A magyar címmel jelenik meg június 4-én Dr. Csernus Imre pszichiáter legújabb könyve, melyről a sajtóbemutatón a tőle megszokott stílusban beszélt. Lényegében tényként sorolta fel a tipikusnak tartott magyar néplélek jellemzőit, melyeket aztán a saját szakterületén szerzett tapasztalataival magyarázott meg.
Gondolkozni a magyarságunkról
Csernus Imre tizenötödik önálló könyvéhez az ötletet az adta, hogy egy rádióműsorban hallotta, amint egy fiatal nő nagyon szenvedélyesen beszélt arról, milyen fontos a hagyományok megőrzése. Ezután rájött, hogy arról kell írnia, „mi a magyar” – bár a felesége nem lelkesedett annyira, azt mondta neki: „Imre, nem vagy normális, nem ezzel foglalkozol”.
Ő azonban úgy gondolta, hogy fontos ezt a kérdést végiggondolni, és
jó lenne, ha tudnák és éreznék az emberek, hogy mit jelent számukra a saját magyarságuk.
„Jó érzés volt belenézni olyasmibe, amivel eddig nem foglalkoztam” – tette hozzá. A könyv minden fejezetében kapott valamilyen jelzőt a magyar: hagyományőrző, bátor, hazaszerető stb.
A pszichiáter első lépésként megnézte, hogy mi mindennel találkoznak a portálokon a magyarságot illetően az azokat olvasó fiatalok – hiszen ők a jövő –, és nagy káoszt, bizonytalanságot látott mindenhol. Ráadásul a magyarsághoz gyakran az aktuálpolitikai folyamatokat is hozzákötik, ami szerinte zsákutca. Ugyanakkor úgy látja, hogy fontos magyarnak érezni magunkat, a fiatalok pedig kíváncsiak is, csak sok mindent nem tudnak.
Beszélgetőtársa és egyben a kötet egyik szerkesztője, Mörk Leonóra kérdésére Csernus Imre elmondta,
a Jugoszláviában élő nagyapjától tanult legtöbbet a magyarságról, akinek ez nagyon fontos volt,
és zárkózott ember létére erről mégis lendülettel, erővel tudott beszélni, ami gyerekként nagy hatással volt rá.
Megjegyezte azt is, hogy a trianoni határokon kívül élő magyarok, Szerbiában, Romániában stb. egészen máshogy reagálnak a magyarságukra, hiszen ha kilépnek az utcára, valószínűleg egy másik nyelvet hallanak. Az, hogy a kisebbségi létüknek folyamatosan tudatában vannak, éberebbé teszi őket, és ez fokozza a rugalmasságot is.
Néma magyarnak…
Csernus nagyon szereti a virtus szót, mert bátorságot sugall. Ennek kapcsán elgondolkodott azon, hogy hova tűnt a híres magyar virtus, miért csak komor arcú embereket lát?
Úgy véli, ennek az az oka, hogy nem fejlesztjük, hogy beszéljünk önmagunkról, az érzéseinkről, félelmeinkről. Inkább a komfortzónában maradunk és nem merünk felelősséget vállalni a választásainkért.
„Az érzelmi szempontú bátorság hiánya kihat a személyiségre” – mondta.
Példaként a dél-európai népek lazaságát a magyarok karótnyeltségével állította szembe.
Arra a kérdésre, hogy vajon vannak-e jellemző magyar tulajdonságok, elmesélte, hogy már egy 11. századi bizánci feljegyzésben is azt írták, hogy a magyarok „keveset beszélnek” (amellett, hogy jó kiállásúak és szeretik a szépet).
A pszichiáter szerint ez ma is így van: „zárkózottak, fosósak, gyávák” a magyarok, különösen váratlan helyzetekben. Pedig ha nem beszélünk magunkról, akkor nem is vállalunk felelősséget, és mivel a kisugárzás és az önbizalom belülről fakad, így nem csoda, ha nem vagyunk lazák és mosolygósak.
Annak hátterében, hogy
mennyi „búvalbaszott, depressziós, alkoholista, nyugtatófüggő, alvászavaros, narkós” magyar van,
Csernus nagy részben szintén a fentebb említett hozzáállást látja. „Nézz ki az utcára – mutatott ki ekkor a Hadik kávéház ablakán a Bartók Béla útra. – Az a pasas ott befeszült, a csaj örül a napfénynek, az a másik két férfi amott csak vonszolja magát, lehet látni.”
