Janne Teller dán íróval korábban beszélgettünk már a hazájában betiltott, majd nemzetközi bestsellerré lett Semmiről, amelyben egy csapat gyerek az élet értelmét kutatja, mígnem a kísérlet visszafordíthatatlan tragédiába torkollik. A korábban az ENSZ-nél dolgozó szerző ezúttal személyes élményeit is felhasználta az íráshoz: legfrissebb regényének hőse egy diplomata, aki ki akarja deríteni, pontosan hogyan halt meg a lánya egy közel-keleti békedemonstráció során. Vajon igazságot szolgáltat, ha megöli a Joanna haláláért felelős férfit, vagy súlyos bűnt követ el?
Többször járt már nálunk, 2023-ban például a Könyvfesztivál és a PesText vendége is volt. Milyen képet alakított ki az országról és a magyar emberekről?
Eddig főként Budapestre érkeztem fesztiválokra, ahol mindig nagyon jól gondomat viselték. Magyarországgal kapcsolatban az a benyomásom, hogy rendkívül mély kultúrával rendelkezik, és ez a művészet szempontjából is érdekes. Ami az embereket illeti, elkötelezettnek látom őket, már csak azért is, mert a politika itt sokkal bonyolultabb, mint például az én hazámban, ami jóval homogénebb, így ott egyszerűbb is az élet.
Itt az emberek elkötelezettek és szenvedélyesek: az én szememben ez egy élettel teli kultúra.
Nagyon izgalmas pályafutást tudhat maga mögött: az ENSZ és az Európai Unió gazdasági és politikai tanácsadójaként dolgozott, mielőtt úgy döntött, hogy teljes mértékben az írásnak szenteli az életét. Hogy látja, van valami közös ezekben a szakmákban?
Direkt kapcsolat nincs köztük, de engem nagyon érdekel a nemzetközi politika, és ez az írásaimban is megjelenik. A Büszke vagy rám, Joanna? például a Közel-Kelet történelmével kapcsolatban vet fel kérdéseket: a főhősöm az ENSZ-nél dolgozik, a központi dilemma pedig az, hogy a diplomácia vagy az aktivizmus – amit a lánya képvisel – lehet hatékonyabb módszer a béke elérésére. Nyilvánvaló, hogy az EU-ban és az ENSZ-ben szerzett saját tapasztalataim, illetve az ott végzett munkáim nagy hatással vannak a könyveimre: sok mindent láttam ott, amit aztán felhasználhattam.
Ezúttal milyen konkrét személyes élményekből tudott táplálkozni az írás során?
Ez a könyv elsősorban abból az érzésből született, hogy az ENSZ-en belül mintha minden ügy oda vezetett volna, hogy a palesztin kérdés az Egyesült Nemzetek Szervezetének eredendő bűne.
Izrael ugyanis olyan elvek mentén jött létre, amelyek egyébként ellentétesek az ENSZ alapelveivel.
Máshol nem vesznek el földet egy néptől, hogy aztán egy másiknak adják, és nem hagyják figyelmen kívül az emberi jogi szabályozásokat. Ez az ellentmondás pedig óhatatlanul előkerül más kényes kérdések tárgyalásánál is. Erről akartam tehát írni, csak ki kellett találnom, hogyan csináljam. A regény másik alapja a vita volt, amit én is újra és újra lefolytatok önmagammal: ha valaki a diplomácia világában dolgozik, gyakran érzi, hogy túlságosan lassan ér el eredményeket, és ez nagyon frusztráló tud lenni. Kétségkívül előnyt jelent ugyanakkor, hogy ezeket a folyamatokat valahogy mindenki tiszteletben tartja, és meg lehet tanulni általuk azt is, hogyan kell együtt dolgozni olyan emberekkel, akik eltérő kultúrával és véleménnyel rendelkeznek. Vannak bevált módszerek, kódok, amelyeket az ember felhasználhat, hogy könnyebben ki lehessen jönni egymással, és folytatható legyen a beszélgetés.
