Életrajzi ihletésű könyve, a Bűnben születtem, a 2016-os megjelenését követően hónapokig szerepelt New York Times bestsellerlistáján. A kötetet mindenhol beválogatták az év legjobb olvasmányai közé, elkeltek a megfilmesítési jogai, majd később több irodalmi díjjal is kitüntették. Igazi sikerkönyvnek számít az Amazonon, és jelenleg több mint 400.000 értékelése van a legnépszerűbb könyves közösségi oldalon, a Goodreadsen.
Trevor Noah valószínűtlen úton-módon jutott el a dél-afrikai apartheidből a The Daily Show asztala mögé, és már a születése is bűncselekménynek minősül: fehér svájci apa és fekete xhosza anya gyermekeként jött világra egy olyan időszakban, amikor öt év börtönbüntetéssel sújthatták az ilyen családokat. Szülei vétségének élő bizonyítékaként első éveit zárt ajtók mögött töltötte, mert anyja szélsőséges és nemegyszer abszurd mértékben rejtegette a kormányzat elől, amely egyik pillanatról a másikra elvehette volna tőle. Dél-Afrika fehér zsarnoksága alól felszabadulva pedig Trevor és édesanyja nekivágott a nagy kalandnak, hogy nyíltan, szabadon, a több évszázados viszontagságokon felülkerekedve megragadják új lehetőségeiket.
A kötetben összegyűjtött tizennyolc személyes vallomás hol fergeteges, hol drámai, de mindvégig nagy hatást gyakorol az olvasóra. Trevor metsző szellemességgel és keresetlen őszinteséggel tárja fel különleges életét, legyen szó arról, hogy hernyót kell ennie az ínséges időkben, emberrablási kísérlet közben kihajítják egy mozgó járműből, vagy megpróbálja ép bőrrel megúszni a gimis csajozás élet-halál harcát. Egy olyan fiú megható, ellenállhatatlanul mulatságos portréja rajzolódik ki az elbeszélésekből, aki veszélyes időkben, egy szétesni készülő közegben tör utat magának, és egyedüli fegyvere az éles humorérzéke, illetve anyja rendhagyó, feltétel nélküli szeretete.
TREVOR NOAH: BŰNBEN SZÜLETTEM (RÉSZLET: FUTÁS!)
A nagyszabású hollywoodi filmekben néha jön egy-egy elképesztő üldözéses jelenet, amelyben valaki kiugrik egy száguldó járműből, netán kilökik őt. Az illető rendszerint nyekken egyet a földön, és odébb hengeredik. Végül megáll, felpattan, és leporolja magát, mintha az egész meg sem kottyant volna neki. Ilyenkor mindig arra gondolok:
micsoda baromság! Ennél ezerszer fájdalmasabb mozgó autóból kizuhanni.
Kilencéves voltam, amikor anyám kihajított egy mozgó kocsiból. Vasárnap történt. Onnan tudom, hogy templomból tartottunk hazafelé, márpedig gyerekkoromban a vasárnap egyet jelentett a templomba járással. Soha nem mulasztottuk el. Anyám mindmáig mélyen vallásos asszony. Tetőtől talpig keresztény. Mint világszerte sok más bennszülött nép, a dél-afrikai feketék is átvették a gyarmatosítóik vallását. Értsd: ránk lett kényszerítve. A fehérek módfelett hajthatatlanok voltak ezen a téren. „Jézushoz kell imádkoznotok!” – kötötték ki. – „Jézus majd megment titeket.” Mire az őslakosok: „Végül is tény, hogy megmentésre szorulunk. Történetesen épp tőletek, de ez most mellékes. Egy próbát megér ez a Jézus!”
Az egész családom vallásos, míg azonban anyám kezdettől Jézus-párti volt, a nagymamám keresztény hitét a hagyományos xhosza hiedelmekkel ellensúlyozta, amelyeken nevelkedett, és amelyek révén kapcsolatban állt az őseink szellemével. Sokáig nem fért a fejembe, miért hagyta el rengeteg fekete ember a bennszülött hitét a kereszténységért, ám minél többet jártunk templomba és ültem a padsorokban, annál inkább megértettem a kereszténység működését.
Az amerikai őslakos, aki a farkasokhoz imádkozik, barbárnak minősül. Az afrikai, aki az őseihez fohászkodik, primitív ember. Az bezzeg rendben van, hogy a fehérek olyan csávót imádnak, aki a vizet borrá változtatja.
