Erdős László: A svájci Tarzan a technológia világában nem volt szabad

Erdős László: A svájci Tarzan a technológia világában nem volt szabad

A Time magazin 2001. szeptember 3-i számának címlapján Bruno Manser arcképe jelent meg az „eltűnt” szó kíséretében. Manser, akit svájci Tarzanként is ismertek, akkor már közel másfél éve nem adott magáról életjelet, miután barátainak búcsút intve besétált a borneói dzsungelbe. Sajnos Magyarországon Bruno Manser neve kevéssé ismert. Néhány évvel ezelőttig én sem hallottam róla soha, pedig az elszánt természetvédő és emberi jogi aktivista önfeláldozása és regényes élete egyaránt figyelmet érdemel. Annál is inkább, hiszen az eltűnése óta eltelt közel húsz év során a trópusi esőerdők megóvása, ha lehet, még aktuálisabb témává vált. Bruno Manser tragikus történetét egykori barátja, Ruedi Suter írta meg Rainforest Hero című könyvében (Ruedi Suter: Rainforest hero – The life and death of Bruno Manser. Bergly Books, Basel, 2015, 330 oldal); a hiánypótló jellegű életrajz izgalmas olvasmány és az esőerdők segélykiáltása is egyben – könnyen lehet, hogy az utolsó pillanatban.

Könyves Magazin | 2020. május 07. |

Bruno Manser 1954-ben született Baselben. Kisgyerekként, sok kortársához hasonlóan, élénken érdeklődött a természet iránt. Szeretett kirándulni és fára mászni, megfigyelte az állatok viselkedését, és az élővilágról szóló könyveket olvasott. Bár a világ egyik leggazdagabb országának polgáraként született, már fiatalon vonzotta az egyszerű és kihívásokkal teli életmód: faágakból és levelekből készített magának fekhelyet lakásuk erkélyén, és a puha ágy helyett ott töltötte az éjszakát. Tizenöt éves korában egy iskolai dolgozatában ezt írta: 

„A szabadságot csak a természetben lehet élvezni, a technológia világában nem.”

A természetet járó ökológusként pontosan tudom, Manser mire gondolt. Bárcsak több ember ismerné meg a természetben eltöltött idő varázslatos szépségét!

-

Az érettségit követően Manser lelkiismereti okból elutasította a kötelező katonai szolgálatot, amiért négyhónapos börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után megkezdte azt az utazást, amely végül a dzsungelbe vezette. Első lépésként az Alpok hegyi legelőire vonult ki, ahol Erich testvérével és Prinz nevű kutyájával tíz nyarat töltött el. Pásztorként az idejét állatok gondozásával töltötte, megtanult sajtot és vajat készíteni, szabadidejében pedig kirándult vagy más pásztorokhoz látogatott el. Olyan szoros kapcsolatban élt a természettel, amennyire ez csak lehetséges volt egy nyugat-európai országban. De Bruno Manser számára ez nem volt elég. 

Egy olyan helyre akart eljutni, ahova a civilizáció még nem ért el. Olyan embereket szeretett volna megismerni, akik nem használnak pénzt, és önfenntartóan élnek a természetben.

Manser választása a délkelet-ázsiai penan népcsoportra esett, akik nomádként éltek a borneói esőerdőben, tökéletesen fenntartható módon, a nyugati civilizációtól nagyrészt még érintetlenül.