Joanna mégis az aktivizmus mellett teszi le a voksát...
Az aktivizmus esetében azt érezheted, hogy tényleg teszel valamit a világ megváltoztatásáért, de ez gyakran konfliktusokat szül. Agresszívebb út, bár kétségkívül hozhat jó eredményeket. Az aktivistáknak ugyanakkor nem mindig sikerül helyesen cselekedniük, mert ha tettekről van szó, az ember gyakran csak a probléma egyik oldalát látja.
Én a múltban az ENSZ oldaláról néztem mindent, most viszont íróként néha belekóstolok az aktivizmusba, mert szeretem a közvetlenségét.
De egyiket sem lehet a másik nélkül csinálni. Szükség van a diplomáciai háttérre a tényleges megállapodások végrehajtásához. Aktivistaként csak erőltethetsz egy-egy ügyet. Ez fontos különbség.
Megérkeztünk a könyv fő dilemmájához: szavakkal vagy tettekkel lehet valódi változást elérni? Jól érzékelem, hogy nincs erre egyértelmű válasza?
Azt hiszem, nincs. Mikor elkezdtem írni ezt a könyvet, valószínűleg azt mondtam volna, hogy majd a végére kiderül, melyik a járható út. De arra a következtetésre jutottam, hogy tényleg nem működnek egymás nélkül – nem hiszem, hogy a diplomácia önmagában elvezethet egy igazságos világhoz. Mert a diplomácia mindig meglévő hatalmakra épít, és semmilyen mód nincs benne a forradalomra. Itt jönnek a képbe az emberek. Vegyük például a klímaváltozást: mindenki tisztában van azzal, hogy ez egy létező probléma, de Greta Thunberg és az ő generációja kellett ahhoz, hogy az erős hangvételű demonstrációknak hála a diplomácia világa is kénytelen legyen foglalkozni a kérdéssel. A fiatalok napirendre kényszerítették a témát. De ennél többet nem tudnak tenni.
Elérhetik, hogy napirendre tűzzék a kérdést, de nem ők döntenek a szén-dioxid-kibocsátási kvótákról.
Összefogásra van szükség, ehhez viszont elengedhetetlen, hogy a politikusok és a diplomaták jobban tiszteljék az aktivistákat. És ez persze fordítva is igaz.
És mi a helyzet a radikalizmussal? Ön szerint hol van az a pont, amikor valaki aktivistaként már átlépi azt a bizonyos határvonalat?
Nagyon nehéz ez, mert ha egyszer elkezdesz foglalkozni egy kérdéssel, és eldöntöd, melyik a helyes oldal, illetve kik a gyengébbek, akiket támogatni akarsz, onnantól kezdve borzasztóan könnyű nagyon messzire menni. Ráadásul könnyedén tudod is igazolni magadnak, hogy helyesen cselekszel. A könyvemben szerintem az apa változása a legérdekesebb.
Az elején adott egy komoly, öltönyös férfi, aki a szavak híve, idővel viszont egyre inkább a lányára kezd hasonlítani.
Sőt, egy olyan tettet készül véghez vinni, ami sokkal szélsőségesebb, mint amit Joanna valaha tett: elhatározza, hogy megöli a férfit, aki szerinte felelős a lánya haláláért, majd öngyilkos akar lenni. Tehát bizonyos értelemben a diplomata átlényegül: még ha nem is tudatosul benne, valójában maga is aktivistává válik, és azt hiszi, hogy amit tenni készül, az a helyes dolog.
Többször elhangzik ugyanakkor az apától, hogy Joanna ellenben nem volt annyira radikális, hogy önként a halált válassza…
Pontosan. A lány nem ölte volna meg magát az ügyért – a körülmények vezettek tragédiához. Ebből a szempontból ő kevésbé volt extrém, mint amilyenné az apja vált.
