Nádasdy Ádám évek óta kétlaki életet él London és Budapest között. Ez adta az ötletet a Népszava hasábjain 2020 és 2024 között megjelent leveleihez, melyeket immár kötetben is olvashatunk a Magvető Kiadó jóvoltából (itt mutattunk egy részletet). Személyes hangvételű, de informatív írások ezek Nagy-Britanniáról, a nyelvről, ételekről és zenéről, melyek hátterében mindig ott van kicsit Magyarország is.
Hogy van? Szerencsésen megérkezett?
Köszönöm szépen, kicsit fáradt vagyok, Pesten sok volt a program. Anyósom 80. születésnapját ünnepeltük, volt könyvbemutató, és barátokkal is találkoztam, nagy volt a felfordulás. Londonban tulajdonképpen nekem mindig békesség van. Nekem itt munkám nincsen, csak ülök a gép előtt, persze végzem, amit kell, de kicsit olyan, mint egy hegy tetején. Vagy mintha lenne egy falusi házam, ahova bármikor visszavonulhatok.
A Londoni Levelekből kiderül, hogy 1972-ben járt először Angliában. Emlékszik rá, milyen volt megérkezni?
Nagyon jó! Egy magánjellegű turistaút volt: akkor nős voltam, és fiatal feleségemmel, Zsuzsával jöttünk ki, méghozzá autóstoppal. Akkor még lehetett ilyet csinálni, csak a hajójegyet kellett megvennünk Ostendéből Doverbe. Egy olyan házban aludtunk, ami eredetileg kocsma volt, és az út szélén állt, de annyira a szélén, hogy szinte beleütközött az országút. Sose felejtem el. Egy ismerősöm nagybátyja fogadott ott minket, akinek kínai volt a felesége.
Mifelénk akkor még nem voltak kínaiak.
A nő persze anyanyelvi szinten tudott angolul, mert Hongkongból jött, de akkor is szokatlan volt. Akkor ettem életemben először kínai ebédet, nagyon finom volt – gondolhatja, házi koszt volt, megadta a módját. Ők vittek be aztán Londonba. Tulajdonképpen így érkeztem meg, azzal a tudattal, hogy itt mindenféle náció él – például léteznek kínai feleségek is!
Na de mit gondolt az angolokról? Voltak előfeltevései az országról, amik aztán megdőltek?
Az első feltevésem az volt, hogy ízetlen a koszt. Valószínűleg ez igaz is volt, de akkor már elkezdődött a nemzetközi konyha behatolása, megjelentek a kínai és az indiai éttermek – ezek egyikéről se lehet azt mondani, hogy ízetlen volna. Bár van egy igazi angol barátunk, aki vidéken él, jómódú, szép nagy háza van, ott szoktunk vendégeskedni, bőségesen el is lát minket. Na, ott ízetlen minden. Nagy darab húsok főtt zöldséggel, egy kis mustár, és ennyi.
Visszatérve a lényegre: még akkor sem volt London annyira nemzetközi, mint most.
Azóta nagyon sok minden megváltozott. Óriási a forgalom: ez részben az angol nyelv térnyerésének tulajdonítható, mert már sok helyen a világban megtanulnak angolul. Jól vagy nem olyan jól, mindegy, de ettől már könnyebben jönnek ide, mint mondjuk Párizsba – franciául nem tudnak annyian. A londoni színházak például nagyon erősen abból élnek, hogy az idelátogató külföldiek elmennek megnézni előadásokat. Értik az angolt, jól vagy rosszul, de megtöltik a nézőteret.
Nem titok, hogy most már évek óta félig Londonban, félig Budapesten él. A könyv első szövege, amelyben a Brexitről ír, így indul: „Hát kiléptünk, mi, britek.” Később viszont azt írja: „Én itt csak vendég vagyok.” Hogy is van ez akkor? Tudja már néha britnek érezni magát?
Szeretném, de sajnos nem. Bár jól tudok angolul, és az itt élő rengeteg nem angol anyanyelvű szemében elképzelhető, hogy angolnak hangzom, mert én még az úgynevezett „public school Englisht” tanultam, ezt a kicsit sznobos angolt: mintha magyarul valaki nem azt mondaná, hogy „színész vagyok”, hanem hogy „szííínész vagyok”.
