Hogyan lehet egy bolgár regény magyar? Alek Popov Turáni küldetés című regénye még tavaly jelent meg a Margó Könyvek sorozatban (olvass bele!), ami bravúros és humoros módon mutatta be, hogyan is ér össze a bolgár és magyar mitológiai őskáosz, amelyet a közélet, a politika és a kultúra is ott igyekszik kihasználni, ahol tud.
„A Turáni küldetés így keserű, de szellemes és komikus látlelet azokról a kelet-európai vagy akár egykori szovjet tagállamokról, melyek továbbra is saját identitásukat kutatják az őshaza, az ősi dicsőség képében” - írtuk a kötetről a kritikánkban. A könyvről korábban podcastben is beszélgettünk Lakner Zoltán politológussal, illetve Horváth Viktor író-műfordító kötethez írt utószavát is közöltük. Ha kíváncsi vagy további Margó Könyvre, akkor ezt a listát ajánluk.
A 2024 márciusában elhunyt Popov magyar fordítóját, Krasztev Péter társadalomtörténészt kérdeztük a fordítás kihívásairól, a kötet keletkezéstörténetéről és helyéről Popov életművében.
Korábban több Popov-kötetet is fordított, a legelsőt 2005-ben. Hogyan talált rá az íróra és mi volt a motiváció, hogy magyarra is átültesse?
Még valamikor a 90-es évek második felében került először a kezembe Alek egyik novellája, akkor odahaza is alig ismerték, a szövegen nagyon rajta volt a pályakezdő író „csikószőre”, ami az ő esetében egyfajta cyberpunk modorosságban nyilvánult meg.
Ma már furcsán hangzik, de ebből az irányból, konkrétan a sci-fi-pornó világából indult későkamaszként – első könyve álnéven jelent meg –, és jutott el az európai irodalom csúcsaiig.
A függetlenség napja című novellán viszont rögtön érezhető volt, hogy merészen túllép az addigi bolgár irodalom realista-pszichologizáló rutinján, de a trendkövető posztmodernekre is nevetve legyintett rá. Nem teljesen előzmény nélküli, de vadonatúj hang volt: úgy reflektált a valóságra, hogy gond nélkül újraírja a közelmúlt történelmét, teremt egy új realitást. Ami nyilván komikus, ironikus, torz, de nagyon közép-európai, pont olyan, ami simán betalál a groteszkhez szokott hazai befogadói habitusba. Le is fordítottuk egy akkori növendékemmel, majd miután megjelent – azt hiszem, ez volt Alek első fordításban megjelent elbeszélése – találkoztunk vele Szófiában. Ő is meg a családja is pontosan olyan volt, amilyennek a szövege alapján elképzeltem: nyitott, nonkonformista, tehetséges ugyanakkor íróként nagyon fegyelmezett.
Onnantól kezdve elválaszthatatlanok lettünk, afféle házifordítója lettem – neki és később a feleségének is.
Első regénye, a Londoni küldetés kasszát robbantott Bulgáriában, a belőle készült, világsztárokat is felvonultató film minden idők legnézettebb bolgár filmje lett. Úgy fordítottam, hogy közben néha legurultam a székről a röhögéstől. Magyarországon ezzel együtt sem ment nagyot könyv. A szokásos: jó kritikák, zéró promóció, szánalmas terjesztés. Meg persze az örök stigma – talán egy évszázad sem lesz elég ahhoz, hogy elkoptassa azt a közvélekedést, hogy ami irodalom és bolgár, az csak középszerű, vagy még ennél is gyengébb lehet. Ilyenre meg ki vesztegeti az idejét…
Bolgár őshazaelméletek, naiv tudósok, mindenre elszánt politikusok, sámánok, egy posztszovjet köztársaság és rengeteg fű.
Ha jól tudom, a Turáni küldetés alapötletét Popov itt Magyarországon találta ki egy rezindencia-programon, emellett pedig jó barátságot ápolt önnel. Hogyan emlékszik vissza a kötet keletkezésére?