Mindannyiunkban ott rejlik a szélsőségesség veszélye, amikor kiállunk valami mellett.
De ha van némi racionalitás a gondolkodásunkban, az megóvhat minket attól, hogy túl messzire menjünk. Az pedig mindig a helyzettől függ, mi számít túlzásnak. Az éghajlatváltozás ellen küzdő aktivisták például, akik festményekhez ragasztják magukat, egyfelől tekinthetőek szélsőségesnek, mert tönkreteszik mások művészetét, vagy zavarják a mindennapjaikat. Másrészt viszont: mi ez ahhoz a pusztításhoz képest, amit a bolygónkon végzünk nap mint nap? Mindig meg kell vizsgálni ugyanakkor a célt, mert ha olyan rombolást csinálsz, amivel teljesen normális embereket is magad ellen fordítasz, akkor nem fogod elérni, amit szeretnél. Elengedhetetlen az egyensúly: ha meg akarsz győzni valakit az igazadról, ne tedd tönkre az életkörülményeit.
Nem titok, hogy rendszeresen publikál politikai esszéket is különféle nemzetközi újságokban. A regény közepén van egy erős cikk Óda egy országhoz címmel, amit a történet szerint Joanna írt az izraeli-palesztin konfliktusról. A honlapját böngészve szembejött velem, hogy önnek is van egy korábbi esszéje ugyanezzel a címmel. Megegyezik a két szöveg?
Igen, illetve majdnem. Írás közben döbbentem rá, hogy nekem már megvan Joanna esszéje, és megvannak az érvei. Ezt a szöveget azután írtam, hogy Palesztinában jártam, és tanulmányoztam az ottani helyzetet. Egy könyvhöz kellett az utazás: ez volt az első alkalom, hogy valaki megpróbált rávenni amerikai szerzőket, hogy beszéljenek Palesztináról. New Yorkban éltem éppen, ezért hívtak engem is, hogy csatlakozzak.
Akkoriban mindenki félt megszólalni ebben a kérdésben, mert heves ellenállásba ütközött.
Ma már nem lehet megkerülni a témát, de akkor még más volt a helyzet. Amikor ezt a szöveget írtam, megpróbáltam lehántani az összes mítoszt, és kizárólag a tényeket szem előtt tartva vizsgálni a konfliktust. Mert bizonyos adatokat egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert még akkor is nyilvánvalóak, ha Izrael vagy a britek által készített statisztikákat nézünk.
Az esszének köszönhetően tehát egy kicsit olyan, mintha ön lenne Joanna, mégis azt éreztem, hogy az apa karakterét is legalább annyira képes átélni és megérteni.
Az elején nem annyira kedveltem őt, de írás közben lassan rájöttem, hogy miért. Kezdetben ugyanis nagyon távol van a saját érzéseitől, és nem dolgozta még fel a lánya halálát. Szinte olyan, mintha az öltöny, amit a munkában visel, az egész személyiségét szimbolizálná. Aztán ez a tökéletes külső borítás fokozatosan lekerül róla, és sok tekintetben maga is kevésbé tökéletes ember lesz. Sőt, ami azt illeti, igazából meglehetősen tökéletlen: olyan dolgokat tesz, amiket ő maga sem ért.
Őrült terveket forgat a fejében, gyilkosságra készül.
És mindezek ellenére valahogy mégis szimpatikusabbá, valóságosabbá válik. Számomra is meglepő volt ez az átalakulás. Nem úgy működik, hogy leülök, és tudom, mi fog történni – maguktól változnak a karakterek.
Viszonylag sokat ír férfiak szemszögéből. Milyen érzés a fejükben lenni?
