Deljana Maneva bolgár író, dramaturg, forgatókönyvíró, a szófiai Új Bolgár Egyetem oktatója. Korábban férje, Alek Popov, az egyik legnépszerűbb bolgár prózaíró regényeit szerkesztette, egészen a szerző 2024-es haláláig. De Popov Londoni kiküldetés című regényéből készült nagysikerű filmváltozat forgatókönyvét is Maneva írta. Most viszont regényírásba fogott, és egy kifejezetten szórakoztató könyvel jelentkezett. Az alábbi részletből például megtudhatjuk, milyen egy bolgár fürdő, és hogy miért nem szabad teli hassal forró vízbe ülni.
Deljana Maneva: Hatodik ujj (részlet)
Ford. Krasztev Péter
Nehéz, forró gőz gomolyog felfelé és szivárog a szabadba a plafon négy nyílásán keresztül. Durva terméskő falak, legalább ötméteres belmagasság. Ködös félhomály, amelyben minden visszhangzik. Valóságos barlang. A padló víztől, szappantól és kosztól síkos. Fullasztó levegő. És csupasz testek, ameddig a szem ellát: szőrös, rusnya, többségében cserzett bőrű kanok. Ülnek és locsolgatják magukat.
Ez maga a pokol.
Vagy legalábbis én ilyennek képzelem el. Gogo megmutatja nekünk a helyi attrakciót, a közfürdőt. Reggel tíz óra, apám még javában alszik a szállóban, mi meg Heinrichhel bátran alámerülünk a hamisítatlan hagyományokba. Első számú feladatom túlélni. Kettes: eltekinteni azoktól a borzas zacskóktól és változatos fütykösöktől, amelyek az orrom ellőtt lengenek. Undormány.
– Ez a törökfürdő, ugye? Hamam? – érdeklődik udvariasan Herr Weber.
– Mitől lenne török? – horgad fel Gogo hazafias lelke. – A miénk ez. Itt van, mióta az eszemet tudom.
A ruhájától és az egyéb kiegészítőktől megszabadult Heinrich nem sokban különbözik a többi bácsikától. Ugyanolyan meztelen és csúf, majomszerű lény. A szemüvege bepárásodik, leveszi, vaksin hunyorog, és olyan óvatosan tipeg a vizes padozaton, akár egy balett-táncos. Igyekszem nem nézni.
A terem közepén van a medence. Elindulok felé, de Gogo kemény keze megállít.
– Hé, fiatalember, hova-hova? Előbb ide kell ülnöd a csutakolóra! Az összes retkedet be akarod vinni a medencébe?
– Miféle retket? Tiszta vagyok, tegnap este zuhanyoztam – tiltakozom félénken.
– Zuhany – húzza el az orrát fitymálóan Gogo. – Na, tedd le magad ide!
Nyilván, csutakolónak hívják azokat a kőkádakat, amelyekből a jónép locsolássza magát. Felsóhajtok, és leülök egy kétes tisztaságú ülőkére. Gogo a kezembe nyom egy fémtálat.
– Mit tátod a szád? Nem láttál még bigylit? Gyerünk, lötyböld magad vele! Befizettem nektek egy dögönyözőt is – kacsint az unokatestvér. – A bőrötöket is lenyúzza.
Már csak ez hiányzott: jön egy csávó, és ledörgöli rólam a retket.
Megpróbálom elképzelni ezt a dögönyözőt. Felteszem, egy visszataszító, lepattant fószer, aki folyton nyálkás és koszlott a retektől, amivel meg kell küzdenie. És tutira meleg. Vállalna ilyen melót olyan, akinek nincsenek ferde hajlamai?
Az ajtó kicsapódik, és a terembe egy megtermett aszszonyság viharzik be fapapucsban és kötényben.
– Verka néne, Verka néne! – integet felé Gogo. – Itt vagyunk.
Verka néne ügyet se vet a pucér pasikra, de szemlátomást ők is a berendezés részének tekintik az asszonyságot. Kopp-kopp. Csakhogy megismerkedjünk. Ő a dögönyöző… A markos nőszemély mellénk telepszik, felhajtja az ingujját, és felhúz a kezére egy frottírkesztyűt.
– Az utánpótlással kezdünk – mutat rám az unokatestvér. – Eszedbe ne jusson finomkodni!
És akkor elkezdődik. Ez a Verka néne simán elindulhatna valamelyik ketrecharcos bajnokságban. Sőt, hozzá képest a többi gladiátor tiszta kamu. Nyomjad, Verka, dörgöld, nyúzd meg! Na, most jöhet egy dobás fojtásból! Zutty! – és a frottírkesztyűs keze megint egyenest a tökeimen landol. Remek ütés! Na, most a túloldalról. Kiváló! Onnan is jól elkaptad.
