fotó: Valuska Gábor
Két forgatókönyvnek tudok őszintén örülni a Hunyadi téri piacon. Ha a kedvenc virágárusomnál felbukkan a pünkösdi rózsa (elég ritkán), és ha megpillantom a célja felé törtető, hátizsákos Bodor Ádámot (elég gyakran). Virág helyett ezúttal chili került a kosárba, a hátizsákot decens oldaltáska váltotta, ám a hangulat nagyon is piacinak volt nevezhető, már amennyiben az ilyesmi ismérve a csendesen morajló tömeg, és a véget nem érő alkudozás. A tét a lefoglaltnak álcázott ülőhelyek voltak, a portéka pedig, aminél frissebbet és reménytelenül keserédesebbet csak bajosan találunk a magyar piacon, Bodor Ádám életműve. Bodort nyolcvanadik születésnapja alkalmából barátai, kollégái, rajongói köszöntötték a Petőfi Irodalmi Múzeumban, az estet Szegő János moderálta.
„Botcsinálta Niki Laudaként” kezdte nemlaudációját a műfaj lehetetlenségét hangsúlyozó Parti Nagy, és őszintén irigyelt mindenkit, akinek az estre Bodort csak olvasnia kellett, írnia nem. Őt olvasni ugyanis kellemesebb, mint írni róla, sőt, úgy általában az írásnál is sokkal kellemesebb. Írás közben egyébként is fennáll a veszélye, hogy az ember bodorul kezdi el egymás mellé pakolni a szavakat, pedig bodorul írni egyedül Bodor képes, ha elkapná a grafomániát, akkor talán még ő sem. Hiába lebegnek a fikció ezüst felhői a valóság fölött, PNL nem annyira hiszi el ezt a 80 évet, Bodor nem egy öregtípus, pedig tavaly volt 50 éve, hogy publikál. „Szenvedélyesen és takarosan reménytelen” prózája emberileg és művészileg is reményt ad, a világvég nála már-már kaján, bár nem felejt el melankolikusnak lenni. A bodori világnak nincs modellje, talán csak a „Közép-szél-kelet-Európa”, mondatai mégis ismerősek, ám a honnan kérdésre ismét visszajutunk az alfába: magától Bodortól. Se az életművet, se azt a könyvet (nevezzük mondjuk múltnak, esetleg képzeletnek) nem lehet túllaudálni, ahonnan a bodori történetek kihullanak („mennyire közös a könyv, ha így olvasni senki más nem tudja?”), a művek közé pedig, amikért érdemes magyarul tudni, Parti Nagynál nemcsak a Sinistra fér be, de minden mást is, ami előtte és utána. Az érsek látogatását például csak becsukni tudja, letenni soha.
Bodor Ádám: A barátkozás lehetőségei - Novellák és film
Magvető, 2016, 40 oldal, 4290 HUF
A PIM igazgatója, E. Csorba Csilla valószínűleg még egy író köszöntésénél sem használt annyi jelzőt az életmű méltatására, mint Bodor esetében, akinek írásai (sokkal) többek között változatosak, szuggesztívek, nyugtalanítók, a peremvidékről mesélnek, Erdély kiszolgáltatottságát, egy másik Kelet-Európát visszhangozzák. A PIM mini fűszerkerttel és Ady Lőrincné (született Pásztor Mária) süteményes könyvével készült, a Magvető pedig egy új kötettel csatlakozott az ajándékok sorához, melybe Ferenczi Gábor filmje, A barátkozás lehetőségei és a hozzá inspirációul szolgáló négy Bodor-novella (A barátkozás lehetőségei, És akkor majd látjuk egymást, Fülledt reggel, Sofőrünk egy rosszabb napja) került.
2015-ben, amikor a PIM-nek nem sikerült Primissimára váltania a Primáját, E. Csorba egy kicsit nekikeseredett. Bánata egészen addig tartott, amíg egy kollégája annak elhamarkodottságára és feleslegességére nem figyelmeztette. „Ne viccelj, Bodor is Prima-díjas”, ő pedig a következő pillanatban már az I. Budapesti Primásfesztiválról fantáziált, ahol olyan sztárfellépők állnának a színpadon, mint Nádas Péter, Oravecz Imre, Rakovszky Zsuzsa, Závada Pál, Spiró György vagy Parti Nagy Lajos. Utóbbi három a PIM-ben is elhúzta az ünnepelt nótáját, pontosabban elszavalta a novelláját, Bodor szerint már-már „a színészi teljesítmény ormait ostromolva.” Závada neonzöld borítós fülesbaglyot villantott a kilencvenes évekből, és bele-belekapott a címadó írásba, Spiró meg Ojniczánét várta rendületlenül. (Nem jött.) Hozzájuk A börtön szaga kérdezője, Balla Zsófia csatlakozott a sepsiszentgyörgyi véres éjszakával (színes, magyarul beszélő tragikomédia, szereplők: Strömpel Migdál, egy jobb sorsra érdemes csirke és egy megfáradt üvegcsillár), Darvasi László egy korai Bodor-parafrázissal érkezett, melyből kiderül, hogyan ássunk ki egy gödröt, és az is, túl lehet-e fejni a kecskét (részlet ITT), Szüts Miklós választott szövegében akadt legalább egy bűnös, Esterházy Péter pedig kanos, piszkossárga kanárihímről és Angel Buszujokról szónokolva csinált stand up comedyt Magyari Tivadar papíralapú paródiájából.
Bodor illetlenségként kezeli a dicséretet, ám illetlennek lenni emberi dolog, írónak lenni meg egyenesen illetlenség. Parti Nagynak nincsenek válaszai a Bodor-titokra, megfejtése sincsen, nekem meg arra nincs, mekkora illetlenségnek gondolhatja az ünnepelt a születésnap ürügyén rázúdított dicséretet (mi is lehetne nagyobb dicséret, ha kollégák olvassák fel az ember műveit és még élvezik is?), Melis László és Melis Márta nemlétező nyelven elénekelt, nemlétező nép által ránk maradt balladáját az ismerős rezzenéstelenséggel, a Zuboly Soha se mondd – Indulj el egy úton egyvelegét alig észrevehető biccentéssel nyugtátza. Állát a tenyerébe ejtve szemlélte a neki és róla elmondottakat, épp, mint Bubenkó a Báthori Csaba által előadott Névtelen telefonálóban (in: Az utolsó szénégetők, Magvető, 2010), a felé nyomakodó tömeg láttán pedig „rossz rágondolni, mi vár rá”. (Igazából jó.)
Bár a közreműködésével tervezett beszélgetés Bodor nagy örömére végül kimaradt a programból, nem úszta meg a színpadot, a közönség pedig az est bodori értelemben vett legnagyobb poénját („Ígérem, rövid leszek”). A műsorváltozásnak számára egyetlen hátránya volt. Ezúttal sem tette fel neki senki azt a gerincvelőig hatoló kérdést, aminek elhangzásában évek óta reménykedik: miután kiszabadult a börtönből, létesített-e volna testi kapcsolatot a börtönigazgató lányával? Azt mondja, ezzel a válasszal már örökké adós marad.