Gyerekkoromban hetente legalább négy estém az egyházról szólt valamilyen formában. Kedd este ájtatosságot tartottak. Szerda este hittanórát. Csütörtök este ifjúsági találkozó volt. Péntek és szombat: szabadnap. (Hajrá, bűnbeesés!) Vasárnap pedig templomba mentünk. Egész pontosan három templomba. Anyám ezt azzal indokolta, hogy mindhárom helytől mást kapott. Az első istentiszteleten örvendezve lehetett hirdetni az Úr fenségét. A másodikon mélyrehatóan elemezték a Szentírás szövegét – anyám imádta ezt. A harmadik szenvedélyt és katarzist kínált: abban a templomban mélyen eltölthette a hívőt a Szentlélek. Az egyes helyek között ingázva merő véletlenségből felfigyeltem rá, hogy mindhárom gyülekezetnek megvan a maga jellegzetes faji összetétele. Az örvendező istentiszteleten etnikai szempontból vegyes gyülekezet vett részt. A mélyelemzőn fehérek. A szenvedélyes, katartikus misére pedig feketék jártak.
A vegyes összetételű verziót Rhema Bibliai Gyülekezetnek hívták, és a gigantikus, hipermodern, kertvárosi megagyülekezetek közé tartozott. Élén egy testépítőből lett lelkipásztor, a széles mosolyú, vezérszurkoló habitusú Ray McCauley állt. Ray lelkész 1974-ben elindult a Mr. Universe címért. Harmadik helyen végzett. A versenyt abban az évben Arnold Schwarzenegger nyerte.
Ray minden héten színpadra lépett, és mindent latba vetett, hogy menőnek tüntesse fel Jézust. A sportaréna mintájára kialakított templomban rockegyüttesek nyomták az aktuális keresztény könnyűzenét. A gyülekezet kórusban énekelt – nem baj, ha nem tudtuk a szöveget, mert ott volt minden sor az óriás kivetítőn.
Gyakorlatilag keresztény karaokén voltunk. Ott mindig marha jól éreztem magam.
A fehérek alkotta Rosebank Union gyülekezetnek Sandtonban, egy hófehér, tehetős emberek lakta johannesburgi városrészben volt a székhelye. Imádtam a fehér gyülekezetet, mert nem kellett beülnöm a szertartásra. Anyám a misére ment, én pedig a többi fiatallal a vasárnapi iskolába, ahol klassz történeteket olvashattunk. Noé esete az özönvízzel nyilván a kedvenceim közé tartozott: a névrokonság miatt személyes érintettségem is volt a dologban. De bírtam azokat a sztorikat is, amelyekben Mózes kettéválasztotta a Vörös-tengert, Dávid legyőzte Góliátot, Jézus pedig kiűzte a kufárokat a templomból.
Odahaza olyan környezetben nevelkedtem, amelyben igencsak kevés popkulturális benyomás ért. A Boyz II Men zenéje ki volt tiltva anyám házából. A dalokban a fiúk egész éjjel lányokhoz simultak – még mit nem! Szó sem lehetett róla. Hallottam, ahogy a többiek az End of the Roadot énekelték a suliban, és halvány gőzöm sem volt, mi ez az egész. Hiába jutott el hozzám is a Boyz II Men híre, nem tudtam, mi fán teremnek. Én csak az egyházi zenét ismertem: szárnyaló, lélekemelő, Jézust dicsőítő énekeket. Ugyanez volt a helyzet a filmekkel is. Anyám nem akarta, hogy a szex és az erőszak a filmeken keresztül beszennyezze a gondolataimat. Így aztán számomra a Biblia pótolta az akciófilmeket. Sámson volt a szuperhősöm. A He-Manem. Könyörgöm, a pasas egy szamárállkapoccsal agyonvert ezer embert! Azért ez elég vagány. Később persze eljut az ember odáig az olvasásban, hogy Pál leveleket írogat az efezusiakhoz, és leül a cselekmény. De az Ótestamentumot és az evangéliumokat kívülről fújtam. A fehéreknél hétről hétre taroltam a bibliai tematikájú kvízekben és játékokban.
