam, vissza tudnám állítani a régi, gondolkodás nélküli evést, meg nem történtté tenni a betegség okozta károkat. VIsszaidézni a gyermekkor sütihabzsoló és csokoládédőzsölő szellemét. Hogy újra az a kisgyerek lehetnék, aki egy olvadó Tobleronéval Harry Pottert olvas a kerítésen.

Az újraolvasás amellett, hogy visszarepíthet abba az állapotba, amelyben korábban olvastuk az adott könyvet, más hasznos funkciót is betölthet.

Fontos tényező lehet az időzítés, amelyben pedig alap, hogy az aktuális élethelyzetünkben maradjunk. Ugyanaz a mű máshogy hathat ránk a különböző életszakaszokban, és éppen ezért lehet, hogy az egyikben semmi különösebbet, egy másikban viszont létfontosságú üzenetet találunk benne.

Szerintem egyértelműen kiemelkedő vezérfonala a könyvnek, hogy az ételek nem csak táplálékként szolgálnak számunkra. Hogy körülveszi őket számos olyan pszichés és érzelmi töltet, ami többletjelentést eredményez, és az élet gazdagságától fosztjuk meg magunkat, ha ezt szem elől tévesztjük. Egy fogás nem csak tápérték- meg kalóriatáblázat, sokkal inkább kapcsolódás lehet másokhoz, önmagunkhoz és a világhoz. Ez megjelenik a Dickens-regényekben, a háborús leírásokban és az útinaplókban, a szakácskönyvekben és a gyermekkönyvekben is.

Az anorexia egy feldúlt könyvtárszoba

Olvasás közben a könyvek “gyógyító” hatásán túl azt is megértjük, hogy az anorexia a sok előítélettel és téves információval ellentétben nem a test, hanem az elme betegsége. Legérthetőbben ezt egy könyvtárszobához hasonlítva mutatja be. Képzeljük el az egészséges elmét úgy, mint egy könyvtárat. A legkellemesebb szobát, amilyet egy olvasó csak el tud képzelni. A könyvek betűrendben és tematikusan rendszerezve sorakoznak üvegajtós szekrényekben. Magas ablakok néznek a tengerre vagy egy kertre. Áll benne egy olvasófotel, kis asztallal, rajta egy olvasólámpával és egy könyvkupaccal a kedvenc köteteinkből. Egy rendezett elmében ez a világos és otthonos könyvtár egy menedék, egy visszavonulás a fárasztó világból, egy szoba, ahol leülhetünk, olvashatunk és összeszedhetjük a gondolatainkat. 

Az anorexiás, rendezetlen elme könyvtára egészen máshogy néz ki.

A könyvespolcok felborulva, az üvegek kitörve, a könyvek pedig szanaszét hevernek a földön. Az ablaküvegek is összetörtek, az ablakon át eső esik a könyvekre, eláztatva a lapjaikat. A fotel, amiben egész addigi életünkben üldögéltünk, az oldalára dőlve. Összetört az asztal és a lámpa is. Ez a szoba nem óvóhely, sokkal inkább egy roncs, egy börtön, ahol minden korábbi rend felborult. Az anorexia ehhez az utóbbi szobához hasonlítható, elszigetelt betegség, ami bezárja az embert a saját gondolatai közé, amelyek pedig egyre fenyegetőbbé és ellenségesebbé válnak, és átveszik a kontrollt önmaguk és a tulajdonosuk felett. Az anorexiával küzdő betegeknél nem (csak) azzal van a baj, hogy nem esznek. Hanem azzal, hogy nem urai saját elméjüknek, és felborul a rend a mentális könyvtárukban. 

Rengeteg “irodalomterápiás” aspektusa van még a könyvnek, de meghagyom a felfedezés örömét másoknak is. Nagyon remélem, hogy hamarosan elérhető lesz magyarul is, mert a tartalmán túl a nyelvi, irodalmi értéke is jelentős. Nagyon meghatározó, hogy milyen szavakkal és kifejezésekkel fogalmaznak mind Laura, mind az általa olvasott szerzők, hogy hogyan hangzik egy-egy szó, és milyen érzéseket kelt bennünk a betűk és hangok egyvelege, mire asszociálunk belőlük. Az irodalom nemcsak a történettel hat ránk, ezt érdemes észben tartani.

Aki szereti a ‘könyv a könyvben’ történeteket, az biztosan nem fog csalódni, de a nem csalódásnál, azt hiszem, sokkal többet is kaphatunk tőle. A The Reading Cure gyönyörűen és rettenetesen őszintén megírt könyv, amivel beleláthatunk egy szétzilált elme felépülésébe, és megérthetjük, hogy még a legkilátástalanabb helyzetben is segíthet rajtunk az olvasás. Megtaníthat arra, hogyan reflektáljunk tudatosabban önmagunkra és a változásokra, amiket a könyvek indítanak el bennünk. Bátoríthat arra, hogy még a legnehezebb időszakból is van kiút, és lépésről lépésre közelebb juthatunk hozzá. Mindenkinek megvan a könyve, ami megmutatja számára, hogy nincs egyedül, és bízom benne, hogy sokaknak majd ez lehet az.



Az évtized könyve
...
Nagy

Hogyan lesz egy magyar könyvből világsiker?

...
Nagy

Az évtized legfontosabb magyar könyvei 5.

...
Nagy

Az évtized legfontosabb magyar könyvei 4.