Szeretem a férfiakat, mert lenyűgöznek. Amikor női szemszögből szólalok meg, azt hiszem, hajlamosabb vagyok szentimentálissá vagy védekezővé válni. Ez nincs bennem, amikor férfihangon írok. Ilyenkor tudok brutálisan őszinte lenni az adott szereplő jó és rossz tulajdonságait illetően. Nagyon izgalmas felefedezés ez nekem mindig: élvezem kitalálni, hogy egyes helyzetekben hogyan gondolkozna egy férfi, furcsamód felszabadító érzés.
Igaz, hogy még lőni is megtanult, hogy még jobban bele tudja magát képzelni a főhős helyébe?
Igen, tényleg így volt. New Yorkban találtam egy helyet – akkoriban Manhattanben éltem. Egy alagsorban vettem leckéket, ahova ugyan előre be kellett jelentkezni, de miután ellenőrizték az ember hátterét, bárki kipróbálhatta a lövést pisztollyal vagy puskával.
Tudnom kellett, milyen érzés fegyvert fogni a kezemben, mert le kellett írnom.
Néha ezek az apró dolgok nagyon is fontosak a kutatás során.
És milyen volt?
Könnyebb, mint gondoltam. De rendkívül veszélyes érzés is. Állsz ott az alagsorban, és lövöldözöl, miközben akaratlanul is benned van a gondolat, hogy akár meg is fordulhatnál, és lelőhetnéd a mögötted vagy a melletted állókat. Több embert is megölhetnél, mielőtt bárki leállítana. Ez elképesztő volt számomra. Ugyanakkor nagyon meglepett, hogy bár semmit sem szeretek, aminek köze van a fegyverekhez, mégis valahogy élveztem az egészet.
Amerikában emberi sziluettekre lehet lőni az ilyen helyeken, tehát vagy a szívre, vagy a fejre célzol.
Ez a része elég drámai, de fel lehet fogni sportként is, amiben akkor vagy jó, ha eltalálod a megfelelő pontot.
Rengeteg feszültség van abban a jelenetben, amikor a főhős fegyvert szegez arra a bizonyos férfira, és az olvasó még nem tudja, mit fog tenni. Ön tudta előre?
Sosem tudom előre, hogy mi fog történni a könyveimben. Van egy ötletem, vannak karaktereim, megvan a hang és többé-kevésbé a téma. És aztán egyesével rá kell éreznem a szereplőimre, mindegyikükben meg kell találnom magamat.
Elárulom, hogy először másik befejezéssel írtam meg a regényt.
Sok évet töltöttem ezzel a történettel, úgy éltem vele együtt, hogy másik utat szántam a főszereplőmnek. A legeslegvégén azonban azt éreztem, hogy a korábbi befejezéssel lezárnám a könyvet, pedig inkább ki szeretném nyitni. Néha még most is nehéz megmagyarázni, de hirtelen pontosan tudtam, hogy így kell végződnie.
Mit gondol, Joanna büszke lett volna az apjára?
Igen, azt hiszem, mert végre cselekszik, és kihúzza az igazságot a vele szemben álló emberből. Ilyen értelemben Joanna etikáját követi, akinek az volt a küldetése, hogy a gyengébbekért és az igazságért harcoljon.
És ha az igazság napvilágra kerül, nincs szükség agresszióra.
Az igazság tud ugyanis gyilkolni, még ha nem is fizikailag, de képes megsemmisíteni egy személyiséget. Ez egy olyan út, amire szerintem büszke lenne a lány.
Nagyon elgondolkodtató kettejük kapcsolatáról és a vitáikról olvasni. Megmaradt bennem például, amikor Joanna egyszer ezt mondja az apjának: „Lehettél volna valaki. Valaki fontos. De egy senki vagy”. Hasonló gondolat a Semmiben is előkerül, ahol azt olvassuk, „valamire vinni pedig azt jelentette, hogy lesz belőlünk valaki, de ezt senki nem mondta ki hangosan”. Mit jelent valakinek lenni?