Ettől az az érzésük, hogy „fú, hát a bácsi akkor biztos nagyon angol”.
Hát nem. De mikor azt mondom, hogy „mi, britek”, az egy játék. Megjegyzem, a férjem itt dolgozik mint orvos. Magyar ember, de itt vállalt munkát, és már megszerezte a brit állampolgárságot is. Tehát ő joggal mondhatja magáról, hogy brit.
Maga nem tervezi megszerezni?
Nem érdemes, én már öreg vagyok, és nem is járna fontos előnyökkel. Én a férjem révén ide amúgy is bejöhetek. Egyébként most egy pár hónappal ezelőtt annyi nehezítés történt, hogy regisztrálni kellett és 10 fontot fizetni vízummentesség céljából. Ugye érti, milyen ravasz? Vízum nem kell, de vízummentességet kell venni. Hát vettem.
Szokott honvágyat érezni?
Ahhoz nem töltök elég időt se itt, se ott. Honvágy akkor van, ha az ember szeretne otthon lenni, de nem lehet. Hál’ istennek itt a repülőtér, ha úgy adódik, felülök a gépre, és hazamegyek, még csak nem is olyan drága. Képzelje el, olcsóbb a repülőjegy Budapestre, mint az a vonatjegy, amivel Londonból kimegyek a Lutoni reptérre. De vissza a kérdésére: tulajdonképpen nagyon jól vagyok itt is, ott is. Mondjuk az idő kétharmadát Londonban töltöm, egyharmadát Pesten – szinte nincs olyan hónap, hogy ne fordulnék meg Magyarországon.
Az igaz, hogy nagyobb érdeklődéssel nézem, ami otthon történik, különösen most a politikában.
Hát, felforrósodott a hangulat, ha mondhatom így. Ami itt van, az egyrészt valóban kevésbé forró, és távolabb is áll tőlem. Én itt nem járok szavazni se, nincs jogom – illetve járok, a magyar kihelyezett választásra.
Fotó: Hinsenkamp-Fekete Celesztina
Olvasóként is az volt az élményem, hogy bár sokat megtudunk Angliáról, azért mégiscsak mindig valahogy visszajutunk az itthoni viszonyokhoz. Nagyon szembetűnő például a szövegeiben, hogy milyen változások történnek a nyelvben, amikor a hatalom egy bizonyos módon kezd el használni szavakat…
Szerintem a szavak jelentése nem változik attól, hogy mondjuk nálunk a Fidesz-propaganda másképp használja őket. Hányszor láttuk már a történelem során, hogy valakik kisajátítottak valamit! Nem tudom, emlékszik-e arra a kifejezésre, hogy béketábor. Ezt a Szovjetunió fogalmazta meg így, az általa megszállt országokra vonatkozott.
Azt harsogták, hogy ők mindenképpen békét akarnak, pedig nem békét akartak, hanem hatalmat.
Az is nagyon jó volt, hogy munkáshatalom. Kádár János például – aki valóban munkás származású volt, ehhez nem fér kétség – mindig azt mondta, hogy az általa vezetett Magyarországon a munkásosztály hatalma valósul meg. Sajnos ez nem volt igaz, mert az értelmiség hatalma meg a középpolgárság hatalma valósult meg, a munkásosztályé nem. „Díszmunkások” voltak kinevezve különböző pozíciókba – mint amilyen ő maga is volt.
Egy ponton „nemzeti érzelmű magyar emberként”, máskor „konzervatív lélekként” utal magára a Londoni levelekben. Mostanság mintha ezek a megfogalmazások is hasonló sorsra jutnának nálunk, mint amiket említett.
A konzervatív szót a kommunista propaganda például elítélő, negatív értelemben használta. Valóban igaz, hogy az egész szocialista mozgalom a baloldaliságból nőtt ki, mely a konzervativizmussal szemben jött létre. De azt szokták mondani az okosak, hogy a világban mindig muszáj lenni változásnak, semmi nem marad ugyanúgy.
A konzervatív azt mondja, hogy azért ezzel vigyázzunk, vagy próbáljuk fékezni, mert a túl sok vagy túl gyors változásból baj lehet.