– Még hogy lezuhanyoztál! – röhög Gogo. – Tiszta szerencse, hogy nem láttad, mennyi retket dörgölt le Verka a hátadról!
Ezen a ponton a túlélési küldetés kimenetele alatt némileg megrezdült a léc, de kibírtam. Az Acélverka most Heinrichet veszi elő, én pedig engedélyt kapok, hogy sétáljak egyet, sőt a medencébe is bemehetek. Ott egy velemkorú tesó bizalmasan kacsintgat rám. Mi a stájsz, bro? És továbbra is lelkesen integet. Artikulátlanul és jelnyelvi ráerősítéssel invitál, hogy menjek el vele valahova. Nem tudom, hova és miért. De nyilván be akar vinni a tutiba. Világos. Az egyik beszögellésben mutat egy rést a falon, amin keresztül gyönyörteli betekintést nyerünk a fürdő másik felébe – az ott a női szakasz. Anyám, borogass! Ha véletlenül lett volna erekcióm (nem sok híja volt ugyan, hogy Verka kimiskároljon), az is lelohadt volna.
Ugyanaz a lidérces látvány, csak női változatban.
Csöcsök számolatlan, meg mindenféle más cucc, rengeteg pucér néni gyerekkel és anélkül. Fel nem foghatom, hogy bírja az a sok kis neveletlen lény ezt a hőséget. Biztos edzésben vannak és a bőrük is megkérgesedett már.
Belépek a medencébe… Ó, irgalom atyja! A víz legalább negyvenfokos. Ez nem jó ötlet. Ütött az utolsó órám. Elég az embernek megmozdulnia, és rögtön még forróbb lesz. A tesó hanyagolja az ingyenpornót, és mellém telepszik. Majd csobban egyet, és merészen átúszik a túloldalra. Még a fejét is megmeríti az átokfajzat. Vakmerően pancsol, és minden irányba fröcsköli a tűzforró vizet. Trallala, tök király. Mintha ez lenne a szuperképessége.
Eddig tartottam. Eddig és ne tovább. Utolsó erőmet összeszedve kimegyek. Meztelen vagyok, és a folyosó hideg levegője úgy megcsap, hogy reszketni kezdek. Valaki kopog a fapapucsával a hátam mögött. Belépek az öltözőbe. Verka néne odadob nekem egy lepedőt.
– Csavard be magad, és nyúlj el! – mutat egy nyugágyra az öltözőben.
Lefekszem, összegömbölyödöm. Meghaltam.
Verka néne betakarja a holttestemet egy pokróccal.
Tizenöt perccel később kipattan a szemem. Ahogy az unokatestvérem mondaná: friss vagyok, mint a fürj. Mintha legalább öt órát aludtam volna. Odakintről izgatott hangok hallatszanak be. Valami nagy grimbusz lehet. Felismerem Gogo hangját: „Gyorsan! Hozd be! Menj át a túloldalra, jól fogd meg, mert van súlya! Gyerünk, háromra! Egy, kettő, há-árom. Emeld!”
Félig lehunyt szemmel látom, amint négyen egy meztelen férfi testet cipelnek be. Valami szerencsétlen nyilván elájult. Felegyenesedek. Istenem! Ez nem lehet! A szerencsétlen, akit hurcolnak… Heinrich. Nesze neked, seggfej, itt van neked hamam, itt vannak a hamisítatlan hagyományok!
– Hozzatok gyorsan hideg vizet! Le kell hűtenünk! – kiabálja Gogo.
Heinrichet lefektetik egy nyugágyra. Förtelmesen néz ki. Tetőtől talpig rákvörös. Mozdulatlanul fekszik, a teste nehéz és ernyedt. Most mit csináljak? Borzalom! Él ez egyáltalán? Csak nem kapott infarktust a retkes fürdőben? Kész beszarás! Csak nem fog meghalni?
– Mi baja? – kapom el Gogo karját.
– Semmi, semmi.
– Már hogyhogy semmi?
– Hát, kicsit rosszul lett, elszédült…
– Gogo, rakjuk be a terepjáróba, és vigyük be megyei kórházba! – kotnyeleskedik bele egy fickó.
– Haggyá má’ ezzel a kórházzal! – ripakodik rá Gogo. – Seperc alatt magához tér.
– Honnan tudod? – tör ki belőlem. – Orvos vagy?
– Csigavér, Pavka! Várj csak, ettetek valamit reggel?
– Hát ja, reggeliztünk a szállóban.
– Mit?
– Rántottát, sült kolbászt, sós rétest, joghurtot, meg volt még valami baklava…
– Eszeteknél vagytok? Fürdőbe mindig éhgyomorral kell menni.
– Miért nem mondtad…?
„Seggfej”, teszem hozzá magamban.