Kérdés persze, hogy mit lehet ezzel kezdeni, hiszen mint elmondta, az élethez való hozzáállásunkat és a viselkedésünket nagyban meghatározza a szülői minta – szerinte azonban ezzel még mindig sokan nincsenek tisztában.
Csernus úgy tapasztalta a praxisa alatt, hogy nagyon sokan maguknak is hazudnak arról, hogy boldog a házasságuk vagy imádják a munkájukat, de szerinte ezt nagyon könnyű leleplezni: ha nem mosolyog az illető, miközben ezt mondja, akkor nem mond igazat.
Úgy gondolja, külföldön is érzik a magyarokon a bizonytalanságot,
a hazánkba látogató külföldiek pedig zavartan állnak az előtt, hogy a gyönyörű tájak, adottságok, épületek között miért nem érzik magukat jól az itt élő emberek. „Minden esélyünk megvan a jó életre, de soha semmi nem elég, irigyek és rosszindulatúak az emberek” – mondta.
Felelősségvállalás a népünkért
A besúgás kultúrája Csernus Imre szerint ma is él a magyarokban, csak más formában, mint korábban: nem merünk bízni, de közben nem tudunk örülni a másik sikerének sem, ezzel azonban a gyermekeink jövőjét is meghatározzuk.
A mai fiatalok a szüleiktől látják, hogy nem mernek felelősséget vállalni, nem mernek bátrak lenni, inkább választanak egy kvázi biztonságot. Pedig a felelősségvállalás nemcsak az egyénről, hanem a közösségről is szól.
Egyébként a pszichiáter a felelősségvállalástól való félelemmel magyarázza azt is, hogy erősen fogy a népesség.
Megváltoztatni senkit nem akar, „nem zavar, ha valaki búvalbaszottan éli le az életét”, és nem is hiszi, hogy a könyve hatására bármi történni fog a pesszimista magyar néplélekkel.
Úgy fogalmaz, mindössze ajánlatokat tesz, és azt állítja, egyszerűek lennének a megoldások – például lehetne változtatni a Himnuszon, ha máshogy nem is, legalább a tempóján. Egy magyar zeneszerzővel íratott is egy gyorsabb verziót, amit majd a könyvben található QR-kód segítségével lehet meghallgatni.
Ha már a Himnusznál tartunk, Csernus arról beszélt, hogy szakemberként rögtön kiugrott neki az első sor szövege, ami a másra (ez esetben Istenre) való támaszkodást szimbolizálja.
„Miért mástól várjuk az áldást?” – tette fel a kérdést.
Az önbizalomhiány súlyos probléma a társadalomban, magyarázta, de önbizalmunk csak akkor lesz, ha képessé válunk az érzelmi konfliktusok megoldására.
És hogy mit jelent neki a magyarsága? „Magyar vagyok. Bátor vagyok hinni, meg akarom mutatni, hogy képes vagyok megoldani a félelmeimet és a váratlan helyzeteket” – válaszolta.
Azért azt érdemes megjegyezni, hogy a nemzetkarakterológiának, bár népszerű beszédtéma, nincs tudományos alapja. A „nemzeti jellem” leírása fénykorában sem rendszerezett és módszertanilag megalapozott empirikus adatgyűjtésen alapult, hanem történelmi, nyelvészeti és néprajzi szempontú feltételezéseken, esetleírásokon.
A beszélgetés végén megkérdeztem Csernus Imrétől, hogy ha már említette a bizánci feljegyzést, milyen más forrásokat olvasott a könyvhöz. Azt mondta, semmit, nem érdekli a múltban vájkálás, van 30 év klinikai tapasztalata.
Egy másik felvetésre pedig, miszerint az, hogy valaki magyar, csupán adottság, azt mondta: lehet, de
tudatossággal kellene keverni, hogy „képesek legyünk megőrizni a hideg fejet”.
Ez pedig jelentős energiabefektetést kíván, de „a tudatos magyart egyre kevésbé lehetne manipulálni” – zárta a beszélgetést.
Fotó: Jaffa Kiadó