A radikális pedig az ellenkezőjét gondolja: inkább segítsük, siettessük a változást, mert abból lesz a baj, ha stagnál a társadalom. Szerinte vállalni kell a változást, akkor is, ha fájdalommal, veszteséggel jár. A konzervatív szerint sem élünk múzeumban, de igenis fontosak a régi, stabil értékek. Én ezt így látom, még akkor is, ha némely politikusok most ezzel a szóval handabandáznak. Hát kit érdekel?
Ha már a politikusok kedvenc témáinál tartunk: nagyon szerettem a kötetben A zöld esernyős úr kesztyűje című szöveget, amelyben egy meleg párt ismerünk meg, mindketten tanszékvezetők az egyetemen. Dennis e-mailjei alján mindig ott van a szivárványos zászló, Angus viszont úgy gondolkodik az egészről, hogy ez már nem is téma, a homoszexualitásának nincs hírértéke. Magyarországon jelenleg mindkét megközelítés elég elképzelhetetlen…
Igen, igazából nagyon fel vagyok háborodva, hogy a Fidesz aljas módon ezt egy propagandatémává tette, és azt hazudják, hogy a gyermeki fejlődésnek árt, ha melegeket látnak. Holott éppen használ a gyermeki fejlődésnek, mert az életet meg kell ismerni – ahogy a gyerekeknek meg kell mondani azt is, hogy van halál, hogy van hűtlenség vagy csalás, van szerelem. A gyerekmesék is ilyenekről szólnak. De közben meg, mit mondjak, röhögök a markomba, hogy ez ennyire központi téma lett.
Azért lássuk be, ennél sokkal fontosabb problémái is vannak Magyarországnak, hogy mást ne mondjak, a cigányság helyzete.
Az egy igazán érdekes kérdés lenne, de a Fidesz nem foglalkozik vele, mert nincs propagandaértéke: nem tud velük mit csinálni, és nem is nagyon akar. Bár bevallom, bizonyos értelemben hasznosnak találom, hogy az én kis életmódom általános közbeszéd tárgyává vált, mert most már szerintem nem él olyan ember Magyarországon, aki ne tudná, hogy vannak melegek, és akinek erről ne lenne véleménye – még akkor is, ha nem pozitív.
Az egyik szövegben azt írja, „kínosak Londonból nézve Orbán Viktor Fidesz-miniszterelnök nagyhangú hősködései, melyek jó esetben csak mosolyt szülnek”. Tényleg tud még mosolyogni rajta?
Már nem, mert már ijesztő és szánalmas.
Úgy viselkednek, mint egy sarokba szorított hörcsög, amelyik már nem tud mást, mint karmolni.
Harap, prüszköl. Érezni, hogy csúszik lefelé, és csak ilyen ordenáré eszközökkel tudja magát fenntartani. Utálom az egészet, annyira méltatlan és szégyenteljes Európa közepén ilyesmit csinálni. Lesütött szemmel járkálok Londonban, nehogy valaki megkérdezze például, hogy „most akkor mi van nálatok a Pride-dal”.
Vannak személyes élményei a fesztiválról, részt szokott venni?
Igen, nagyon jó élményeim vannak. Jó, hát én öreg vagyok, meg ugye konzervatív, és ezért az első években úgy éreztem, hogy erre az öltönyös-kiskosztümös Magyarországra túl kihívóak egyes jelenetek, amiket a teherautókon előadtak lelkes fiúk, lányok, mintha a riói karneválról másolták volna. Aztán ez elcsendesedett: tulajdonképpen teljesen érdektelen emberek felvonulása lett belőle, ahol nagy örömmel vettünk részt. Olyan volt, mint egy május elsejei felvonulás lufikkal.
Képzelje el, az egyik politikus azt mondta, hogy családos ember nem megy a Pride közelébe.
Annyira szomorú, hogy így belehazudnak a kamerába. Rengeteg családot láttam a fesztiválon, kisgyerekkel, nagy gyerekkel. Van egy katolikus barátom, négy gyermek apja, rendesen jár templomba, ministrálni is szokott. Korábban soha eszébe nem jutott, hogy kimenjen, miért is ment volna, de most azt mondta, hogy ő is ott lesz.
Említette, hogy lesütött szemmel járkál Londonban, és a Margón rendezett könyvbemutatóján is utalt rá, hogy kellemetlen az itthoni történésekről beszélni külföldön. Tud még azért néha büszke lenni arra, hogy magyar?