– Ezt mindenki tudja.
Gogo most a többiekhez szól:
– Jól telezabálták magukat, aztán irány a fürdő. Ki látott ilyet?
A többiek rosszallóan csóválják a fejüket, és ciccegnek a nyelvükkel.
– Jól vésd az agyadba, Pavka, fürdőbe üres gyomorral jár az ember! Beszipkázva lehet, de túlzabálva soha.
Véssem az agyamba, mi? Amíg élek, nem teszem be a lábam a tyúkszaros falusi fürdőtökbe.
– Tiszta ügy – jelenti be elégedetten Gogo. – Szeles.
A szelek említése minden helyzetben röhögést vált ki. A következő pillanatban befut Verka, megdörzsöli a kezét, és elkezdi úgy gyüszkölni Heinrich hasát, mintha tésztát gyúrna. Öt, négy, három, kettő, egy – robbanás! Számottevő hanghatás. Miért, mi mást vártak? A feszültség az öltözőben úgy elszáll, akár egy kiengedett léggömb.
Szerencsére Heinrich nincs magánál, különben zavarba jönne a saját látványától.
Ez most nem az a pillanat, Herr Weber, amikor játszani lehet a finnyást. Nyakig szaros lettél. Nesze neked valós élet és hamisítatlan hagyományok. Megsajnálom Heinrichet, és a sajnálathoz megvetés vegyül. Elvesztette az olyan ember nimbuszát, aki minden körülmények között helytáll. Most csupán egy test, egy tudatvesztett és ernyedt tömeg. Nehéz elhinnem, hogy még nem is olyan rég, tegnap, ő volt a követendő példaképem.
Lassan kezd magához térni. Komótosan feltápászkodik és körülnéz. Kissé zavarodottnak látszik. És ostobának. Gogo biztatóan megveregeti a vállát, a többiek körbeveszik. Na, mi a pálya, dajcsland? A frászt hoztad ránk! Heinrich riadtan forgatja a fejét, tekintete keres valamit. Talán engem? Mosolyt erőltetek magamra, és felemelem a hüvelykujjamat. Gratulálok, haver, csúcs vagy! Én is szuper vagyok. Túléltük! Felém bólint, láthatóan megnyugodott. Kihasználom a zűrzavart, és kiosonok.
Valami furcsa irtózat szorongatja a torkomat. Még a szemem előtt is elsötétül a világ tőle. Mintha csak ki akarnám hányni a saját illúzióimat. Az illúziót, hogy mindennek gyorsan vége lesz, és pont olyanok leszünk, amikor hazatérünk, mint amikor elindultunk. Belecsöppentünk egy kupac hányadék kásába, és még csak az elején tartunk az egésznek.
Biológiai apa, szent kötelékek, még mit nem, hogy miért nem takarodtok ti el mind a búsba?
Mit tehetek én arról, hogy valaki valamikor valahol kefélt egyet? Mi közöm ehhez?
A legsúlyosabb az, hogy elkezdtem gondolkodni. A tetves agyam kilépett a langyos letargiából, mocorogni kezdett, és egy rakat ostoba kérdést okádott ki magából. A kérdéseket pedig válaszok követték. Vagyis nem pontosan válaszok, inkább feltételezések. Elkezdtem volna kötődni? Nem, ez hülyeség. Mit izgat ez engem? Hát épp ez az! Az agyam ontja az egyik kérdést a másik után, mint egy fékeveszett, őrült nyomtató. Szoftverhiba. Hát hiányzott ez nekem? Olyan jól elvoltam enélkül.
(…)
Újra úgy érzem, hogy valaki figyel.
Igen, az a sárga szempár fekete keretben. Mintha delejezne. Eva nedves hajjal ül a fürdő előtti fapadon. Cigizik. Már sikerült sminkelnie, de a babarózsaszín arcbőre áttűnik a szürkés alapozó alól. Egy pillanatra átfut a fejemen, hogy ő is ott lehetett a női részlegben, ahova beleskelődtünk… azon kapom magam, hogy próbálom visszajátszani a felvételt. Vajon láthattam a sovány, kislányos testét a nedves gőzgomolygásban a többi pucér nő között ? Van ennek jelentősége?
Ül velem szemben és mosolyog.
– Na, lenyúzták a bőröd?
– Nem sok hiányzott hozzá.
– Verka nagyon állat.
Legyintek.
– Na, húzzunk innen!
– Hova?
– Mindegy – vonom meg a vállam.
És tényleg mindegy.
– Valami ötlet?
– Nincs. Te vezess.
Eva összehúzza a szemöldökét, sárga szembogara engem fixíroz. Szokatlan bizsergést érzek a napfonatcsakrám tájékán. Elindulunk.
Fotó: Typotext
