Charles Darwin evolúcióelmélete a mai napig az egyik legizgalmasabb kérdése nemcsak a biológiának, hanem számos más tudományterületnek is. Hogy miért vált ki vitákat még manapság is, ez Daniel C. Dennett filozófus kissé provokatív könyvét olvasva világosodott meg előttem, melyet nálunk 2008-ban adott ki a Typotex Kiadó. Már a gimnáziumi tanulmányaim során – pláne biológus hallgatóként – sem vetődött fel bennem soha semmiféle kétely e nagyszerű elmélet széleskörű alkalmazhatóságával szemben (A fajok eredete persze kötelező tananyagunk volt az egyetemen), sőt minél inkább megismertem a mélységeit, annál inkább vált nyilvánvalóvá előttem, mennyi tudományos kérdés megválaszolásához, kutatásához ad kiváló alapot. Természetesen rengeteg még a megválaszolatlan kérdés, például hogy maga az élet hogyan keletkezett a szerves molekulákból, amelynek megválaszolására az Ökológiai Kutatóközpontban is folynak vizsgálatok Szathmáry Eörs vezetésével.
De a tudósok feladata éppen az elméletek megalkotása, azok segítségével jelenségek magyarázata, vagy ha ez nem lehetséges, akkor az elmélet megcáfolása és újabbak alkotása.
Mindenesetre Darwin 1859-ben publikált evolúcióelméletének érdemi cáfolata még nem született meg. És akkor jött Dennett könyve, amelynek már az előszava is megdöbbentően hangzott számomra: „az évek során meglepően sok olyan gondolkodóval találkoztam, akik nem tudták véka alá rejteni e nagyszerű gondolattal szembeni ellenérzésüket, amely a zsörtölődő szkepticizmustól egészen a nyílt utálatig terjedt. Nemcsak laikusokat és vallásos gondolkodókat, de világi filozófusokat, pszichológusokat, fizikusokat, sőt biológusokat is találtam, akik, úgy tűnik, jobban szeretnék, ha Darwin tévedett volna.” Hogy ennek mi lehet az oka, miért becsülik alá az evolúciós gondolkodást, és „miért hallgatnak a hamis szirénekre”, nos, épp ezt fejtegeti a könyv.
Darwin evolúcióelmélete szerint a fajok változékonyak és változók, és a változatok versengésben állnak egymással a véges forrásokért. Eme versengés következtében a többségük kipusztul, az adott körülményeknek megfelelő legrátermettebb egyedek pedig tovább szaporodnak. Tudományos szempontból ez független bármiféle „haladástól”, „fejlődéstől”, bármiféle cél feltételezésétől. Annál nagyobb szerepe van a változó körülményeknek, az új életterek megnyílásának, illetve eltűnésének, minek következtében mindig más stratégiák lesznek a „nyerők”. Ez többnyire egyre bonyolultabb szervezetek létrejöttéhez vezet, de számos példa van az egyszerűsödésre is, mint például a barlangi gőte szemének vagy a tengeri emlősök (például a delfinek) lábának a visszafejlődése. Darwin rendkívüli alapossággal és rengeteg példa felvonultatásával fejtette ki elméletét, a következtetései alapjául szolgáló vizsgálatok, megfigyelések egy részét pedig ő maga végezte el. Például a változatok megjelenésének vizsgálatához házigalambfajtákat tartott, a természetes kiválasztást hüvelyesek és beporzó rovarok kapcsolatán keresztül figyelte, stb.
Darwin tehát egy elméletet adott nekünk arról, hogy az élő szervezetek leszármazás és módosulás során hogyan népesítették be a világot. Azonban már eme művében is felmerül a kifogások és ellenérvek legfőbb köre, ami a teremtést állítja szembe az ő elméletével.
Már itt fontos megjegyezni, hogy Darwin elmélete soha nem vizsgálta a Teremtőt! Ő a megfigyelhető jelenségekből következtetett a hogyan?-ra, soha nem foglalkozott a ki által?-kérdéssel! Műve végén annyit állít, hogy az alapján, „amit a Teremtő által az anyagra kényszerített törvényekről tudunk (…), az élőlényeket nem külön teremtetteknek látom, hanem olyan lények egyenes leszármazottainak, amelyek az első kambriumi rétegek lerakódása előtt éltek (…).” Érdekesség, hogy Darwin érdeklődését a zoológia és a botanika iránt éppen teológiai tanulmányai során keltette fel John Stevens Henslow botanikusprofesszor. Darwin maga agnosztikus nézeteket vallott, miszerint a valóság végső dolgai, Isten vagy istenségek (felsőbb hatalmak) létezését nem tudjuk megismerni, nem tudhatjuk, hogy léteznek-e vagy nem, és e nélkül a tudás nélkül kell élnünk a világban.
