Vida Kamilla első verseskönyve friss és fanyar olvasmány. A fiatal költők nemzedékének egyik legizgalmasabb hangja a személyes és a közösségi megszólalások lehetőségeit keresi vitriolos öniróniával.
A versek szokatlan témái közt ott van a gyermekként megélt kétezres évek, a Harry Potter-könyvek hatása vagy épp a hallgatói önkormányzatok pályázatai. Leszámolás mindazokkal, akik leszámoltak az illúzióinkkal. Szót kér a Z generáció, és nem lesz benne köszönet.
Vida Kamilla: Konstruktív bizalmatlansági indítvány (részlet)
Nagy járványvers
Ugyanazokban a kocsmákban, csak más asztaloknál
züllöttünk idáig. A végén nincsenek pozíciók,
a rendőrség könnygázzal tör be a térdeplő szektákhoz,
és futhat mindenki, amerre lát, nem lesz már arc,
amit leköphetsz,
nem lesz test, amit kisajátíthatsz, nem lesz senki,
akit elhallgattathatsz. Meg lehet ezt úszni.
Cinikusak vagyunk mind, ez köt össze. Majd a túlvilágon
elég időnk lesz komolykodni.
Egy világjárvány második hónapjában járunk,
nem tudok írni, se olvasni. Sorozat, fifa, szorongás,
és nem nyugtat, hogy ti is majdnem mind így szorongtok,
hogy ki írja majd meg a nagy járványverset,
ki mondja meg, ki diktál,
na: ez a költészet, erről szól az élet.
Huszonhárom éves vagyok, ha nem is ebbe,
de valamibe bele fogok halni,
legkésőbb, de tényleg legkésőbb
háromszor ennyi idő múlva.
A barátom latinul tanul, teljesen abszurd,
nyüszítve nézek rá,
és kérdezem, hogy ugye létezik a túlvilág. Azt feleli:
nem valószínű.
Stratégiát kell választani, vissza a szektába,
utoljára egy nappal
a lockdown előtt láttam őket, sötét éjszaka volt,
csak két asztalnál ültek,
három rövid hajú részeg lány tekergett,
és karaokézta az It’s Raining Ment,
az asztalt csapkodva István, a királyt követeltem,
nem volt elég pénzem,
hogy berúgjak, és a kocsma is bezárt.
Csak azt nem akarom, hogy ilyen legyen akkor is,
amikor tényleg vége.