Végül ott voltak a fekete gyülekezetek. Valahol mindig zajlott egy fekete igehirdetés, mi pedig végigpróbáltuk az összeset. A townshipben ez jellemzően szabadtéri sátortemplomot takart, mint a lelki megújulási mozgalmaknál. Általában a nagymamám templomába jártunk, egy igazi régimódi metodista gyülekezetbe, ahol ötszáz afrikai nagyi szorongatta a Bibliáját és sült meg türelmesen a perzselő afrikai napon kék-fehér mintás ruhájában. Nincs mit szépíteni: a fekete istentiszteleteken szívás volt ott lenni. Légkondi nuku. Karaoke-dalszövegek nuku. Cserébe soha nem akartak véget érni, legalább három-négy órán át tartottak. Nem egészen értettem, miért, hiszen a fehéreknél egy óra alatt lezavarták a dolgot, aztán szevasz, tavasz. A feketéknél ezzel szemben egy örökkévalóságig kellett dekkolnom, miközben azon törtem a fejem, hogy vajon miért vánszorognak ilyen csigalassan a percek. Létezik, hogy az idő egyszer csak megáll? Ha igen, miért a fekete istentiszteleten áll meg? Miért nem a fehéreknél? Végül arra jutottam, hogy a feketéknek több időt kell tölteniük Jézussal, mert mi többet szenvedünk. „Azért vagyok itt, hogy egy hétre feltöltekezzem áldásokkal” – mondogatta az anyám. Úgy volt vele, hogy minél hosszabban időzik a templomban, annál több áldást gyűjtünk be, akárcsak a Starbucks hűségkártyáján.
A fekete istentiszteleteket egyvalami mentette meg. Ha kihúztam a harmadik-negyedik óráig, láthattam, ahogy a lelkész kiűzi a démonokat az emberekből. A démonok által megszállt hívők elkezdtek fel-alá rohangálni a padsorok között, mint akik teljesen megkergültek, és ordítva halandzsáztak. A templomszolgák úgy döntötték őket a földre, mint holmi kidobók egy szórakozóhelyen, majd le is szorították oda, a lelkész pedig megragadta a fejüket, hevesen rángatni kezdte, és közben azt kiabálta: „Gonosz lélek, Jézus nevében, távozz!” Lelkésze válogatta, ki mennyire vadult be, de mindegyikükben közös volt, hogy addig nem hagyták abba, amíg ki nem űzték az ördögöt, és a delikvens el nem ernyedt és össze nem csuklott az emelvényen. Nem maradhatott talpon. Ha mégsem roskadt össze, akkor a démonnak nagy a befolyása, és a lelkésznek még keményebben kell fellépnie vele szemben. Sorhátvéd vagy az NFL-ben? Nem számít. Ez a lelkész akkor is leszerel. Fú, de élveztem!
Keresztény karaoke, menő akciófilmes sztorik, erőszakos csodagyógyítók – hogy én mennyire bírtam a templomot! Csak azt nem szerettem, hogy annyi vesződséggel járt, amíg eljutottunk odáig. Rém fárasztó volt. Eden Parkban laktunk, egy pirinyó külvárosban Johannesburg legszélén.
Egy órába telt az út a fehér istentiszteletig, aztán újabb negyvenöt percbe a vegyes gyülekezetig, majd kocsival még háromnegyed órába a sowetói fekete istentiszteletig.
Végül, ha ez nem lett volna elég, némelyik vasárnap még repetáztunk egy különleges esti misével a fehéreknél. Este lett, mire hazaértünk, és már csak arra volt energiám, hogy beroskadjak az ágyba.
A szóban forgó vasárnap – aznap, amikor kilöktek egy mozgó autóból – pont úgy indult, mint bármely másik. Anya felébresztett, és zabkását készített reggelire. Lezuhanyoztam, amíg anya felöltöztette kilenc hónapos kisöcsémet, Andrew-t. Azután kimentünk a kocsifelhajtóhoz, ám miután mind becsatoltuk az öveinket, és útra készen álltunk, az autó nem akart elindulni. Anya egy özönvíz előtti, ütött-kopott, élénk narancsvörös Volkswagen Bogarat vezetett, amelyet potom pénzért vásárolt, azon egyszerű oknál fogva, hogy a csotrogány állandóan lerobbant. Mind a mai napig gyűlölöm a használtan vett autókat. Szinte minden dolog az életemben, ami gajra ment, visszavezethető egy használtan vett autóig. Használt autók miatt késtem a suliból, és kerültem büntetésbe. Használt autó miatt ragadtunk ott az autópálya szélén, és kellett stoppolnunk. És használt autó miatt ment férjhez az anyám. Ha nincs az a rendetlenkedő Volkswagen, akkor nem találtunk volna rá az autószerelőre, azaz a későbbi férjre, a mostohaapára, aki évekig gyötört minket, és golyót eresztett anya tarkójába… szóval, én maradok a garanciális, új autóknál.
Akárhogy szerettem is templomba járni, bele sem mertem gondolni egy esetleges kilencórás battyogásba a vegyes gyülekezettől a fehér templomon át a fekete istentiszteletig, majd vissza a fehérekhez. Kocsival is épp elég nyűgös dolog volt, hát még, ha a kétszer annyi ideig tartó, kétszer olyan viszontagságos tömegközlekedést kell igénybe vennünk. Ahogy a Volkswagen bemondta az unalmast, magamban imádkozni kezdtem, hogy légyszi, mondd azt, hogy akkor inkább itthon maradunk! Kérlek, mondd, hogy itthon maradunk! Anyára lestem, megláttam mindenre elszánt arckifejezését, megfeszített állkapcsát, és tudtam, hogy hosszú nap áll előttem.