Hála istennek azért ez általában így van. Például a nyelv vagy a zene miatt. Úgy tudok örülni, amikor hallgatom a Classic FM rádiót, és Kodálytól a Galántai táncokat játsszák, vagy egy Mozart-darabot vezényel itt Fischer Iván. Ezek jólesnek az embernek.
Persze van, hogy valaki olyan részvéttel kérdez Magyarországról, mintha azt mondaná, hogy „hallom, szegény édesapád tolószékbe kényszerült”.
Akkor én azt mondom, hogy „igen, ez igaz, de milyen szép nálunk a Balaton meg a Halászbástya, és milyen érdekesek a romkocsmák”, stb. Ez kicsit olyan, ahogy az ember a családját is mentegeti: tudom én, hogy nem tökéletes, de nem fogom kifelé rossz hírét kelteni. Elég rossz hírét kelti a kormány sajnos, én meg próbálom szépíteni a helyzetet.
Fotó: Kováts Zsófi
Kicsit visszakanyarodva a kötethez, de még a témánál maradva: ha Magyarország tanulhatna valamit Angliától, maga szerint mi lenne az?
A sajtó. Nagyon kellene egy konzervatív napilap, mert az egyáltalán nincsen. Nem értenék mindig egyet vele, de annyira jó lenne olvasni. Itt Angliában ilyen a Times vagy a Telegraph. A Népszava, ahova a leveleket írtam, egy tisztességes lap, de egyértelműen baloldali, mint itt a Guardian. A másik probléma, hogy túl sok olyan újság van Magyarországon – és ezek általában a Fidesz-propagandához tartoznak –, ami ellen sajtópert indítanak a megemlítettek, és gyakran meg is nyerik. Ezt onnan lehet látni, hogy egyszer csak jön egy kis cikk, hogy „valótlanul állítottuk, hogy XY megette a macskáját”.
Arról van szó tehát, hogy egy újság gátlástalanul hazudott, és rajtakapták, ezért elítélte a bíróság.
Angliában ilyesmi nincsen, ugyanis az emberek nem olvasnának olyan lapot, amelyről kiderül, hogy hazudik. Ezt a hozzáállást kellene valahogy eltanulni a magyar olvasóközönségnek is. El lehet mondani szenvedélyes stílusban mindenkit mindennek, de olyasmit leírni, ami bírósági helyreigazítást igényel, egyszerűen nincs értelme. Azt megette a fene. Nem állítom, hogy itt egyáltalán nincsen sajtóper, de a személyiségi jogokért zajlik. Tehát nem azt mondja az érintett, hogy „nem igaz, hogy megettem a macskámat”, mert valóban megette, hanem azt rója fel, hogy ez magánügy. Az újságírónak nem volt joga megírni, vagy fényképet készíteni róla, hogy éppen eszi a macskáját. Érti a különbséget, ugye?
Igen, de mit gondol, lesz a közeljövőben változás ezen a téren nálunk?
Ezt nálam okosabbak se tudják megmondani. Remélem, hogy 2026-ban a választásokon valami fog történni. Persze nem tudom, hogy lesz-e kormányváltás, vagy marad a Fidesz, és lesz mellette egy nagyon erős ellenzék.
Mindenesetre azt gondolom, hogy változás mindenképpen szükséges.
Ott van például a rádió – nem sokat hallgatom, tehát lehet, hogy nem fair, amit mondok, de: az ellenzéki politikusok nevét ki sem mondják. Gondolom, ha más lesz az arány a parlamentben, akkor ezt már nem lehet majd csinálni. Engem egyébként évek óta nem hívnak a közmédiába, mert én bírálom a Fidesz politikáját, pedig nem a párt, hanem az adófizetők pénzéből működik. Márpedig én is adófizető vagyok, tehát elvileg nekem is volna ott helyem.
Bár sokat beszéltünk a közéletről, azt azért meg kell jegyeznem, hogy távolról sem csak ilyesmiről ír a Londoni levelekben. Kétségkívül sok szó esik Magyarországról, de alapvetően Angliáról mesél nekünk. Hogyan alakultak a szövegek témái?
