Émile Ajar: Salamon király szorong, fordította: Bognár Róbert
Park Kiadó, 2014, 316 oldal, 3500 HUF
Elkerülhetetlen mn. és főnév vál – El nem kerülhető, el nem hárítható (dolog).* Erről a fenyegető és végleges szóról mesél Émile Ajar utolsó regénye, ami a hollywoodi sztori és az édeskés nosztalgia ellenére Romain Gary egyik legszomorúbb írása. Meddig terjed a kegyelem, és hol kezdődik az önigazolás? Meg lehet-e bocsátani a megbocsájthatatlant? Hogyan küzdjük le halhatatlanságingerünket, ha pontosan tudjuk, hogy mi sem tartunk örökké? Kezdetnek például intsünk le egy taxit Párizsban. A hét könyve a Salamon király szorong.
Jeannot-nak, a kissé pozőr, de nagyon tisztességes párizsi taxisofőrnek egy nap olyan találkozásban lesz része, amit leginkább sorsdöntőnek, egyszerinek és megismételhetetlennek szokás nevezni. Pedig ez a találkozás nagyon is szándékos, sőt merényletszerű. Solomon Rubinstein, a nyolcvanas évei közepén járó, Esterházy-kockás zsidó úriember előre megfontolt szándékkal választott ki sofőrt és autót - utóbbira pedig némi anyagi ellenszolgáltatásért cserébe elsőbbségi használatot szeretne. Jeannot rábólint az üzletre, és ezzel kezdetét veszi kettejük különös és megható harca a veszélyeztetett fajok megmentéséért. Solomon, a konfekcióból meggazdagodott nadrágkirály egy olyan korból származik, ahol „kevesebb helyet foglalt el a világ. Több hely maradt a meghitt szomorúságnak...” (298.o.) A csendes szomorkodás nosztalgiáját szuicid hajlamúaknak működtetett segélyvonalával tartja fent, mikor pedig épp nem mások nyomorúságát hallgatja, hátrányos helyzetű öregekhez küld cukrozott gyümölcsöt, ápolót, társaságot.
Megakadályozni az ökológiai katasztrófát
Ajar már a tízedik oldalon definiálja a bölcsessége és élettapasztalata miatt csak Salamon királyként emlegetett karakterét - méghozzá úgy, hogy a saját szájába adja személyisége lényegét. „(…) vannak például pszichiáterek, akik kevés szeretetet kaptak gyerekkorukban, vagy mindig is csúnyának és kitaszítottnak érezték magukat, és avval vigasztalódnak, hogy pszichiáterek lesznek, és fiatal drogosokkal foglalkoznak meg más ilyen szerencsétlenekkel, és ettől fontosnak érzik magukat, pláne ha még keresettek is, merthogy akkor ő a király, csodálat meg egy rakás szép csaj veszi körül, akikkel pedig soha az életben nem ismerkedett volna össze, és így hatalmi mámorral gyógyítják magukat, és rögtön jobban érzik magukat a bőrükben.”
Salamon király önzetlenségének mozgatórugója nem a sanyarú gyerekkor és az előnytelen külső, hanem a náci megszállás alatt a Champs-Élysee egyik pincéjében lehúzott négy szűk esztendő. Hogy igazolja saját szerencsés megmenekülését, szabadulása után másokon segít vagyonával. „(…) Salamon király nem szívjóságból jótékonykodik, hanem hogy megleckéztesse Istent, szégyent ébresszen benne, és megmutassa Neki a helyes utat.” – vélekedik Jeannot lakótársa, az intelligencia-hányadosából fakadóan kicsit szkeptikus és fölényes Chuck, és nem is áll távol az igazságtól. Solomon valóban Istent játszik, és Istent játszik Jeannot is, aki épp olyan, mintha a nadrágkirály évtizedekkel fiatalabb, és életkora miatt forrófejűbb kiadása lenne. Salamon kedvenc szava a segíteni, „tekintve, hogy abban van a legnagyobb hiány”, és míg az álfilantróp kegyelem a rászorulók felé árad, addig senki sem kérdőjelezi meg a mögöttes szándékot.
A két férfi nem csak végtelen és már-már túlzásnak tűnő humanizmusukban hasonlít, hanem abban is, hogy jótékonykodásukkal mindketten saját életük elől menekülnek. „(…) amikor a veszélyeztetett fajokra gondol az ember, akkor kevésbé törődik a maga személyes boldogtalanságával.” (105.o.) Jeannot saját magánya miatt vesz részt aktívan a segélyszolgálat életében, Solomon pedig azért fekteti minden idejét mások megsegítésébe, mert nem hajlandó tudomást venni a halálról. Abban bízik, így a halál sem vesz majd tudomást róla. Az elkerülhetetlennel dacolva kifogástalan minőségű öltönyöket csináltat, melyekben akár évtizedekig is büszkén viríthat majd, sőt a nyolcvanötödik születésnapja előtt még egy jósnőhöz is elmegy, hogy megtudja, mit tartogat számára a jövő. Makacssága miatt figurája egy idő után szomorú bohóccá változik, és kis híján beleőrül a halandóságba. Történetét szerencsére Émile Ajar, és nem egy önjelölt gondolatszobrász írja, így hiába merészkedik el a demagóg, csöpögős határig, még a negédes végkifejlet ellenére sem válik melodramatikussá. (Mielőtt bárki spoilert kiáltana, álljon itt, hogy a regény zárlatát már a cukros lányregényt ígérő borító hátoldala elspoilerezi, teljesen érthetetlen módon.)