Ezzel szemben Dennett filozófiája, egyébként igen élvezetes és olvasmányos módon, megpróbálja mindenáron szembeállítani az evolúcióelméletet az Isten-hittel. Nézzünk néhány képet eme izgalmas kelléktárból. Mindjárt az elején megmutatja, hogy Darwin veszélyes gondolata az, hogy „az evolúció valamennyi gyümölcse egy algoritmikus folyamat eredményeként magyarázható”. Ezt tulajdonképpen a keresztény vallások többsége sem vitatja, legfeljebb a kreácionisták, akik a Bibliát szó szerint veszik, és a teremtést is 6-szor 24 óra alatt képzelik el. Azután ott van az „égi fogantyúk”, illetve a „daruk” kérdése, amely ismét egy kísérlet az evolúcióelmélet és a teremtés munkájának ellentétbe állítására. Míg a daruk a földről dolgozva fokozatosan építik fel a monumentális építményeket, az égi fogantyúkkal lehetővé válik a magyarázatot nem igénylő, „semmiből egyszer csak…”. Az „univerzális sav” képe igen szemléletesen mutatja, hogy az evolúciós gondolat hogyan hatol át minden eszmén, és tisztít, old fel minden tarthatatlan elméletet. És ott van a tervrajzvisszafejtés bonyolult módszere, amely megmutatja, hogy milyen problémákkal áll szemben az, aki a végtermékből következtetne vissza a termék megalkotásának folyamatára – itt érdekes példákat hoz az ipari kémkedés nehézségeire, valamint a velencei Szent Márk-katedrális kupolájában az ívmezők kialakítására. Stephen Jay Goulddal való vitájában, aki azt állítja, hogy nincsen ellentmondás az evolúciós elmélet és a vallás között, és hogy „a tudomány nem foglalkozik a végső eredet kérdésével”, arra jut, hogy „azok a szabályszerűségek, amelyektől ezek az emelődaruk működnek, maguk is egy vak, nemtörődöm folyamat eredményei lehetnek, amely a káosz révén bolyong. Vagyis a világ, amelyet ismerünk és szeretünk, a majdnem semmiből hozta létre önmagát.” Itt fontos figyelnünk a „nemtörődöm folyamat” és a „majdnem semmi” degradáló fogalmaira, amivel a végső kérdést mégiscsak ő maga akarja a szőnyeg alá söpörni.
Persze az, hogy a tudomány fejlődésének az egyház (nem a hit!) ellenáll, nem megalapozatlan félelem, hiszen még a múlt századig is volt ennek gyakorlata, nem is beszélve a régmúlt idők inkvizícióiról.
Azonban a történelmi egyházak ma már egyáltalán nem tagadják az evolúció elméletét, sőt az évek során egyre többször álltak ki egyházi személyek az evolúcióelmélet mellett.
Az Anglikán Közösség, míg keletkezésekor hevesen elutasította Darwin fő művét, a Fajok eredetét, a mintegy kétszáz évvel Darwin születése után, 2008. szeptember 14-én kelt nyilatkozatában bocsánatot kért tőle, amiért „félreértette” művét. XII. Pius pápa Humani generis kezdetű enciklikájában kimondta, hogy a katolikus tudósok elfogadható feltevésnek tekinthetik az evolúció elméletét. 1996-ban II. János Pál pápa tette azt a történelmi jelentőségű kijelentést, amelyben elismerte az evolúciót mint tudományos tényt. Ezzel gyakorlatilag lezárta a vitákat és a bizonytalanságot. 2009-ben a Vatikánban megrendezett Biológiai evolúció – tények és elméletek című konferencián a meghívott teológusok leszámoltak az evolúciótagadókkal. Jürgen Mittelstrass filozófus hangsúlyozta: semmilyen problémája nincsen a katolikus egyháznak Darwinnal, sőt a katolikus egyház II. János Pál nyomán az evolúciót tényként ismeri el. Ferenc pápa szerint a világ keletkezésére adott tudományos magyarázatok nem zárják ki Istennek a teremtésben játszott megkérdőjelezhetetlen szerepét.