1984-ben Manser egyedül, egy nagy hátizsákot cipelve, egy bozótvágó késsel, egy térképpel és egy iránytűvel felszerelkezve besétált a dzsungelbe, hogy rátaláljon a penanokra. Ahogyan az várható volt, hamarosan eltévedt, elfogyott az élelme és az ivóvize, de végül összefutott két penannal. Csatlakozott hozzájuk, és hazakísérte őket a falujukba, amely egy ideiglenes, természetes anyagokból épített erdei táborhely volt. A penanok először valószínűleg nem különösebben örültek a jövevénynek, de rendkívül békés népként megtűrték az idegent. Manser rövid idő alatt megtanulta a penan nép különleges nyelvét, elsajátította az eszközök használatának és az ételek készítésének módját, megtanulta fölismerni a növényeket és az állatokat, mindezzel pedig kivívta választott népének megbecsülését. Bruno Manser a ruházata és a viselkedése alapján szinte teljesen megkülönböztethetetlen lett a penanoktól, mindössze szemüvege és jegyzettömbje árulkodott arról, hogy egy teljesen másik világból érkezett a dzsungelbe. Manser nagyszerű rajzokat készített a penanokról és az esőerdőről, és amatőr antropológusként rögzítette a nép életmódjáról tett megfigyeléseit.

Manser vágya az volt, hogy békésen éljen egy olyan idilli helyen, ahol még létezik az ember és természet közti harmónia. Hamar rá kellett döbbennie azonban, hogy a technológiai civilizáció elől nincs menekvés. A XX. század második felében egyre intenzívebbé vált az erdőirtás Borneón. Az erdő pusztulásával a penanok elvesztették lakhelyüket, de egy darabig még volt lehetőségük odébbállni és a megmaradt erdőkben letelepedni. Ahogyan azonban fogytak az erdők, nyilvánvalóvá vált, hogy hamarosan nem lesz hova hátrálni. Az erdőlakó népek, köztük a penanok, elkeseredett küzdelembe kezdtek az esőerdők megóvása érdekében. Bár közösségeik több száz, esetleg több ezer éve az erdőben éltek, erről semmilyen iratot nem tudtak felmutatni, azaz nem rendelkeztek tulajdonjoggal. Az esőerdők kivágásával és az értékes faanyag exportálásával a kormányzati körök gyors és szinte felfoghatatlan mértékű profitot állítottak elő. A pénz nagy része egy rendkívül szűk réteg zsebébe vándorolt, a maláj átlagpolgár életkörülményei nem javultak, a penanok pedig mindenüket elvesztették.

-

Rövid habozás után Manser úgy döntött, megpróbál segíteni erdei barátainak. Kitartó munkával sikerült fölkeltenie a nemzetközi média érdeklődését, és közreműködött az erdőirtás elleni tiltakozások megszervezésében is. A penan demonstrálók nemcsak a favágókkal és a buldózerekkel néztek farkasszemet, hanem a maláj hatóságokkal is, amelyek rendkívül durván léptek föl a tiltakozókkal szemben. Mansert Malajziában az állam ellenségének nyilvánították. 

Egyszer a rendőrség őrizetbe is vette, de Mansernek sikerült megszöknie: kiugrott a rendőrautóból, és a dzsungelbe menekülve egérutat nyert.

Miután hat évet töltött a penanok között, Manser hazatért Svájcba. Malajziában ekkor már körözés alatt állt, ezért csak külsejét elváltoztatva, hamis iratokkal, álnéven tudta elhagyni az országot. A civilizációba visszatérve Manser folytatta küzdelmét penan barátaiért és az esőerdőért. Látványos akciókkal próbálta a közvélemény és a döntéshozók figyelmét felhívni az erdőirtás során elkövetett súlyos jogsértésekre, az okozott környezeti és természeti károkra. Az 1991-es G7-csúcson fölmászott egy lámpaoszlopra, odaláncolta magát, és lelógatott egy transzparenst. A rendőrségnek két és fél órába telt, míg lehozták. Az 1992-es Rio de Janeiro-i Föld-csúcs idején siklóernyővel érkezett egy zsúfolt stadionba a focimeccs közben. 1993-ban azzal került a hírekbe, hogy hatvannapos éhségsztrájkot tartott Bernben, így követelve, hogy Svájc megszüntesse a trópusi faanyag importját. Ezek mellett előadásokat tartott, és megjelentetett egy könyvet Hangok az esőerdőből (Stimmen aus dem Regenwald) címmel. Titokban többször visszatért Borneóra is.