„Ő, akinek végtelen kegyelme pont a hiányával véteti észre magát”
Az Előttem az élethez hasonlóan ezt a regényt is egy fiatal férfi, Jeannot narrálja végig – épp olyan stílusban, mintha Luc Besson valamelyik autósüldözős filmjéből lépett volna elő. Jeannot flegma és szabadszájú, de mindig helyén az esze és a szíve. Szabadidejében könyvtárról könyvesboltra jár, autodidakta módon képzi magát, és szótárak százait böngészi végig, hogy megtudja, mi is az igazi szerelem. Mondandójának vers- és dalszövegrészletek, szócikkek idézgetésével ad nyomatékot, és ezzel tereli el a figyelmet rosszfiús fizimiskájáról is. Salamon királyra kezdetben mesterként, sőt családtagként tekint, ám ahogy a Jóakarat S.O.S. kiemelt ügyfele, az egykor ünnepelt, ám mára teljesen elfeledett realista sanzonénekesnő, Cora Lamenaire miatta egyre nagyobb felelősség szakad a nyakába, egyre határozottabban kérdőjelezi meg imádott mestere szavát.
Cora kisasszony lesz a kapocs Solomon múltja és Jeannot jelene között, és a nő lesz a bizonyítéka annak is, hogy a humanizmus határai sem végtelenek. Bármit is teszünk, képtelenek vagyunk megmenteni az összes veszélyeztetett egyedet, legyen az prémjéért lemészárolt bébifóka, olajfoltban vergődő sirály vagy egyedüllétre kárhoztatott idősödő előadóművész. Jeannot nem személyeskedésből idézi meg Cora kisasszony legcsillogóbb napjait és adja vissza rég nem használt nőiességét, hanem általános, emberbaráti szeretetből, ami az igazságtalanság ellen irányul. Hiszen minden veszélyeztetett faj igazságtalanul kerül a kihalás szélére, mint ahogy igazságtalan az is, hogy az elkerülhetetlen felé sodródva egyre kevésbé törődik velük a külvilág.
Au revoir et merci
Az 1975-ben megjelent Előttem az élet sikere után egyre kevésbé törődött a Romain Kacew néven született litván származású francia íróval, Romain Garyvel is. Minden szem a könyv feltételezett szerzőjére, vagyis unokaöccsére, Paul Pavlowitch-ra szegeződött, az előkelő vacsorákon pedig azt suttogták, nagybátyja biztos nagyon szomorú és egy kicsit féltékeny is az irodalmi élet új üdvöskéjére. „Remekül szórakoztam. Viszlát, és köszönöm” – írta Gary öngyilkossága előtt a The Life and Death of Émile Ajar című búcsúüzenet-esszéjében, felfedve ezzel Ajar valódi személyazonosságát, vagyis a hiányt, ami a név mögött rejtőzik.
Gary még utolsó Ajarként írt regényénél is humoránál volt - annál a sajátosan fanyarnál és kicsit feketénél, ami fricskaként emlegetteti fel Jeannot-val Simone Signoret-t, aki az Előttem az élet filmváltozatának Rosa mamájaként kapott Oscar-díjat, és ami még a temetkezési vállalkozás helyén nyíló konfekcióüzletből is viccet csinál. Pedig a Salamon király szorong Gary életművének egyik legnyomasztóbb darabja, használjon bármilyen álnevet is. „Most beszéltem egy fiatal nővel, aki közölte, hogy úgy döntött, tiltakozásul felgyújtja magát. Azt nem mondta, mi ellen óhajt tiltakozni. Egyébként nyilvánvaló. Az undor hajtja. A tehetetlenség és a kirekesztettség érzete. A felháborodás és a szorongás. Láthatóvá váltunk, és csak nézzük magunkat, nézzük engesztelhetetlenül. Brutálisan kirángattak bennünket a fénybe, és ez nem tréfadolog” (19.o.) – meséli Jeannot-nak a telefonos segélyszolgálat egyik önkéntese, a telefon másik végére pedig nehéz nem Romain Garyt képzelni. Gary saját magát rángatta ki a fényre, ám azt már nem várta meg, hogy láthatóvá váljon. Míg Salamon király a haláltól szorong, ő az élettől félt. Egyik utolsó regényének minden oldala erről árulkodik.
*Magyar Értelmező Kéziszótár, kilencedik kiadás, 1992
