25 éve jelent meg a Bret Easton Ellis Amerikai psycho című, nagy port kavaró regényéből készült film, amely erős szatírával mutatta meg, hogyan tárgyiasítja és személyteleníti el az embert a liberális kapitalizmus, és ennek hatására miért erősödnek meg a férfiközpontú értékek. Jó lenne azt mondani, hogy Patrick Bateman is megöregedett, de sajnos egyáltalán nem erről van szó. A jól kereső, ápolt és kidolgozott testű, heteroszexuális fehér férfi ideálképe ma is velünk él, és most már új szavunk is van rá: „sigma male”.
A filmet 2000-ben mutatták be, Christian Bale-lel a főszerepben, de a Patrick Bateman-mémeket jól ismerik azok is, akik esetleg még nagyon fiatalok voltak a film megjelenésekor. A könyvet először 1991-ben adták ki, és már ekkor tervben voltak az adaptációk, sorozatot és filmet is akartak, de csaknem tíz évet kellett várni arra, hogy Mary Harron alkotása megvalósuljon. A nőgyűlölő történetet ugyanis női rendező dolgozta fel.
A mára klasszikussá vált filmet 25 évvel ezelőtt mérsékelt lelkesedés fogadta (már készül egyébként az új feldolgozás, erről itt írtunk). A könyvhöz képest kisebb felhajtást kapott, de ez annak is betudható, hogy majdnem egy évtized telt a kettő között: ameddig mi a rendszerváltással voltunk elfoglalva, az amerikaiak önmagukra reflektáltak. Megvizsgáltuk, milyen jelentősége van ma Patrick Bateman karakterének.
„Hát ilyen szart még nem olvastam”
Easton regénye hatalmas botrányt kavart a megjelenésekor. A könyvet eredetileg a Simon & Schuster adta volna ki, de a médiában megjelenő részletek olyan negatív visszhangot váltottak ki a könyv „szadista tartalma” miatt, hogy a kiadó három hónappal a megjelenés előtt felbontotta a szerződést. Ekkor vette át a Vintage Books (az angol Penguin Random House egyik alkiadója), de a
megjelenés után a kiadó és a szerző is halálos fenyegetéseket kapott.
Az emberek egyszerűen nem értették a könyv szatirikus mivoltát, és a túlzott erőszakot, a nőgyűlöletet, a férfidominanciát szó szerint olvasták: egy hétköznapi ponyvának tudták be. Ehhez természetesen hozzátett, hogy Easton akkoriban még viszonylag kevéssé ismert szerző volt, de a stílusát már akkor is a szikár irodalmi nyelvezet és a visszafogott cselekmény határozta meg (minimálpróza). Könnyű volt tehát azt gondolni, hogy a könyv öncélú, nárcisztikus trancsírhorror.
De a magyar recepcióban is találunk erre példát, Almási Miklós filozófus és esztéta a kritikájában azt írta a könyvről: „Hát ilyen szart még nem olvastam”. És ez nem irónia, Almási önismétlőnek és strukturálatlannak találta a könyvet, amely még a „reptéri irodalom” nagyjaihoz sem ér fel. Tehát szórakozásnak is rossz, hiszen
ki akar arról olvasni, hogy egy fehér, jómódú férfi az egyik pillanatban egy bomladozó testről, a másikban pedig Whitney Houston új lemezéről beszél?
Egy összetett szatíra
Az Amerikai pszycho mégis célba ért: a kezdeti felháborodás után az emberek észrevették, hogy a könyv a „rossz erkölcsi mivoltában” ugyanazon az oldalon áll, mint ők. A regény ugyanis egy felső-középosztálybeli, fehér, amerikai férfi mindennapjait követi végig, aki megrögzötten igyekszik a megfelelően fogyasztó állampolgár lenni. Márkás ruhákba öltözik, csillogó-villogó éttermekben eszik, tisztában van a friss és értékes kulturális megjelenésekkel, beszéde, kinézete, jelleme kifogástalan, és egy pénzorientált (azaz hasznos) cégnél dolgozik. Esténként pedig nőket gyilkol.
Vagy ahogy maga az író fogalmaz a Fehér című kötetében:
az egész egy álom, a yuppie fogyasztói kultúra kollektív gondolkodása egy elmebeteg szociopata szemén át”.
Az ismétlődő epizódokra (étkezés, munka, szex, vásárlás, gyilkolás) épülő regény egy olyan társadalmi réteget mutat be Bateman szemén keresztül, ahol az egyetlen értéket a kapitalista javak felhalmozása és az azokkal való dicsekedés jelenti.
Az egyén egyenlővé válik a gazdasági és társadalmi tőkéjével, azaz a keresetével, az általa használt márkákkal, a barátnői eleganciájával (és számával), a saját kinézetével, sőt a névjegykártyájával is. Gondoljunk csak a filmből elhíresült jelenetre, ahol a főszereplő önkívületi állapotba kerül attól, hogy egy munkatársának szebb a névjegykártyája.
A kártya jelentősége pont abban áll, hogy felnagyítja ennek a világnak az értéktelenségét. Minden a megjelenésről szól, amit eleve befolyásol a kapitalista verseny, hiszen csak annyiban lehet „különbözni” másoktól, hogy több pénzen szebb és jobb tárgyakat vesz magának az ember.