Ahogy teltek az évek, Manser sikeresen hívta föl a figyelmet az esőerdők veszedelmes ütemű pusztulására, de gyakorlati intézkedés alig született az erdők védelmében. 2000-ben ismét visszatért Borneóra. Utoljára két penan látta a maláj határ közelében, május 25-én. Mivel sokáig nem bukkant fel, több expedíció indult a felkutatására. Kiváló nyomolvasási képességekkel rendelkező penan barátai megtalálták Manser utolsó táborhelyét a dzsungelben. 

Innen még mintegy 600 méteren át tudták követni nyomait, de aztán a nyomok eltűntek. Sem Manser testét, sem holmiját nem találták meg.

Mire Manser a Time címlapjára került, már több teória létezett arra vonatkozóan, hogy mi történhetett vele. Néhányan úgy vélték, az eltűnés csak trükk, amivel fel akarja kelteni a média figyelmét. Mások azt mondták, Manser talán balesetet szenvedett a dzsungelben, míg néhányan fölvetették, hogy a helyzet reménytelenségét fölismerve öngyilkosságot követhetett el. Felmerült az is, hogy esetleg a maláj hatóságok elfogták és bebörtönözték, de sokan azt sem tartják kizártnak, hogy vagy a hivatalos szervek, vagy a faiparban érdekeltek végeztek vele. Talán soha sem fogjuk megtudni, mi történt vele, az azonban bizonyos, hogy akik az erdőirtásból gazdagodtak meg, nem különösebben bánták Manser eltűnését.

Amikor Bruno Manser megszületett, Borneó nagy részét még érintetlen őserdők borították. Mára ezek jelentős részét kiirtották. 

Bruno Manserrel és az erdőkkel együtt pedig eltűntek az utolsó nomád penanok is. Az erdőirtás ma is folyik, de már nem elsősorban a faanyag miatt, hanem azért, hogy olajpálma-ültetvényeknek csináljanak helyet.

A pálmaolaj a legelterjedtebb növényi olaj, amelyet széles körben használnak élelmiszerekben, kozmetikumokban és üzemanyagként. A páratlanul gazdag esőerdők helyét fokozatosan átveszik az egyhangú és sivár pálmaültetvények. A pálmaolaj legismertebb áldozatai az orángutánok. Borneón legfeljebb százezer él még belőlük, és számuk gyorsan csökken. Ha így folytatódik, hamarosan hírmondó sem marad belőlük. Délkelet-Ázsia más térségeiben sem jobb a helyzet. Miközben az esőerdők helyére Szumátrán is olajpálmákat ültetnek, az őshonos élővilág fokozatosan eltűnik. Szumátrai tigrisből és szumátrai orrszarvúból már alig néhány száz egyed él a vadonban.

A penanok sorsa arra is rámutat, hogy milyen szorosan összefonódik a természetvédelem ügye az emberi jogokkal. Délkelet-Ázsiában még ma is több millióan élnek a dzsungelben és a dzsungelből.

Az erdőirtás mindannyiukat kisemmizi, miközben a fák kivágásából és a pálmaolaj-termelésből befolyó mesés profit egy nagyon szűk réteget gazdagít.

Bruno Manser kivételes ember volt. Elszántságának és céltudatosságának köszönhetően olyan érintetlen területeket ismert meg és olyan tereptapasztalatot szerzett, amiről a legtöbb ökológus nem is álmodhat. Az elveinek megfelelően élt, és hajlandó volt minden idejét és energiáját az erdő és az erdőlakók védelmének szentelni. Hogy Bruno Manser kudarcot vallott-e, az csak rajtunk múlik. Ha sikerül lecsökkenteni a pálmaolaj iránti keresletet, és így megóvni Délkelet-Ázsia erdeit, akkor Manser küzdelme nem volt hiábavaló.

