A Londoni levelek című kötet (olvass bele!) a Népszava tárcarovatának esszéit gyűjti össze, szám szerint 30-at. Lengyel László ötlete alapján írta őket Nádasdy Ádám az angol élet furcsaságairól, aktuálpolitikáról, társadalmi jelenségekről vagy csak a hétköznapokról. A levélszerűen megírt beszámolók közül az első 2020 februárjában érkezett, épp a járvány előtt, a Brexit utóhatásairól beszámolva.
Nem tudósító, turista!
„Én nem tudósító voltam” – szögezi le rögtön az elején. „Én csak egy turista vagyok ottan. Nekem ott jövedelmem nincs, ott nyugdíjat nem kapok. A férjem ott dolgozik – magyar, de már megszerezte a brit állampolgárságot. Tulajdonképpen ha letartóztatnak, és megkérdezik, hogy maga itt mit csinál, akkor jogilag azt mondhatom, hogy családegyesítés miatt jöttem.”
Ezzel kapcsolatban, ahogy az egyik levélben is elárulja, néha még vannak szorongásai:
Éjszaka néha meglep egy rémálom. Dovernél a kikötőben toloncolnak kifelé.
My husband is British! (a férjem brit!) – kiabálom kétségbeesetten, de nem hallja senki.”
„Én egy esszéista vagyok, aki megfigyel dolgokat, mert el akarja őket mondani” – fogalmaz. Közben saját bevallása szerint a témákat illetően igyekezett egyensúlyozni a szerkesztője politológus-közgazdász érdeklődése és a saját szakmai érdeklődése között, például hogy „hányan beszélik a walesi nyelvet, és pontosan hogy vannak a mássalhangzók”.
Anglia szemmagasságban
Lengyel László most is aktuálpolitikai irányokba terelgeti a beszélgetést kérdéseivel, és kommentárjaival kibontja a felolvasott levelekbe finoman csomagolt napi történéseket a Brexittől Trump intézkedésein és a magyar politikán át az ukrán háborúig.
Az első esszé nyitómondata ez: „Hát kiléptünk, mi, britek.” „Olyan nagyon nem léptek ki, azért még mindig lehet francia sajtot kapni, meg Mercédeszt” – helyezi perspektívába Nádasdy a szigetország mindennapjait, becsempészve egy gyors történelmi emlékeztetőt, hogy ez azért nem a vasfüggöny.
Kitér a beszélgetés arra is, mit jelent valójában az elnevezések pontosítása, differenciálása. Szóba kerül a formaságok változása és a genderérzékeny megszólítások, éppúgy, mint a Nagy-Britannia egyes részeit külön kiemelő megnevezések. Kinek számítanak ezek a valóságban, és mennyire? „Ugyanott is vagyunk, mint korábban, meg nem is” – summázza az író.
Sajátos kétlakisága persze lehetőséget teremt a perspektívák összevetésére. Például a magyar Pride-beszüntetés árnyékában érdekes az egyik levél skót professzora, aki így nyilatkozik saját homoszexualitása felvállalásáról:
Jaj, hagyjatok ezzel, unalmas. Már mindenki meleg. Nincs hírértéke.”
Magyarország – onnan nézve
Természetesen szóba került, hogy milyen ma külföldön magyarnak lenni. „Gyerekek, kínos, ezt meg kell mondanom” – vallja be kissé szégyenlősen a szerző. „Sokat vagyunk kint, és már megint az van, mint régen is, hogy az ember elmondja, hogy jó a klíma meg a koszt is, meg a Balaton nagyon szép, és Budapest, a hidak. És akkor bólogatnak, hogy jó, biztos, persze, hogy ők is voltak egy hétig ott, tényleg ilyen volt. De hát, ugye, mentegetőzni kell, vagy hogy is mondjam.”
Majd példaként egy anekdotával is megtoldja: „egyszer bementünk egy bútorbizományiba, elég lepusztult helyen – a vasút árkádjai alatt – volt, és egy idős bácsi volt a kereskedő. Hallotta, hogy idegen nyelven beszélünk, unatkozott, kérdezte, hogy honnan jöttünk. Mondom, Magyarországról.
Magyarországról? Mi van ott maguknál?”
Ennek ellenére – és Lengyel folyamatos politikai kommentárjai mellett – a beszélgetésből és a felolvasott részletekből is kiviláglik, hogy Nádasdy Ádám hisz abban, hogy a civilizáció fennmarad – ellentétben az utána érkező Spiró Györggyel. Optimizmusa, életszeretete megcsillan minden történetében.
Számára is csak nemrég derült ki, hogy az országok közti életforma neki családi örökség: „csak most jövök rá, hogy az ember egy csomó dolgot nem ismer be, vagy nem él meg, amikor fiatal. Anyám osztrák volt, és kislányként került Magyarországra. Jól beszélt magyarul, de németül egy árnyalattal jobban. A szülők, a nagyszülők németül beszéltek – tudtak magyarul, de otthon németül folyt a szó.
Valójában úgy éltünk, mint akik ideemigráltak.
Ilyen ismeretlen közegben, egy nem barátságtalan, de idegen közegben voltunk. Ach diese Ungarn, mondta a nagypapa. Ah ezek a magyarok! De vannak madarak, amiknek a tolla lepergeti a piszkos vizet. A magyar is ilyen.”
Lengyel azt is megkérdezte, hogy a 2020 óta eltelt időben változott-e Nádasdy hozzáállása. Másképp írná ma meg ezeket a leveleket, vagy máshogy látja a briteket és a magyarokat?
„Én végigpergettem egy sor témát: a kisebbségek helyzete, a nemzeti kisebbségek helyzete, a színesbőrűek helyzete, a melegek helyzete, vagy amit csinál a hadsereg, a királyság intézménye és így tovább. Úgy éreztem, hogy én végignéztem. Azért is hagytam abba, mert befejeztem tulajdonképpen. Végiglapoztam ezt a könyvet. Ebben én olyan nagy változást nem látok. Ugyanúgy Bach és a tulipánhagymák vannak szombat délelőtt a Klasszikus rádióban, és az újságoknak a felét ugyanúgy a sportközvetítések teszik ki” – fogalmazott.
Fotó: Nádasdy Ádám és Lengyel László a Tavaszi Margó Fesztivál beszélgetésén - Fellegvári Andrea / Müpa