Elvégre a liberális fogyasztói társadalom, amely felváltotta a 20. század diktatórikus vágyálmait, folyamatosan hiányt gerjeszt.
Azért vásárolunk, mert szükségünk van rá, és azért van rá szükségünk, mert azt mondták nekünk, hogy valami hiányzik az életünkből.
Szexualitás és kapitalizmus
Patrick Bateman a konformista, patriarchális tömegtermék ideája. Itt már nincsenek egyének, a regényben is rendszeresen összekeverik egymás nevét a szereplők, ugyanott esznek, részben ugyanazokat a ruhákat hordják, és valószínűleg a sportban és a politikában is egyetértenek.
A cél, hogy nyerjen az ember, azaz mindenben elérje a vágyát, aztán azt ismételje örökké.
A regény hangsúlya a fogyasztáson van, az anyagi javak előtérbe helyezése lealacsonyítja a testet, hiszen az csak a vágy tárgya és eszköze lesz arra, hogy az ember „jól érezze magát”.
Nem csoda tehát, hogy az Amerikai psycho főszereplője a gyilkosság felé fordul. Egy olyan társadalomban, ahol a személyek eltűnnek a társadalmi státuszuk mögött,
az emberi élet nem bír jelentőséggel, lecserélhetővé és pótolhatóvá válik, akár egy behorpadt konzerv a szupermarket polcán.
A gyilkosság így válik őrületté a regényben. Bateman a norma ellen akar tenni azzal, hogy gyilkosságokat követ el, ám mivel a társadalom annyira érdektelenné vált a kapitalista javak miatt, ez senkinek nem szúr szemet. A főszereplő tehát nem azért lesz „pszichó”, mert gyilkol, hanem mert annak ellenére sem tud egyéniséggé válni ebben a rendszerben. Senkit nem érdekel, szürke marad, egy kerék a gépezetben, amely lassan felőrli.
Hipermaszkulinitás és Trump
Ha valaki jártas az internetes kultúrában, akkor biztosan találkozott már a „sigma male” kifejezéssel, amelyhez általában Patrick Bateman (vagy Tyler Durden, illetve Tony Montana) arca társul. A kifejezés az egyedülálló, jól szituált férfiakat jelöli, akik a saját fejük után mennek, nem élnek társas életet, és egyetlen céljuk a „grind”, azaz a megállás nélküli munka – ilyen (a férfiak szerinti) ideális férfi.
Mivel az internetről van szó, nehéz megmondani, ki használja ironikusan a kifejezést, és ki gondolja azt, hogy Bateman az abszolút férfiikon. Mindenesetre az biztosan állíthatjuk, hogy ez a tendencia előtérbe helyezi azokat a férfiközpontú értékeket, amelyeket maga a könyv is megjelenít. Ha értjük az Amerikai psychót, akkor értjük azt is, hogy ez a maszkulinitás válsága. Egy posztmodern világban, amely hangot ad női, meleg, színesbőrű vagy más kisebbségi csoportok mozgalmainak, a történelmileg kódolt maszkulinitás válságba kerül. Ezért az átalakulás helyett görcsösen ragaszkodik a meglévő értékekhez, mint például a férfi-női szerepek kódoltságához, a kisebbségek háttérben tartásához, és nem utolsó sorban magát a „feminista propaganda” áldozatának tekinti (ld. Andrew Tate).
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Ehhez kapcsolódik a regény egyik kulcsfontosságú, de háttérben mozgó eleme, Donald Trump amerikai elnök, aki a ’80-as évek végén „még csak” üzletemberként volt jelen az amerikai közéletben. Bateman idealizálja az üzletembert, sőt, ahogyan Ellis fogalmaz a Fehér című kötetében, a saját apjaként tekint rá, akit mindenáron követnie kell. Kérdéses, hogy mennyit változott a világ 30 év alatt, ha Trump értékei máig ugyanazok maradtak, és még a nagyobb közönség által is követendőnek számítanak.
„NEM KIJÁRAT”
Bár lehet, hogy távolinak érezzük a ’90-es évek elejét, Bateman egyáltalán nem tűnt el . A világ kicsit átalakult: a 9/11-es terrortámadások és a Covid meghatározó változásokat hozott történelmi, politikai és gazdasági téren,
a nagy cégek csak még nagyobbak lettek, és mindent fellőttünk a felhőbe, rakétát és adatot egyaránt.
Ez a történet ma elmondható lenne ugyanebben a formában, csak a márkák helyett már esetleg cégeket említenénk, névjegykártyák helyett kriptovalutát, és fogyasztás helyett a tárolás lenne a fő fókusz, az adatok minél gyorsabb, hatékonyabb és nagyobb mennyiségű tárolása (majd ellopása). Na meg persze a közösségi oldalak, a véleményvezérek, az algoritmusok végtelen hálója, amelyben az identitás már nemcsak tömeggyártottá és mesterségesen előállíthatóvá válik, hanem a testtől is teljesen elszakad. Lassan testre se lesz szükségünk, hogy jó, fogyasztó polgárok legyünk.
Egyetlen dolog nem változott: még mindig Patrick Bateman az „ideális férfi".
Ahogyan a könyv végén is olvashatjuk az ajtó fölött: „Nem kijárat”. Az útvesztőbe csak befelé lehet haladni, kifelé nem.