Ökológusként bizonyos szempontból példaképnek tartom Bruno Mansert. A legkevesebb, amit az emlékére megtehetünk, hogy száműzzük a pálmaolajat a háztartásunkból. Így bizonyíthatjuk be, hogy meghallottuk a trópusi esőerdők lakóinak, emberek és állatok millióinak segélykiáltását.

A szerző ökológus, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársa.

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

Rózsa Lajos: Az öncélú és felesleges tudományos kutatások nyilvánvaló nélkülözhetetlensége

Az ökológus könyvespolca rovat ezennel elindul. Stephen Hawking utolsó műve, a Rövid válaszok nagy kérdésekre csupa alapvető kérdésről szól Rózsa Lajos biológus szerint, istenhitről, ősrobbanásról, emberiség más bolygókra költözéséről és a mesterséges intelligencia veszélyeiről, de nem szól semmiről, ami a nemzetgazdaság lendületét fokozná. 

...
Nagy

Löki Viktor: Mit gyűjthet ma egy természetbúvár, és mennyit?

Ország Mihály Mindent lehet, de krokodilt  azt nem! című könyvébe akkor is kényszerűen belelapoz az ember, ha történetesen immunis a természetre, vagy netán utálja és/vagy féli a hüllőket és egyéb ijesztő állatokat.

...
Nagy

Kovács-Hostyánszki Anikó: Milyen jövő várhat ránk méhek nélkül?

Vannak regények, amelyek a valóságból merítenek, míg mások egy-egy fikciót tárnak elénk. Vannak, amelyek a múltra építenek, míg mások a jövőbe tekintenek. Maja Lunde A méhek története című könyve egyszerre teszi meg mindezt. 

Még több olvasnivaló
...
Nagy

„Itt nincs történelmi igazságtétel” - Anna Politkovszkaja: Orosz napló

A 2010-es évek szerte a világon a demokratikus berendezkedések, ezzel együtt a szabad sajtó gyengüléséről, illetve a mindent elárasztó propagandáról is szóltak. Magyarországon különösen. Többek között erről beszélgettünk az orosz újságírót, Anna Politkovszkaját alakító Fullajtár Andrea színésznővel és az Orosz napló szerkesztőjével, Filippov Gábor politológussal. A darabot február végén mutatták be a Katonában, a pandémia miatti szünet után pedig jövő héttől ismét színre kerül.

...
Nagy

„A fennmaradó házasságokat boldognak tekintjük, még ha nem is boldogok” – Taffy Brodesser-Akner: Fleishman bajban van

Taffy Brodesser-Akner Fleishman bajban van című regényével több cikkben is foglalkoztunk már. Ezúttal a könyvből vett kedvenc idézeteinket gyűjtöttük össze.

...
Nagy

Rubik Ernő nem akarta megírni a kocka történetét, mégis megmutatta, hogyan gondolkodik

Rubik Ernő szórakoztató és szerény megtaláló, aki a feltaláló szót nem szereti. A világon egymilliárdan játszottak már a kockájával, ami kulturális jelenséggé vált. 1983-ban már majdnem írt egy könyvet, de az végül nem jelent meg. Megjelent A mi kockánk.

Egy kiállítás képe
...
Egy kiállítás képe

Selyem Zsuzsa: Ne fázz! [Egy kiállítás képe]

...
Egy kiállítás képe

Finy Petra: Szerintem [Egy kiállítás képe]

...
Egy kiállítás képe

Tóth Krisztina: Taki [Egy kiállítás képe]

Polc

Elena Ferrante hőse hazugsággal lázad a felnőttek képmutató világa ellen

...

A kamaszkor minden lehetséges értelemben a szélsőségek kora

...

Rumban és szómágiában ázik a havannai éjszaka

...

Rubik Ernő nem akarta megírni a kocka történetét, mégis megmutatta, hogyan gondolkodik

...