– Gyerünk! – szólalt meg. – Fogunk egy minibuszt.
Anya pont olyan makacs, mint amilyen vallásos. Ha egyszer a fejébe vesz valamit, akkor el is dőlt minden. Épp ezért az akadályok, amelyekkel szembesülve más normális esetben meggondolná magát – mondjuk, egy autó lerobbanása –, őt csak még eltökéltebbé tették.
– Az ördög műve – állapította meg a lerobbant autóról. – Az ördög távol akar tartani minket a templomtól. Ezért kell minibuszt fognunk.
Valahányszor szemtől szembe kerültem anya vallási alapú csökönyösségével, megpróbáltam a lehető legtisztelettudóbban ellentétes álláspontból érvelni.
– Vagy – mondtam – az Úr tudja, hogy ma nem lenne szabad templomba mennünk, ezért gondoskodott róla, hogy az autó ne induljon be, itthon maradhasson az egész család, és tartsunk egy pihenőnapot, elvégre még az Úr is megpihent.
– Jaj, az ördög beszél belőled, Trevor!
– Nem is, mert Jézus irányít, márpedig ha Jézus irányít, és imádkozunk hozzá, akkor engedné beindítani a kocsit, mivel azonban nem engedte…
– Tévedsz, Trevor! Jézus néha akadályokat gördít elénk, hogy lássa, legyőzzük-e azokat. Mint Jób esetében. Lehet, hogy ez egy próbatétel.
– Ohó! Igen, anya. De talán azzal tétetünk próbára, hogy hajlandóak vagyunk-e elfogadni, ami történt, és itthon maradunk-e dicsőíteni Jézust a bölcsességéért.
– Nem. Az ördög beszél belőled. Öltözz át!
– De anya!
– Trevor! Sun’qhela!
A „sun’qhela” kifejezésnek rengeteg jelentésárnyalata van. Azt jelenti: „ne járass le!”, „ne becsülj le!”, illetve „azt próbáld csak meg!”. Egyszerre parancs és fenyegetés. A xhosza szülők gyakran fenyítik meg ezzel a gyerekeiket. Elég volt meghallanom, és tudtam, hogy vita lezárva, ha pedig még egy szót szólok, elnáspángolnak – ahogy az elfenekelést nevezték otthon.
Akkoriban a Maryvale Collage katolikus magániskolába jártam. Minden egyes évben én voltam a maryvale-i sportnap bajnoka, anya pedig minden egyes évben elnyerte az anyák aranyérmét. Hogy miért? Hát, mert állandóan engem kergetett, hogy ellássa a bajomat, én pedig folyton menekültem előle, nehogy ellássa a bajomat. Senki nem szaladt úgy, mint mi. Nem azok közé az anyukák közé tartozott, akik odahívták magukhoz a gyereküket, hogy elpáholják. Ingyen és bérmentve házhoz szállította a fenekelést. Plusz még meg is dobált. Azzal, ami épp a keze ügyében volt. A törékeny tárgyakat röptükben el kellett kapnom, és letennem. Ha széttörtek, az is az én hibám volt, és még nagyobb verést kaptam. Ha vázát hajított felém, akkor elkaptam, letettem, és csak azután eredtem futásnak. A másodperc törtrésze alatt fel kellett mérnem a helyzetet. Értékes tárgy? Igen. Törékeny? Igen. Kapd el, tedd le, most pedig futás!
Anyámmal határozottan úgy viszonyultunk egymáshoz, mint Tom és Jerry. Ő volt a szigorú fegyelmező, én meg a virtigli rosszcsont. Mondjuk, elküldött bevásárolni, én meg ahelyett, hogy egyből hazamentem volna, miután megvettem a tejet és a kenyeret, inkább elvertem a visszajárót a bevásárlóközpont játéktermében. Rajongtam a videójátékokért. Penge voltam a Street Fighterben. Bármeddig el tudtam jutni egyetlen menetben. Bedobtam az érmét, és csak úgy repült az idő, aztán egyszer csak arra eszméltem, hogy egy asszony áll mögöttem derékszíjjal a kezében. Futóverseny indul! Kirohantam az ajtón Eden Park porlepte utcáira, átmásztam a falakon, végigiszkoltam mások hátsó udvarán. Ez teljesen hétköznapi dolognak számított a környéken. Mindenki tudta: a kis Trevor időnként átcikázik, mint egy pokolból szalasztott denevér, sarkában az édesanyjával. Anya magas sarkúban is képes volt sprintelni, de ha úgy istenigazából el akart kapni, akkor a kergetés közben meg sem állva lerúgta a cipőjét. Tett egy fura mozdulatot a bokájával, amitől a cipő elszállt, ő pedig még csak le sem lassított. Olyankor tudtam, hogy turbófokozatra kapcsolt.