Ezzel elérkeztünk Dennett hasonlatához, aki az istenhívőkkel való vitát labdaadogatásként szemlélteti, ahol ellenfele a háló magasságát saját kénye-kedve szerint változtatja. Esetünkben azonban nem a háló van hol leeresztve, hol felhúzva, hanem teljesen külön pályán játszunk. A megismerés különböző módjai között nem feltétlenül kell és lehet közvetlen kapcsolatot találni. A félreértés fő gyökere tehát abban keresendő, hogy míg az egzakt tudományok módszere az olyan elméletek felállítása és tesztelése, amelyek cáfolhatók, és ez alól az evolúcióelmélet sem kivétel (más kérdés, hogy eddig minden cáfolat meghiúsult, és csak még inkább megerősítette az elméletet), addig a hit általi megismerés éppen a nem látott dolgok felől való bizonyosságban rejlik. Itt semmiképpen nem a csupán formalitásokat kereső vallásosságról, vakhitről, babonákról stb. beszélünk! Lehet tehát hinni vagy nem hinni, de a hit tárgyát bizonyítani vagy cáfolni nem lehet. Így a tudományos és a hit általi megismerés teljesen különbözik egymástól, mégsem feltétlenül zárja ki egymást egy ember életében. Bár nem tudom, van-e Isten-hívő evolúcióbiológus (elvileg semmi akadálya), de más tudományterületekről ismerünk olyan híres tudósokat, mint Nicolai Kopernikusz (1473–1543), Johannes Kepler (1571–1630), Isaac Newton (1642–1727), André Marie Ampere (1775–1836), Ernest Rutherford (1871–1937, fizikai Nobel-díj: 1908) vagy akár Werner Heisenberg (1901–1976, fizikai Nobel-díj: 1932), akik hívük voltak. Rutherford írja: „Azok az emberek, akik nem tudományos munkát végeznek, abban a félreértésben élnek, hogy a tudósnak széles körű ismeretei következtében vallástalannak kell lennie; ellenkezőleg, a mi munkánk Istenhez közelebb visz bennünket.”
Isten létezése tehát nem tudományos kérdés, hanem hitkérdés.
Mégis, többen úgy vélik, hogy megfelelő logikával, „bizonyítékokkal”, megfelelően megalapozott tudományos érveléssel az istenhit megdönthető. Ennek fényében álljon itt egy anekdota: amikor az egyik szovjet űrhajós visszatért az űrből az egyik korai űrutazás során, kijelentette, hogy nincs Isten létére bizonyíték az űrben, s ezért a kommunista ateizmus abszolút helytálló. Mire a következő válasz született: lépett volna csak ki az az űrhajós az űrhajóból, igen hamar meglátta volna Istent!
Miközben Dennett végig a filozófia tudományának érvelési rendszerével próbál meggyőzni minket a hit gyerekes és tudománytalan voltáról, megállapíthatjuk, hogy Dennett valójában nem a hittel száll szembe, hanem csak a kreácionizmussal vagy az „intelligens tervezettséggel”, ami tulajdonképpen tudománynak álcázott kreácionizmus. Hogy mi lehet Dennett ilyen mély vallásellenességének az oka, azt nem tudom, de álljon itt egy lehetséges magyarázat: egy 2004-es Gallup-felmérés alapján az amerikaiak 45 százaléka úgy gondolja, hogy Isten az embereket jelen formájukban alkotta meg – nem régebben, mint kb. 10 000 éve. De lássuk be, ilyen tanítás a Bibliában sehol nem szerepel, Isten pedig soha nem volt ellene a tudásnak: „Mert az embernek, a ki jó az ő szemei előtt, adott Isten bölcsességet és tudományt és örömöt.” (Prédikátor könyve 2,27)
A szerző ökológus, az Ökológiai Kutatóközpont Ökológiai és Botanikai Intézetének munkatársa, szakterülete a talajok szénkörforgalmának kísérletes vizsgálata és a klímaváltozás hatásának modellezése.