Szabad kezet kaptam, Simon Zoltán, a szerkesztőm nem szólt bele, hogy miről írok. Azt gondoltam, hogy egy képeskönyvet adok az angol élet különböző aspektusairól a kertészkedéstől a hadseregig, a színházi élettől a melegmozgalomig – vagyis mindarról, ami itt történik. De azért én nem tudósító vagyok. Arra ott van például a kiváló R. Hahn Veronika, aki évtizedek óta kommentálja az itteni eseményeket, hogy éppen kit neveztek ki, vagy váltottak le. Ezt én nem tudom követni, meg annyira nem is érdekel. Én azt akartam bemutatni, hogy mi a különbség Wales, Skócia és Írország között, vagy hogy milyen vallások vannak a kereszténységen belül itt. 30 levél készült, és azt érzem, hogy végiglátogattam fejben minden témát, amiről beszélni akartam.
Az említettek mellett számomra nagyon érdekes volt, hogy van ennek a kötetnek egy „Covid-napló”-vonulata is, hiszen 2020-ban készült az első levél. Hihetetlen, hogy már 5 év eltelt azóta.
Igen, emlékszem, én itt ragadtam Londonban, még az utcára sem volt szabad lemennem, az erkélyen pepecseltem a virágládákkal. De olyan is volt, hogy Pesten ragadtam, és képzelje el, egyszer csak becsöngetett két rendőr. Először nem is jöttem rá, hogy ők most ellenőrizni jönnek, hogy otthon vagyok-e. Később előfordult, hogy elmentem vásárolni, és hívtak telefonon, aztán ott vártak a ház előtt. Kedvesek voltak, de azért jól megfenyegettek, hogy ha ez még egyszer előfordul, akkor százezer forint büntetést kell fizetnem.
Szóval inkább ilyen kalandos emlékeim vannak, nem a gyötrelem.
És hát akkor szoktuk meg azt is, hogy nem feltétlenül kell 1-2 hónapot várni rá, hogy lássuk a barátainkat – ahogy magával is tudok most beszélgetni, attól függetlenül, hogy éppen földrajzilag hol vagyok. Bár az online tanítást nem szerettem.
Ha már tanítás: a levelekből természetesen nem maradt el az angol szavak ízlelgetése sem. Feltételezi ilyenkor, hogy az olvasói valamennyire ismerik a nyelvet?
Amikor magyar olvasóknak beszélek az angol nyelvről, mindent megmagyarázok, lefordítok, leegyszerűsített formában odaírom a kiejtést. De próbáltam úgy írni, hogy azok is érdeklődéssel vegyék a leveleket, akik ismerik a nyelvet, vagy jártak már Londonban. Mint amikor az ember a saját városáról olvas útikönyvet: tudom, hogy hol van az épület, és mire szolgál, de érdekes, hogy más hogyan nyúl hozzá, mit tart fontosnak. Amíg vasfüggöny meg cenzúra volt, ha kiszabadultam Nyugatra, mindig bementem könyvesboltokba, és megnéztem a lexikonok Magyarországról szóló cikkeit.
Kíváncsi voltam, mennyiben látják másként a dolgokat, mint amit itt a propaganda állít.
Szerintem van annak létjogosultsága, hogy olyasmiről is meséljek, amit az olvasó nagyon jól tud, mert én máshonnan láttatom. Az egyik barátom hasonlatával élve: mintha egy jól ismert szobrot szokatlan szögből fényképeznénk.
Fotó: Hinsenkamp-Fekete Celesztina
2024 júniusában született meg az utolsó levél. Most miről számolna be nekünk?
Most bent lakunk a városban, egy pici lakást bérlünk, de nem bánjuk, mert nem kell messzire ingázni. Kicsit olyan a környék, mint Pesten a Ráday utca meg a Bakáts tér: sok étterem, bolt van. Képzelje, a mi háztömbünk sarkán meg a mögöttünk lévő utcában két kocsmahelyiség újra megnyílt, az egyikből francia borozó lett, a másik meg egy rendes angol pub. Erről írnék, meg arról, ahogy a kiskereskedelem eltolódik a vendéglátás irányába. Már nem lehet akárhol zoknit venni: el kell menni a plázába, míg azelőtt minden sarkon volt egy kisebb üzlet, ahol lehetett ilyesmit kapni. Ez már nincs, de van helyette kézműves pék, fagylaltos, vietnámi, kínai étterem – az emberek szívesen fogyasztanak. De az ételekről már beszéltem.
Fotók: Kováts Zsófi, Hinsenkamp-Fekete Celesztina / Margó Fesztivál