Kiskoromban mindig utolért, ám ahogy cseperedtem, egyre gyorsabb is lettem, ezért aztán fortélyokhoz folyamodott, amikor már nem tudta tartani velem a lépést. Ha éppen kereket oldottam volna, elkiáltotta magát:
– Állítsák meg! Tolvaj!
Ilyet tett a saját gyerekével. Dél-Afrikában az emberek nem avatkoztak bele egymás ügyeibe… kivéve önbíráskodáskor, mert abban mindenki benne akart lenni. Szóval, anya úgy kiáltott tolvajt, hogy tisztában volt vele: az összes környékbelit ellenem fordítja, vadidegenek próbálnak majd nyakon csípni, elgáncsolni, nekem pedig közöttük kell szlalomoznom, kicsúsznom a szorításukból, miközben fennhangon védekezem, hogy „nem vagyok tolvaj, az a nő az anyám”.
Azon a vasárnapon a hátam közepére sem kívántam, hogy beszálljak egy zsúfolásig megtelt minibuszba, ám amint anyám száját elhagyta a „sun’qhela”, megértettem, hogy a sorsom megpecsételődött. Anya felnyalábolta Andrew-t, kiszálltunk a Volkswagenből, és mentünk fuvart keresni.
Ötéves voltam – már majdnem hat –, amikor Nelson Mandelát kiengedték a börtönből. Emlékszem, láttam a tévében, és mindenki nagyon örült. Nem tudtam, minek örülünk, csak hogy boldogok vagyunk. Tisztában voltam vele, hogy létezik valamiféle apartheid, ami most véget ér, és ez nagy dolog, de részleteiben nem értettem meg.
Amire viszont tisztán emlékszem, és sosem fogom elfelejteni, hogy mindezt milyen erőszakhullám követte.
A demokrácia győzelmét az apartheid felett néha „vértelen forradalomnak” nevezik. Alig ontották ugyanis a fehérek vérét. Az utcákat a feketék vére áztatta.
Az apartheid rendszer bukását látva tudtuk, hogy most a feketék veszik át az uralmat. Na, de melyik feketék? Erőszakos összetűzések robbantak ki a hatalomért vetélkedő Inkatha Szabadság Párt és az ANC – az Afrikai Nemzeti Kongresszus – tagjai között. A két párt viszonyát elég bonyolult dinamika határozta meg; leegyszerűsítve a zuluk és a xhoszák vívtak rajtuk keresztül közvetett háborút. Az Inkatha párt tagságát zömmel rendkívül militáns, nacionalista zuluk alkották. Az ANC több különböző törzset felölelő, szélesebb koalíciót takart, ám akkori vezetői elsősorban a xhoszák közül kerültek ki. A két párt összefoghatott volna a békéért, ehelyett egymás ellen fordultak, és leírhatatlan kegyetlenségeket követtek el. Hatalmas zavargások törtek ki. Ezreket öltek meg. Gyakori kivégzési módszer volt a nyakláncozás: a támadók lefogják az áldozatot, gumiabroncsot húznak a nyakába, majd le a törzséig – így kötik gúzsba. Azután lelocsolják benzinnel, meggyújtják, és végignézik, ahogy elevenen elég. Az ANC rendszeresen alkalmazta az Inkathával szemben. És fordítva. Egyszer suliba menet láttam egy ilyen elszenesedett holttestet az út szélén. Esténként anyával bekapcsoltuk a kicsi, fekete-fehér tévénket, és megnéztük a híradót. Tucatnyi áldozat. Ötven halott. Száz kivégzett.
Eden Park viszonylag közel volt East Rand, Thokoza és Katlehong szélesen terpeszkedő townshipjeihez, ahol a legborzalmasabb Inkatha–ANC összecsapások zajlottak. Havonta legalább egyszer úgy vezettünk haza, hogy lángokban állt a negyed. Százával özönlöttek a rendbontók az utcára. Anya lassan araszolt keresztül az autóval a tömegen, az égő gumikból emelt torlaszok között kanyarogva. Semmi nem ég úgy, mint egy abroncs: felfoghatatlanul dühöngő tűzzel. A lángoló útakadályok mellett elhaladva mintha egy kemencébe vetettek volna.