Talán valami olyasmit, hogy van egy személyes véleményed a dolgokról, amiért kiállsz, és ez a vélemény nem konvenciókon alapul, nem feltétlenül kényelmes, és nem a szereped, a munkád vagy a társadalom kényszeríti rád. Joanna szemében legalábbis valami ilyesmit jelent.
Ha már szóba hoztam a Semmit: nagyon kíváncsi vagyok, hogy 25 év távlatából hogyan viszonyul ehhez a könyvhöz.
Szeretem ezt a kötetet, mert rengeteg olvasóval kerülhettem kapcsolatba általa mindenféle korosztályból – köztük nagyon fiatalokkal is, akikkel komoly kérdéseket vitattunk meg. Olyan kérdéseket, amelyeket mindannyian cipelünk magunkkal, és bár nem tudunk rájuk válaszolni, kicsit bölcsebbek leszünk azáltal, ha beszélünk róluk.
Voltak azonban olyan évek is, amikor annyian kritizálták a könyvet, és olyan agresszíven beszéltek róla, hogy be se akartam vallani, hogy én írtam.
De aztán ez megváltozott, és ma már örülök, hogy megszületett. Bár néha szeretném, ha kevesebbet kérdeznének a Semmiről, és többet a másik könyveimről, mert személy szerint úgy gondolom, hogy néhány felnőtteknek szóló kötetem jobban sikerült. Persze nem dönthetem el, hogy mi érdekelje az embereket, idővel talán változni fog a helyzet. A Semmi 25 éves, lehet, hogy mire a Macskaköröm 25 éves lesz, azt is ennyien olvassák majd.
Amikor olvastam a Semmit, nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy miért tilthatták be. Önnek azóta van erre válasza? Vajon a gyerekek kegyetlensége bizonyult provokatívnak vagy inkább az élet értelmét, illetve értelmetlenségét firtató kérdések?
Akkoriban nem értettem, hogy mi háborította fel az embereket ennyire, de azóta sok mindenkivel beszélgettem, és a legtöbben a szövegben megjelenő erőszakot emelték ki. De ha belegondolunk, ebben a könyvben jóval kevesebb vér folyik, mint például a vámpíros történetekben, amiket a gyerekek olvasnak vagy néznek a képernyőkön. Erre rendszerint azt a választ kaptam, hogy „de hát a Semmi olyan valóságos!” Nem az. A könyv ugyanis úgy van elbeszélve, mint egy mese. Hogyan maradhat ki egy gyerek egy teljes évre az iskolából, hogy egy szilvafán ücsörögjön? Ez nem reális. Ez egy mese.
Azok háborodtak fel a legjobban, akik szeretik a konvenciókat követni.
És amikor ezeket a szabályokat megkérdőjelezik, az olyan, mintha kihúznák a talajt a lábuk alól. Szerintem az emberek nagy része be sem tudja azonosítani, hogy mi érintette kényelmetlenül a történettel kapcsolatban, de érdekes módon mindig inkább az idősebbek kifogásolták. A fiatalok is dühösek voltak a regényre, de nem gondolták, hogy veszélyes.
A hagyományok szerint élő, hagyományos értékrendet követő emberek tartották annak.
Azt hiszem, ezen értékek megkérdőjelezése mindig szükségszerűen provokálni fogja azokat, akik nem akarnak belegondolni, hogy lehetett volna más utat is választani az életben. A Büszke vagy rám, Joanna? apafigurájának valószínűleg eleinte nem tetszett volna a Semmi. De miután elkezdett harcolni a lánya igazságáért és becsületéért, szerintem ez megváltozott volna. Itt is a valakivé válásról van szó ugyanis: az egyéniség az, aki mer önállóan gondolkodni.
Amikor a könyveiről beszél az interjúiban, mindig magyarul mondja a címüket, a Ha háború lenne nálunk fordítása során pedig még a cselekményt is megváltoztatta, hogy a célország körülményeihez igazodjon. Miért érezte szükségesnek ezt az átalakítást – ami úgy képzelem, rengeteg pluszmunkával járhatott?