Hát, azért nem egészen, a Közép-Európai Egyetem rezidens művész programját már ezzel projekttel pályázta meg, erre kapta az ösztöndíjat. A téma már évek óta megvolt, gyakorlatilag a regény is félig-meddig vázlatosan. Csak közben rájött, hogy át kell szerkeszteni a két másik, már megjelent regényét, a Fekete dobozt és Palaveev nővéreket mert, a jónál is lehet valami jobb. A „remake-eken” már a felesége dramaturgi kéznyoma is meglátszik, ez nagy minőségi ugrást jelentett a nyelvi-írástechnikai kidolgozottság szinten. Viszont időigényes volt, ezért csúszott a Turán megírása, ami egyáltalán nem volt baj.
Időközben Aleknek lett egy barátja, aki amatőr őstörténetkutató és mitomániás volt, elárasztotta a sztyeppei bolgárokról és a nemzet nagyságáról szóló fantazmagóriákkal.
Gyakran átjártunk egymáshoz dolgozni: ő nálam Pozsonyban és Pesten írta újra a régebbi regényeit, én az ő burgaszi tengerpari házában írtam meg a tanulmányomat Vámbéryről és a kelet-nyugati szorongásexportról. Közben rengeteget beszélgettünk, röhögve mesélte a barátja sületlenségeit, de közben meg – tisztán a kreativitás szintjén – nagyon élvezte őket. Mondtam neki, hogy a magyarok csak annyiban különböznek a bolgároktól mítoszgyártásban, hogy ők utána is mentek az ábrándjaiknak, a bolgárok meg ezt nem engedhették meg maguknak, ezért csak papíron gyártották a misztifikációkat. Meséltem neki Juliánus barátról, Csomáról, Vámbéryről – az ő sztorijától, ahogy nálam elolvasta, teljesen belelkesedett. És lassan kialakult az, hogy ő egy magyar történetet fog megírni bolgár szereplő-végrehajtókkal, kik elindulnak a magyarok nyomdokaiban Keletre megkeresni az őseiket. Ezért is indul a cselekmény a rendszerváltás utáni Budapesten, ezért is tér vissza az eseményszál végül Csomához. Mármint a tudós főszereplő fejében zajló történet, mert a regényben mindenki a saját történetét éli meg, épp attól vicces a könyv, hogy olyan, mint egy irodalomban megvalósuló húrelméleti levezetés.
Ettől tartom nagyon nagy mesternek Aleket, hogy négy-öt évi koncentrált munkát képes volt rááldozni, hogy ennyire kerek és kiforrott legyen a végeredmény.
Társadalomtörténészként ehhez csak a hátteret tudtam adni: összehoztam értelmes őstörténet kutatókkal, hasonlóan gondolkodó írókkal, javasoltam neves magyarokat, akiknek érdemes utánanéznie a budapesti könyvtárakban, meg, persze, antropológiai és elméleti műveket, amelyek aztán jócskán visszaköszöntek a szövegből fordítás közben. Ez lett az első – és immár sajnos, biztosan utolsó – olyan regénye, aminek nincs szüksége „remake-re”, mert ez már teljes egészében Deljana, a felesége dramaturgi közreműködésével íródott.
Hogyan helyezkedik el a Turáni küldetés Popov életművében?
Alek életművének talán ez a csúcspontja, de ez önmagában nem mond olyan sokat. Igen, évekig dolgozott rajta, három rezidens program keretében is ezt a regényt írta, könyvtárnyi irodalmat feldolgozott hozzá, elutazott Dél-Szibériába terepmunkázni és anyagot gyűjteni, végigjárta a regénye helyszíneit, vagyis rengeteg energiát fektetett bele. De hány ilyet láttunk már - ez, ahogy mondani szokás, szükséges, de nem elégséges… Az, hogy Bulgáriában hónapokig vezette az eladási listákat – hát jó, itthon is vezetnek ilyen-olyan könyvek, aztán jön az örök feledés. Az sem jelent túl sokat, hogy már több európai nyelvre lefordították, mert az EU-s műfordítói programnak köszönhetően (amely a Turán hazai megjelenését is támogatta) teljesen egyforma eséllyel fordítanak le mindenféle nyelvre csapnivaló könyveket és remekműveket. Alek némileg neheztelt rám, hogy nem fordítottam le a másik két nagyregényét, de mondtam neki, hogy ezek nem az itteni közegbe való könyvek: például hiába frenetikus a Palaveev nővérek, mivel Magyarországon a partizánregény műfaja még a szocreál idején sem honosodott meg, senki nem értené, mi ebben a poén.