– Szerintem a Sátán gumiabroncsokat gyújtogat a pokolban – mondogattam anyának.
Valahányszor zavargások törtek ki, a szomszédaink bölcsen behúzódtak a zárt ajtók mögé. Anya bezzeg egyenesen a sűrűjébe vezetett, és a torlaszok között araszolva rendíthetetlen pillantásokat vetett a zavargókra. Engedjetek át! Nekem semmi közöm ehhez az egészhez. Dacolt a veszéllyel. Ez mindig lenyűgözött. Nem számított, hogy a háború ott kopogtat az ajtónkon. Neki intéznivalói voltak, el kellett mennie. Ugyanaz a csökönyösség késztette erre, ami miatt egy bekrepált autó sem tántorította el attól, hogy templomba menjen. Akár ötszáz ember is gyújtogathatna autógumikat Eden Park főutcáján, anyám akkor is csak annyit mondana:
– Öltözz fel! Megyek dolgozni. Te pedig iskolába.
– De nem félsz? – kérdeztem ilyenkor. – Egyedül vagy sok-sok emberrel szemben.
– Nem vagyok egyedül, drágám – válaszolta. – Mögöttem állnak a mennybéli angyalok.
– Hát, nem bánnám, ha láthatnánk is őket – mondtam. – Nem hiszem, hogy a lázongók érzékelnék a jelenlétüket.
Erre azt mondta, ne aggódjam. Mindig a személyes életmottójánál lyukadt ki:
– Ha Isten velem, ki ellenem? – Soha nem félt. Pedig néha nem ártott volna.
Az autómentes vasárnapon megtettük a körutunkat, és szokás szerint a fehérek templomában kötöttünk ki. Besötétedett, mire kiléptünk a Rosebank Union templomából, és egyedül voltunk. Egész nap minibuszról minibuszra szálltunk a vegyes gyülekezettől a feketékén át a fehérekéig; teljesen ki voltam merülve. Lehetett vagy este kilenc óra, márpedig abban az időszakban – az erőszakos zavargások idején – nem volt ildomos késő este kint kószálni. A Jellicoe Avenue és az Oxford Road sarkán álltunk, Johannesburg drága, fehérek lakta városrészének kellős közepén. Sehol egy minibusz. Az utcán egy lélek sem járt.
Alig bírtam megállni, hogy ne forduljak oda anyához, és vágjam a fejéhez:
– Na, látod! Ezért szerette volna Isten, hogy otthon maradjunk. – De az arckifejezését látva nyomban lakatot tettem a számra. Néha bátran feleselhettem anyámmal… de ez nem egy olyan nap volt.
Csak vártunk, vártunk egy minibuszra. Az apartheid alatt a kormány nem biztosított tömegközlekedési lehetőségeket a feketéknek, de a fehérek ettől még elvárták, hogy elmenjünk hozzájuk felmosni a padlót és kitakarítani a fürdőszobát. A szükség találékonyságot szül: a feketék létrehozták a saját közlekedési rendszerüket, a törvénytelen keretek között működő magánszervezetek által üzemeltetett, nem hivatalos buszvonalak hálózatát.
A minibuszoztatásra egyáltalán nem vonatkoztak szabályok, vagyis lényegében kimerítette a szervezett bűnözés fogalmát.
Minden útvonalat más-más csoport felügyelt, amelyek egymással vetélkedtek a területek felosztásáért. Kenőpénzek cseréltek gazdát, ment a suskus, ami gyakran vezetett erőszakhoz, és komoly védelmi pénzeket kellett kifizetni, hogy ne folyjon vér. Egyvalami szigorúan tilos volt: senki nem csaklizhatta el rivális bandák útvonalát. A más útvonalára tévedt sofőrök holtan végezték. A szabályozás hiányából kifolyólag ráadásul teljesen kiszámíthatatlanul járatták a minibuszokat. Jött, amikor jött. Ha meg nem, akkor nem volt mit tenni.
A Rosebank Union előtt téblábolva szó szerint kezdtem állva elaludni. Minibusznak se híre, se hamva. Végül anya így szólt:
– Stoppoljunk. – Útra keltünk, és mintha egy örökkévalóságig gyalogoltunk volna, mígnem egyszer csak megállt mellettünk egy autó. A sofőr felajánlotta, hogy elvisz minket. Beszálltunk. Három métert sem tehettünk meg, amikor hirtelen bevágott elénk egy minibusz, és leszorított az útról.
Zulu sofőr pattant ki a minibuszból, kezében egy iwisa nevű, vaskos, tradicionális zulu fegyverrel – afféle harci buzogánnyal, amellyel emberek koponyáját szokás betörni. Cimborája eközben kiszállt az anyósülésről. Odasétáltak az autónk sofőr felőli oldalához, megragadták a férfit, aki felvett minket, és fenyegetni kezdték a furkósbotokkal.
