Fotók: Asztalos Gábor
Csernus Imre új könyve „életrajz és lélekrajz”, amelyben többek közt a párkapcsolati játszmákról, a méltó halálról, és a magyarok önbizalomhiányáról is ír, mindezt azonban személyes élményein és megfigyelésein keresztül tálalja. Nyíltan beszél például drogos múltjáról, szüleihez fűződő viszonyáról, házasságainak kudarcairól, és arról, miként alakult ki hírhedt „alázós” munkamódszere. A könyvének – szerényen utalva saját eredményeire – A harcos címet adta. A kötet sajtóbemutatóján jártunk a Hadik Kávézóban, ahol Mörk Leonórával arról beszélgetett, hogy miért nem izgatja az öregedés, és hogy érzi magát a bőrében, amióta a vendéglátásban dolgozik. A bemutató után mi is elkaptuk néhány kérdésre.
„Számomra az a harcos, aki a félelmekkel teli élethelyzeteket megoldja" – magyarázta Dr. Csernus új könyvének sajtóbemutatóján a Hadikban kedden délelőtt, amikor Mörk Leonóra a cím eredete és jelentése felől érdeklődött. A megosztó tévéműsoráról híres pszichiáter elárulta, hogy viszonylag hamar megszületett a fejében az ötlet, mert már nagyon régóta foglalkoztatja a mai világ egyik kulcsélménye: „Azt tapasztalatom, hogy mindannyiunk életében vannak félelmek. Megfigyeltem, hogy a belső lazaság akkor alakul ki, ha valaki menedzselni tudja a félelmeit”.
Dr. Csernus Imre: A harcos - Életrajz és lélekrajz
Jaffa Kiadó, 2018, 296 oldal, 3990 HUF
A felvetésre, hogy A harcos alatt saját magát érti-e elsősorban, azt válaszolta, hogy igen, illetve mindenkit, aki a félelmetes élethelyzetekbe tudatosan ugrik bele. Azt is kifejtette, hogy ehhez mérten ő mindig hallgat a megérzéseire, és azok szerint cselekszik, valamint nem fél változtatni sem, ha szükséges. „Lipótmezőn majdnem főorvos lettem, de otthagytam, mert nem éreztem jól magam. Amikor a pesti miliőből elegem lett, elmentem vidékre és most önmagamat vidéki parasztnak aposztrofálom. Jól érzem magam benne.” Mint mondta, másokkal ellentétben őt nem rázza meg az öregedés témája sem, ötvenhárom évesen is teljesen jól érzi magát és jó barátságban van a halállal is, mert sokszor látta, egyszer pedig majdnem átélte.
Mörk Leonóra ezután felvetette, hogy ez az életrajzi könyv sok olyan dologról is szól, ami eddig nem volt köztudott vele kapcsolatban, például, hogy kedves, szórakoztató és jókedvű is tud lenni, ha akar. Csernus erről annyit mondott, hogy amikor dolgozik valakivel, aki számára húsbavágó konfliktusokkal megy el hozzá, akkor nem lehet humorizálni. „A segítőnek minden mondatára oda kell figyelnie, mert az meghatározó lehet a másik ember életében” – hangsúlyozta. Szerinte egyébként Magyarországon az agyalás és a sok félelem az, ami felemészti az embereket, míg a Balkánon, vagy Délen teljesen másként állnak az élethez.
Mivel könyvének egyik fontos témája, hogy miért hagyta abba az egészségügyben eltöltött huszonöt év után a rendelést, és miért vágott bele a vendéglátásba, ez is szóba került. Mint mondta, a kávé illata hozzátartozott gyerekkorához, ezért nagy rajongója a kávénak és számára is alapvetés, hogy minden napja azzal indul. „Nyolc-kilenc éve társultam két fiúhoz és közösen menedzselünk egy pincészetet Egerben. A kávéválasztást rám bízták” – mesélte, majd az is kiderült, hogy a Csendülő nevű noszvaji „kulturális fogadóban” ő maga is szokott pincérkedni.
A kérdésre, hogy még most is mindenben a legjobb akar-e lenni, azt felelte, hogy egy ideje már nem érdeklik az ilyen dolgok. „Az számít, hogy hiszek-e abban, mit csinálok és jól érzem-e magam benne. Érezni akarom, hogy élek. A vendéglátást is abba fogjuk hagyni a feleségemmel, ha már nem tudjuk szívvel-lélekkel csinálni. De a kávégépet visszük magunkkal.” Elmondása szerint mostanság már csak arra törekszik, hogy mindig az adott pillanatot élje meg jól, és hogy ha jön egy félelmekkel teli szituáció, akkor megoldja azt.
Csernus: Nem én mentem meg a másik embert
Dr. Csernus Imre: A kiútJaffa Kiadó, 2013, 300 oldal, 3192 FtFotó: Valuska GáborDr. Csernus Imre hetedik önálló kötete jelent meg a napokban, A kiút címmel. Könyveit saját fejlődése mérföldköveinek tartja. Sokaknak bejön, mások meg ki nem állhatják a kicsit repetitív,...