Ami a Turán értéket adja, az nekünk - és itt hangsúlyosan a magyar közegről beszélek - az, hogy ez egy magyar regény, amit a sors iróniája folytán éppenséggel bolgárul írtak meg.
Ráadásul a 21. század talán legjobb magyar regénye – mondom ezt, ismerve az amúgy nagyon magas mércét. Az etnogenetikus visszapillantások kelet felé, az emlékezpolitikai torzítások, ahogy a napi politikai rájátszik mások téveszméire, az ideológiai színváltások, a haszonleső játék a kisebbségekkel, állampolgársággal, bevándorlókkal, a demográfiai, etnikai és rasszista narratíva összefonódása, az akadémiától az üzleti életen keresztül a politikai elitet is velejéig átható korrupció, ahol csak a fiatalok mindent kinevető hányavetisége jelenthet kitörési pontot.
Ezt így magyarul, ennyire komplex irodalmi szinten még senki sem rakta össze, senki nem reflektál ilyen szinten irodalomban a jelen valóságára. És itt lenne a helye Alek életművének a magyar irodalomban.
Mi köze a magyaroknak a bolgárokhoz, és hogyan függ össze az ősök felkutatása a politikával?
Tovább olvasokMi volt a legnagyobb kihívás a kötet fordítása során? A kötet egyik fontos eleme a humor és az irónia. Hogyan lehet ezt jól visszaadni fordításban?
Úgy hallottam, a műfordításnak vannak mindenféle elméletei, meg koronként és műhelyenként változó elvárásai. Szerencsére nem ez a szakmám, csak voltam annyira szerencsés, hogy a Magyar Narancs első nemzedékével indultam, ahol az ember nem engedhette meg magának, hogy ne legyen maximálisan ura a nyelvnek. Ezt mai fogalmaim szerint körülbelül azt jelenti, hogy rengeteg nyelvi regiszteren kellett tudni megszólalni, aminek elég sok hasznát vettem a későbbiekben. Ráadásul azzal a fórral indultam, hogy Bojtár Endre mellett nevelkedtem, aki a tudóskodás mellett kiemelkedő műfordítói is volt, és kaptam tőle készen műfordítás szemléletet – a lefordított könyv egy új mű, aminek a saját nyelvi közegében kell önállóan megállnia a saját jogán.
Ennek néha a szöveghűség áldozatául esik, de ez nem akkora veszteség, ha sikerül elérni, hogy az eredeti és a fordított egyforma értéket képviselnek más-más nyelven.
És itt jön a válasz az első kérdésre: ez az első olyan regényfordításom, ahol a saját megítélésem szerint az eredeti még mindig jobb, mint a fordítás. Eddig ez fordítva volt. Pedig a szerkesztő, Nemes Krisztián is fantasztikus munkát végzett, nagyon odatette magát. De ha egyszer ennyire jó az eredeti… És igen, ehhez kapcsolódik a második válasz is. Megrökönyödtem, amikor az egyik, amúgy empatikus, kritikában a szerző Moldovát említi a Turán irodalmi párhuzamaként. Dehogyis dehonesztáló a párhuzam, Moldova értékes „kismester” a magyar irodalomban, a maga veretesen (szoc)realista, lineáris narratívával írt, a két világháború közötti színvonalas szatíra hagyományait követő történeteivel. Ezzel szemben a Turán rengeteg nyelvi regiszteren szólal meg (bolgár szinten ebben konkrétan úttörő), ami hibátlanul alkalmazkodik a történet aktuális szegmenseihez: a tudósok modoroskodó nyelvezetétől a bulvármédia sipítozásáig, a huszonévesek szlengjétől a nemzeti radikálisok belső zsargonjáig több tucatnyi nyelvi játékot űz az olvasóval a szöveg. A fordító tényleg örüljön, ha ezt tudja hozni, nemhogy még fel is dobja valamivel. De mivel, mint mondtam, ez egy jórészt magyar regény, ezek a regiszterek nagyon is megvannak az anyanyelvemben. Sokat beszélgetünk a regény angol és francia fordítóival.
A sárga irigység verte ki őket, amikor elmondtam nekik, hogy az egyik mélynemzeti narratívába mennyire szervesen bele tudtam csempészni jelöletlenül a Székely himnusz édesbús sorait – olyan, mintha Alek eredetileg is beleírta volna.
Ilyen kulturális sansza nincs még egy fordítónak.
Fotó: Wikipédia / Deri Miklós