– Hogy képzeled, hogy ellopod a kuncsaftjainkat? Miért veszel fel utasokat?
Úgy nézett ki, hogy menten kinyírják a fickót. Tudtam, hogy előfordul ilyesmi. Ekkor anya közbeszólt.
– Nézzék, uraim, ez az illető csak segíteni próbált nekem. Engedjék el! Átszállunk magukhoz, úgyis eleve ez volt a tervünk. – Kiszálltunk hát az első autóból, és bemásztunk a minibuszba.
Mi voltunk az egyedüli utasok. A dél-afrikai minibuszsofőrök – azonkívül, hogy erőszakos gengszterek – hírhedten sokat panaszkodnak és szónokolnak az utasaiknak vezetés közben. A sofőrünk különösen dühös típus volt. Útközben nekiállt leckéztetni anyámat, amiért beszállt egy férfi mellé egy kocsiba, aki nem a férje volt. Anyám azonban nem tűrte az idegenektől kapott kioktatást. Közölte, hogy törődjön csak a maga dolgával. A férfi fülét megütötte, hogy anyám xhosza nyelven beszél, és ettől aztán végképp berágott. A zulu és xhosza nőkről alkotott sztereotípiák legalább olyan mélyen gyökereztek, mint a férfiakkal kapcsolatosak. A zulu nők jó magaviseletűek, kötelességtudók. A xhosza nők kicsapongók, csapodárok. Íme, az anyám, a sofőr törzsi ellensége, egy xhosza nő egyedül, két kisgyerekkel, ráadásul az egyik még félvér is! Hagyján, hogy kurva, de még fehér férfiak ágyába is bújik!
– Á, szóval xhosza vagy! – mondta a sofőr. – Ez mindent megmagyaráz. Képes vagy idegen férfiak autójába bemászni. Felfordul tőled a gyomrom.
Anyám nem hagyta magát, megmondta neki a magáét, cserébe a férfi is elmondta mindennek: az első ülésről ordibált, az ujját rázta a visszapillantó tükörben, és egyre fenyegetőbb hatást keltett. Végül így szólt:
– Ez a baj a magadfajta xhosza nőkkel. Mind szajhák vagytok… úgyhogy ma este móresre tanítalak.
Rálépett a gázra. Gyorsan hajtott, és meg sem állt a kereszteződéseknél; épp csak annyi ideig lassított, amíg ellenőrizte, nem jön-e autó a másik irányból, aztán átrepesztett. Akkoriban nem volt ritka, hogy az ember életveszélybe kerüljön. Anyámat meg is erőszakolhatták volna. Vagy mindnyájunkat megölnek. Egyik opció sem volt elképzelhetetlen. Nem igazán fogtam fel, mekkora veszély fenyeget minket: hullafáradt voltam, és csak aludni szerettem volna. Meg aztán, anya végig megőrizte a hidegvérét. Nem esett pánikba, ezért nekem sem jutott eszembe, hogy pánikolnom kéne. Próbált észérvekkel hatni a sofőrre.
– Sajnálom, ha felbosszantottuk, bhuti. Jó lesz, ha most itt kitesz minket…
– Nem.
– De igen, semmi gond. Majd hazasétálunk…
– Nem.
A férfi végigszáguldott az Oxford Roadon. A többi sáv kihalt volt, nem jártak arrafelé autók. Én ültem legközelebb a minibusz tolóajtajához. Anya mellettem tartotta a kis Andrew-t. Kinézett az ablakon túl elsuhanó útra, majd odahajolt hozzám, és azt suttogta:
– Trevor, amikor lassítunk a következő kereszteződésnél, ki fogom nyitni az ajtót, és kiugrunk.