Ezt a könyvet Dániában írtam 2000-ben, tehát éppen egyidős a Semmivel. Az ország akkoriban elkezdett jobboldali és bevándorlásellenes irányba fordulni, és ez jelentősen provokált engem. Ezért kitaláltam, hogy a skandináv országokban háború van, és egy dán család Egyiptomba menekül.
Azt akartam, hogy a dán olvasók átérezzék, milyen lehet menekültté válni.
Miközben írtam, nem gondoltam más országokra, de aztán amikor 2010-ben a német kiadóm érdeklődött a könyv iránt, tudtam, hogy nem fog működni a fordítás a dán családdal. Elképzeltem tehát egy Berlinben kitörő háborút. Sok munkát csináltam magamnak, valóban: már 16 különböző verziót gyártottam, és néhány illusztrációt is kicseréltünk. Ráadásul néhány helyet – például Magyarországot – nem ismertem annyira behatóan, így nagyobb kihívás volt megtalálni a megfelelő kontextust, mint Svédország vagy éppen Norvégia esetében.
Lépjünk vissza még egy pillanatra az új regényhez. Az apa egy ponton azt mondja, néha el kell fogadnunk, hogy egyedül kevesek vagyunk ahhoz, hogy békét teremtsünk a világban, de a saját lelki nyugalmunkban reménykedhetünk. Önnek sikerül erre rátalálni ebben az őrült világban?
Ez nehéz kérdés, de azt hiszem, én a korral megtanultam elfogadni, hogy nagyon tökéletlen világban élünk.
Amikor fiatalabb voltam, még hittem benne, hogy képesek vagyunk jobbá tenni dolgokat.
De ez a felfogás nagyon megterhelő is tud lenni, mert rengeteg üggyel lehetne foglalkozni a környezettől Ukrajnán át Palesztináig. Szegénység, járványok, és még sorolhatnánk. Képtelenség ezeket mind magunkra venni. Muszáj tehát az embernek kiválasztania azt a néhány ügyet, ami tényleg igazán fontos neki, legyen az az oktatás, valami konfliktus a közelben, vagy bármi. És aztán ezekért a dolgokért küzdeni, ezekbe tenni energiát, és elfogadni, hogy más dolgokért majd felelnek más emberek. Szerintem arra érdemes koncentrálni, amit szeretünk csinálni, és amiben jók vagyunk, egyszerűen mert ez éri csak meg.
Ha jól sejtem, önnek ez a tevékenység most elsősorban az írás.
Amikor eljöttem az ENSZ-től, és az írást választottam, egyenesen Mozambikból érkeztem, ami nagyon szegény ország volt akkoriban, és háborúban állt. Folyamatosan azon gondolkodtam, hogy mivel igazolhatnám, hogy én történeteket találok ki a képzeletemből ahelyett, hogy humanitárius segítséget nyújtanék egy katasztrófánál.
De aztán elkezdtem azt érezni, hogy ezt a munkát más is el tudja végezni, de az én történeteimet nem mesélheti el más.
Most már látom, hogy tényleg ez az én terepem. Az írásaimban foglalkozhatok humanitárius kérdésekkel, és talán gyakorolhatok némi hatást is. Ugyan nem a frontvonalon osztok ételt, de talán gondolkodásra késztethetem az embereket. Szerintem meg kell találnunk a saját szerepünket, és egyúttal elfogadni, hogy mi is csak egyetlen személy vagyunk. Ez a felismerés nagyon felszabadító tud lenni. Ettől még azonban szükség van arra is, hogy valamibe beleállj, mert az nem hoz nyugalmat, ha másokra hárítod a felelősséget, aztán pedig ülsz és panaszkodsz, hogy a világ nem tökéletes. A kulcs az egyensúly.
Fotók: Kállai Márta/Scolar