A beszélgetés vége felé a könyv főbb témái is szóba kerültek. Ezek közé tartozik például a felelősségvállalás, az intuíció és az érzelmi zsarolás. Csernus azt mondta, hogy tulajdonképpen az emberekről alkotott ösztönös megfigyeléseit rögzítette, ezek közül az egyik legfőbb, hogy ha valaki az élete valamelyik területén erősnek mutatja magát, akkor minden bizonnyal hazudik. „Ha hazudok, akkor nem szeretem magam, és állandóan attól félek, hogy előbb-utóbb le fogok bukni. Emiatt haragudni fogok magamra és elkezdem büntetni magam. A talpraállás kulcsa, hogy meg tudok-e bocsájtani önmagamnak.”
A bemutató után négyszemközt is leültünk vele, hogy feltegyünk pár kérdést az új könyvvel kapcsolatban. Rákérdeztünk például, hogy szerinte van-e realitása annak, hogy egyszer mások is eljutnak oda, ahol a könyve szerint ő tart: a tökéletes lazasághoz, vagyis a „harcos-léthez”. A Nőként nekem kevés vagy című fejezet kapcsán pedig arról faggattuk, hogy szerinte mi a baj a mai férfi-nő kapcsolatokkal. Csernus persze hozta a maga támadó, erőt fitogtató stílusát, de két személyeskedő megjegyzés között azért reagált néhány felvetésre.
A könyve szerint harcos az, aki a félelmekkel teli élethelyzeteket meg tudja oldani. Magát is ebbe a csoportba sorolja, az „igazi” felnőttek közé. Aki vállalja a felelősséget minden döntéséért, aki sosem sértődik meg, aki nem fél az öregedéstől, de még a haláltól sem. Ez nem egy szuperhős pozíciója?
Nem látja, hogy Magyarországon a legtöbb ember hogy él? Tele megfelelési kényszerrel, görcsökkel és félelmekkel. Ez a megfelelő élet? Nem. A harcos nem szuperhős. Döntés kérdése, amikor valaki nem cselekszik. Csak ennek következményei vannak az egészségre, mind mentálisan, mind pszichésen. Hogy ők ezt nem tudják? A törvény nem ismerete mikor mentesít? Soha. Azért írtam le a véleményem, hogy az emberek megtudják, dönthetnek máshogy is. Ha a magam életében ezt elértem, ha emberként nekem ez nap mint nap összejön, akkor másoknak is sikerülhet.
Az egyik fejezetben azt írja, hogy Magyarország legfőbb problémája az önbizalomhiány. Mit gondol, mi az oka ennek és hogyan lehetne változtatni rajta?
Huszonöt éve vagyok orvos, és azt látom, hogy az emberek nem oldódnak. Nem úgy tűnik, hogy a fiatalok tele lennének önbizalommal. Társadalmi szinten ezen akkor lehetne változtatni, ha a mindenkori vezetés már óvodáskorban beépítené a megfelelő mentálhigiénét az oktatásba, és ezt tovább vinné az iskolákba is. Akkor kialakulhatna egy lazább társadalom. Nézzük meg a norvégokat: sokkal hűvösebb van, nem süt annyit a nap, mégis jól érzik magukat a bőrükben. Mert meg lettek tanítva, hogy a fájdalmas dolgoktól ne roppanjak össze. Hogyha valami nem jön össze, náluk akkor sincs semmi, sokkal fontosabb, hogy az ember tudja, hogy ő mennyit tett bele. Ha Magyarországon valami nem sikerül? Összeomlik a világ.
Tehát az iskolarendszer tehet erről?
Nem, az csak az egyik része. A másik a szülő. Nagyon kevés a hiteles szülői minta. Mert a szülők kisgyerek kortól kezdve tanítják a gyerekeiket, de mire? A konfliktusok megfelelő kezelésére? Nem, hanem a hazugságok megfelelő interpretálására.
A férfi-nő kapcsolat problémáinak boncolgatása is az egyik fontos témája a könyveinek. Miért baj az, ha átalakulnak a szerepek, vagy ha megfordul a dominancia egy kapcsolatban?
Nem baj. Vannak a hermafroditák egy párkapcsolatban, és vannak a heréltek. Aki ilyen kapcsolatot szeretne, csinálja. Nem baj, csak nekem nem kéne. Akkor hagyjuk azt, hogy férfiakról és nőkről beszélünk, mert ezzel a felállással ez megszűnik. Ha ön szerint teljesen normális a társfüggőség kialakulása, akkor tegye ezt. Csak ez a vak vezet világtalant felállás, mert megszűnik a nő és megszűnik a férfi. Az egyik meg fog halni, vagy félrelép, majd a másik ott marad a gyerekkel és a felelősséggel. A megfelelő mentálhigiénéhez hozzátartozik az egyensúly kialakulása. De egyénenként is sok mindent lehet tenni ezért, ha valaki felismeri, hogy az adott hozzáállás az élethez neki rossz. Mindig lesznek olyan hölgyek, akik megőrzik a maszkulinizációjukat, és egy bizonytalan pasi mellett élik le az életüket. De akkor előbb vagy utóbb kialakul a magány a társkapcsolatban, annak összes negatív hozadékával együtt.