Egy árva szót sem hallottam az egészből, mert addigra teljesen elnyomott az álom. A következő jelzőlámpához érve a sofőr kissé levette a lábát a gázról, hogy körülnézzen, ellenőrizze az utakat. Anyám ekkor áthajolt fölöttem, elhúzta a tolóajtót, megragadott, és olyan messzire kilökött, amennyire csak az erejéből telt. Aztán fogta Andrew-t, összegömbölyödött, hogy megvédje, és kivetette magát utánam. Úgy tűnt, mintha álmodnék, egészen addig a pillanatig, amíg belém nem hasított a fájdalom. Bumm! Nagyot nyekkentem az úttesten. Anya mellém esett, és együtt gurultunk, bucskáztunk egy darabig. Erre nyilván felébredtem, félálomból azonnal „mi a fene?!”-állapotba váltottam. Egy ponton túl aztán már nem gurultam tovább. Felegyenesedtem. Azt sem tudtam, hol vagyok. Körülnéztem, és láttam, hogy anyám már talpon van. Megfordult, rám nézett, és rám kiáltott:
– Futás! – Én pedig futásnak eredtem, miképpen anyám is, márpedig senki nem szalad úgy, ahogy mi. Nehéz megmagyarázni, de egyszerűen csak tudtam, mit kell tennem. Működésbe léptek az állati ösztöneim, amelyeket egy olyan világban élesítettem, ahol minden sarkon lesben állt az erőszak. A townshipekbe csapatostul, páncélozott autókkal és helikopterekkel érkező rohamsisakos rohamrendőrök láttán soha nem volt kérdés, mi a teendő. Fedezékbe! Fuss, és bújj el! Már ötévesen tudtam. Egy párhuzamos életben talán összezavarodtam volna, ha kihajítanak egy száguldó minibuszból. Ott álltam volna, mint egy idióta. Mi történt, anya? – kérdeztem volna. – Miért fáj így a lábam? De szó sem lehetett ilyesmiről. Anya rám kiáltott, hogy rohanjak, tehát rohantam. Inam szakadtából, mint ahogy a gazella menekül az oroszlán elől. A két férfi lefékezett a minibusszal, kipattantak, és megpróbáltak üldözőbe venni, de esélyük sem volt. Meglógtunk előlük. Szerintem fel sem ocsúdtak a döbbenetből. Emlékszem, hátrasandítottam, és úgy bámultak utánunk, mint borjú az újkapura. Ez meg mi volt? Ki hitte volna, hogy ez a két kisgyerekes anyuka ilyen gyorsan tud futni? Nem tudhatták, hogy a Maryvale College sportnapok címvédő bajnokával hozta őket össze a sors. Meg sem álltunk, amíg el nem érkeztünk egy éjjel-nappal nyitva tartó benzinkúthoz, és kihívtuk a rendőrséget. A minibuszosok addigra már rég elhúzták a csíkot. Továbbra sem értettem, miért történik mindez; futás közben csak az adrenalin dolgozott bennem. Miután megálltunk, éreztem, hogy mindenem fáj. Lenéztem. A karomon felszakadt a bőr. Tele voltam karcolásokkal, mindenem vérzett. Anya is hasonlóan ramaty állapotban volt. A kisöcsémnek viszont csodák csodájára nem esett baja. Anyám olyan szorosan ölelte, hogy a haja szála sem görbült. Megbotránkozva meredtem anyámra.
– Ez meg mi volt? Miért rohantunk el?
– Hogy érted, hogy „miért rohantunk el”? Az a két férfi meg akart ölni minket.
– Ezt eddig egy szóval sem említetted! Csak kilöktél a kocsiból!
– Dehogynem említettem. Miért nem ugrottál ki?
– Miért?! Hát, mert aludtam!
– Inkább hagytalak volna ott, gyilkosoknak kiszolgáltatva?
– Ők legalább felkeltettek volna, mielőtt végeznek velem.
És így tovább. A kilökésem okozta zavarodottság és felháborodás miatt nem tudatosult bennem, mi történt. Anyám megmentette az életem.
Aztán kicsit kifújtuk magunkat, és vártuk, hogy a rendőrök kiérkezzenek és hazavigyenek.
– Nos, legalább biztonságban vagyunk. Hála Istennek! – mondta anyám.
Kilencévesen ezt már nem vettem be. És ezúttal nem tartottam meg magamnak a véleményem.
– Frászt, anya! Ezért nem illeti köszönet Istent! Akkor kellett volna rá hallgatnod, amikor megmondta, hogy maradjunk otthon, mert nem indult az autó. Egyértelmű, hogy az ördög csalogatott ki minket ma este.
– Nem, Trevor. Ez nem így működik. Isten tervezte így, és ő semmit nem csinál ok nélkül…
És csak mondtuk és mondtuk a magunkét: tessék, kezdtük elölről, megint Isten szándékairól vitatkoztunk. Végül így szóltam:
– Nézd, anya. Tudom, hogy szereted Jézust, de jövő héten szólhatnál neki, hogy jöjjön ki hozzánk. Mert a mai estét egyáltalán nem élveztem.
Anya szája ekkor széles mosolyra húzódott, és elnevette magát. Én is felkacagtam, és aztán addig nevettünk – egy kisfiú és az édesanyja, összevérezve, sárral borítva – az útszéli benzinkút fényében az éjszaka közepén, amíg meg nem feledkeztünk a fájdalmunkról.
