„(...) Megérkezésem estéjén gyönyörű holdvilágos idő volt, a Balaton ezüsthímes tükrén csónakok lebegtek, s a csónakok felől andalgó népdalok s méla nemzeti dallamok hangjait ringatta felénk a szélcsendes alkonyi lég. Fiatal, szép delnők, magyar főurak csónakáztak ott, ők énekelték a népdalokat. Ez első vonásból rajzolja magának az arcképeket tovább, akinek helyes képzelme van – nem fog csalatkozni. Ez a vonás húzódik végig az egész társas életen, s ez az, ami többet ér Balatonfüred minden magnéziájánál. Reggel jeles zene ébreszti fel a vendégeket, sietni kell a savanyúvízre, a savókúrára, a séta tart, míg az idő bemelegszik, akkor a fürdésre kerül a sor. A kis tenger langyos vize tán még régi nimfájától örökölte csodálatos vonzerejét; bűbájnak lehet azt nevezni; ahogy óhajtja magát azzal, aki egyszer megfürdött benne, s ha átlátszó hullámai között kilibegünk, alig tudjuk azt elhagyni. (...)" Jókai Mór: A magyar Tempevölgy
Balatonfüred, 1933 – Fortepan
Balatonfüred, 1937 – Fortepan
„(...) Magyarország valamennyi jelentős és emlékezetes hölgye, grófnők és színésznők, pesti patríciusok nejei és leányai, a Balaton vidéki nemesség hölgyeivel karöltve, vett részt a „Szívhalászat” ünnepélyén, amely tulajdonképpen állott: felvirágozott csónakokon való hajókázásból, egy kompon elhelyezett cigányzenekar (Lavotta vezetése alatt) hangjainál, és a hölgyek a csónakokból hálót vetettek a tóba veszett szívek után. Bizonyára sok szívet kihalásztak a kecskekörmökkel és keszegekkel együtt, mert a bálon, amely a lampionnal világított platánok alatt a „Szívhalászatot” követé: már mindenki megtalálta a maga párját. A száz esztendő előtti daliák (akiknek szíveit a hölgyek a tóból kihalászták) a költő feljegyzése szerint többet táncoltak, mint valaha bármely balatoni bálon. Kitettek magukért azonban a vízitündérek és egyéb balatoni sellők is, akik a halászat révén a szívek birtokába jutottak. (...)" Krúdy Gyula: Balatoni szívhalászat
Műterem, 1900 – Fortepan
1917 – Fortepan
1935 – Fortepan
„(...) Borús volt az ég, de szellő se rezdült. Mint egy óriási máriaüveglap, olyan sima és szürke és csillogó volt a tó. Volentik bácsi gyors, de rövid csapásokkal evezett, ahogy a Balatonon szokás.
- Mit gondol? - kérdezte az író, mikor már jó darab utat megtettek. - Ide látni még a partról?
- Még ide - mondta a csónakos.
Továbbmentek. Az üdülő piros cseréptetejét lassan elborították a fák. A partnak csak a zöldje, a vonatnak csak a füstje látszott.
- Még most is? - kérdezte az író.
- Még most is - mondta a csónakos.
Csak az evezők csobbanása hallatszott; a partról már nem ért idáig a hang. Összemosódtak a házak, a kikötők és az erdők. Már csak egy ceruzavonás látszott, ahol véget ért a tó. (...)” Örkény István: A megváltó
Balatonboglár, 1930 – Fortepan
1938 – Fortepan
