Ritka, amikor egy könyvnek saját legendája van, az Előttem az élet viszont pont ilyen: egy Émile Ajar nevű szerző írta, aki 1975-ben el is nyerte vele a franciák legrangosabb irodalmi díját, a Goncourt-t, és csak jóval később derült ki, hogy ő nem más, mint Romain Gary, ugyancsak Goncourt-díjas szerző. A hangsúly az „ugyancsak” szón van, hiszen a történetben épp az a csavar, hogy ezt az irodalmi díjat mindenki csak egyszer nyerheti el, Gary viszont a szerzői álnév mögé bújva kétszer is megkapta.
Ő maga is regénybe illő figura, hiszen volt pilóta, diplomata, rendező, és persze írt is, az Ajaron túl pedig még olyan álneveket használt, mint a kissé olaszos Fosco Sinibaldi vagy a baljósabb csengésű Shatan Bogat. Gary amúgy a hatvanas években Magyarországon is megfordult, pár éve Ungvári Tamás posztolt róla egy fotót (Keleti Éva képét amúgy), amelyen Gary akkori feleségével, Jean Seberg színésznővel és Psota Irénnel mosolyognak. (A fotónak komplett története van, erről ITT lehet bővebben olvasni.)
Az Előttem az élet 1975-ben jelent meg franciául, magyarul pedig Bognár Róbert fordításában olvasható. Általában erre a könyvre szokták azt mondani, hogy kamaszként mindenkinek el kellene egyszer olvasnia, hiszen egy gyerek szemszögéből mesél az életről, a veszteségekről, a szeretetről, a kötődésről és a családról. Pedig bizonyos politikai hitvallások szerint Momo és Rosa mama kettőse nem is számít családnak, aki viszont olvasta a könyvet (vagy látta valamelyik feldolgozását, 1977-ben Simone Signoret főszereplésével például már készült egy később Oscar-díjjal elismert adaptáció), az nem vitatja, hogy a kötelék, ami az egyedülálló idős nő és a szabadszájú, a világ rezgéseire érzékeny gyerek között feszül, kölcsönös szereteten és gondoskodáson alapul, és ők ketten bizony minden kétséget kizáróan egy családot alkotnak.
A regény cselekménye nagyon röviden összefoglalható: egy párizsi külváros bérházának hatodik emeletén él egy kiöregedett örömlány, egy idős zsidó nő, aki azzal szerez magának némi bevételt, hogy aktív vagy éppen köddé vált prostituáltak gyerekeire vigyáz. Ez a „kurvagyerek-bömbölde”, ide kerül a tízéves, arab származású Momo is, akiért kezdetben fizetnek, de a pénz egy idő után elapad, a rokonok felszívódnak, ő pedig Rosa mamánál ragad. Látszólag nem bánja különösebben, éli világát, az ő szemén keresztül pedig az olvasó is megismerheti a bérház, illetve a negyed lakóit és életét. Momo a franciák Regős Bendegúza, nyelvezete egy könnyed, roncsolt, időnként trágár nyelv – amit a filmkészítők teljesen feladtak –, de szellemes módon mindig meglátja a dolgok lényegét. Ajar regénye még annyiban mutat némi hasonlóságot Rideg Sándor könyvével, hogy mindkettő végtelen nyomort ábrázol: mélyszegénység és kilátástalanság az egyik oldalon, a másikon meg prostik, stricik, elhagyott gyerekek és teljes fizikai leépülés, a gyereknarrátor sajátos nézőpontja és nyelvezete viszont mindkét esetben elemel minket ebből a valóságból. Olvasás közben sokszor nevetünk, és csak utána döbbenünk rá, hogy tulajdonképpen sírnunk kellene rajta.
Ajarnál csak a cselekmény előrehaladtával derül ki, hogy Momo félárva (anyja prostituált volt, akit az apja megölt, aki ezért börtönben ül), így Rosa mama anyja helyett anyjaként gondoskodik a gyerekről. Miközben a többi kis pártfogolt egy idő után el-elmaradozik az idős nő bömböldéjéből, Momo marad, és a szerepek szépen lassan felcserélődnek. Rosa mama ugyanis amnéziában szenved, állapota egyre rosszabbodik, a fiúnak és a körülötte élő barátoknak – például a házban lakó Lola nevű transzvesztitának vagy az idős Katz doktornak – kell segítenie. Az eutanázia, az élet méltó befejezése a regény egyik kulcsmotívuma, ami a filmben pusztán annyiban jelenik meg, hogy az öregasszony nem akar kórházba menni. A regénybeli Momo ezt a méltó véget szeretné megadni a pótanyjának vagy pótnagymamájának, és miközben sokszor szidja az öregasszonyt, a bántó szavakon mindig átsejlik a szeretet és az elfogadás. Ajar az arab kisfiú és a holokauszt-túlélő zsidó asszony párosán pont erre tanít, és talán ezt ragadta meg a legjobban a film rendezője, Edoardo Ponti, aki nem mellesleg Sophia Loren fia.
Ponti teljesen lecsupaszította Ajar cselekményét, és bár sok fontos motívumot megtartott, mégis könnyed kézzel nyúlt a könyvhöz, és nehéz eldönteni, hogy vajon annak is minden darabkája összeilleszthető-e, aki nem ismeri a könyvet. Momo az új feldolgozásban egy szenegáli árva, aki a film elején ellopja a piacon Rosa mama táskáját, és csak pártfogója, az idős Coen doktor nyomására kér tőle bocsánatot. Rosa mamának púp a hátára az újabb gyerek, csak nagy rábeszélés (meg persze fizetség) árán hajlandó befogadni. Kapcsolatuk kezdetben nem mentes a súrlódásokról, a konfliktusoktól, és apró, lassú lépések megtétele után jönnek rá, hogy bizony sok szempontból közösen látják az életet.
Edoardo Ponti teljesen mai környezetbe helyezte a cselekményt, amivel még nem lenne baj, de a történethez hozzácsapott olyan szálat is, ami kimondottan didaktikusan próbálja a néző fejébe verni, hogy a szerető közeg nélkül milyen könnyen ki tudna siklani – az adaptációban – dílernek felcsapó Momo élete. Erre a filmre mindenesetre egyértelműen Sophia Loren és Ibrahima Gueye kettőse miatt fogunk emlékezni: a 86 éves színésznőnek még mindig nagyon erős a filmes jelenléte és kisugárzása, egyszerűen követeli magának a nézői figyelmet, Ibrahima Gueye vibráló játéka pedig nagyon jól ellenpontozza Loren finomabb megoldásait. Ám aki csak Ponti filmjét látta, valószínűleg nem fogja tudni, mitől akkora szám még mindig Émile Ajar regénye, amelyben Momo így fogalmazta meg ars poeticáját:
„Jó, tudom, hogy előttem az élet, de azért se fogom emészteni magam miatta.”
