Regény után ismét novelláskötettel jelentkezett Tóth Krisztina, benne 25 feszesre húzott történettel, amelyek alapja az esetek túlnyomó többségében egy egészen egyszerű élethelyzet: valaki repülőre ül, elsétál egy játszótér mellett, állatorvoshoz viszi a macskáját, villamospótlóra száll. A megszokott, a mindennapi, a triviális mélyén viszont mindig ott van az a pillanat (vagy éppen titok), ami
kizökkenti a novella hősét.
Ez az elmozdulás, kibillenés amúgy is jellemző Tóth Krisztina szereplőire, az elbizonytalanodást pedig okozhatja egy hirtelen felismerés (amikor a nyafogós kislányról kiderül, hogy valójában súlyos terhet cipel, vagy rájövünk, hogy életünk kamaszszerelme sosem fog igazán felvállalni minket), vagy egy meghökkentő eset (amikor a játszótér építésére kirendelt közmunkások birtokba veszik a mászókákat és csúszdákat).
Az Ahonnan látni az eget alapélménye az elveszettség. Utóbbi egyértelmű megnyilvánulási tere például a Hályog című novella, amelynek idős, látásában korlátozott hőse nemcsak a kórházi folyosókon, de saját emlékei között is tétován bolyong, és még ha nagyon másként, de ugyanez az ingatagság jellemzi a Mit eszik a flamingó? apukáját is, aki sokéves külföldi távollét után hazatér, és a felesége halála után magához veszi az ovis fiát. Apa és fia viszont jóformán idegenek egymásnak. De hogyan boldogul egy férfi, akinek egykettőre kell apává lennie, és mihez kezd vele a fiú, aki eddig a nagyszülők érzelmi buborékjában élt?
„Zolika áll a flamingóknak és kacsáknak háttal, könnyes szemmel, kezében a világító karddal. Eszébe jutnak a tyúkok, az udvar, a heverő, a kisautós pléd. Az egész hátrahagyott élete. Leveszi az álarcot, és felnéz erre az ismeretlen, kedves bácsira, aki idehozta, és aki most rámosolyog: – Akarsz a nyakamba ülni?”
A stabil pontok keresése vissza-visszatérő toposz (ld. Ő még csak negyven, Advent, Hólé).
Tóth Krisztina hősei vágynak a fogódzókra
– de az is lehet, hogy csak a vigaszra. Megoldási képleteik nagyban eltérnek egymástól, hiszen sokaknak egy személy jelenléte (eleve a léte), vagy éppen a gyermekkor helyszíne teremt valamiféle egyensúlyi állapotot (Itt vagyunk). Utóbbiban egy apa látogat vissza a falujába a gyerekével. A település utcáin kószálnak, és miközben a fiú érdektelen, a férfi olyan képeket lát felvillanni, amelyek már csak a saját emlékmozijában peregnek. Nagyon egyszerű, hétköznapi mondatok hangzanak el („Szomjas vagyok.”, „Te vagy az (…)?”, „Itt vagyunk.”), az üres részeket mégis feltölti a kimondatlan nosztalgia és talán valamiféle sóvárgás a múlt után. Mások életében az élettelen dolgoknak, hétköznapi tárgyaknak lesz az indokoltnál nagyobb jelentősége. Ott van például a Selejt című írás fiatalembere, aki egyedi ajándékkal lepi meg a lányt, akibe a munkahelyi ebédek alatt beleszeretett. Viszonzásként egy semmire sem jó, mind a négy oldalán bevarrt díszpárnahuzatot kap, ami kérdések egész sorát indítja el benne.
A tárgyaknak mintha érzelmi kivetülései lennének ezekben a novellákban: Az alkony hiteles árnyalatában például az ételtároló dobozoknak jut kiemelt szerep. A műanyag dobozok eleve elrendelt sorsa, hogy a tetejük egy idő után elkallódik, ezzel pedig használati tárgyként elveszítik funkciójukat. Hasonló kallódás, kiüresedés jellemzi a novella házaspárjának közös életét, az analógia nem véletlen: „A műanyag dobozok is hasonlóan sarkalatos pontjai az együttélésnek. A fedelek egy idő után elvesznek, ahogyan a házasságok is tönkremennek. Hogy mikor, az csak idő kérdése.” A műanyag doboz mint tárgy ráadásul túlmutat önmagán, és a válás, majd újrakezdés időszakában a magánélet változásait is nyomon lehet követni. A folyamatos csereberélődésen így például az egymást követő partnerek anyagi helyzetét, jellemét is gond nélkül ki lehet következtetni („A fagylaltosdoboz-korszak viszonylag hamar, néhány hónap után véget ért (…)”). A tárgyak néha mintha épp azt a fogódzót jelentenék az embereknek, amit egymásban nem találnak meg. Halmozásukkal mintha elfednénk a nincs-et. A címadó novella kisgyerekes párja például hosszú hétvégére indul egy erdei szállásra. Szigorú logisztika szerint, óraműpontossággal pakolnak. Nem maradhat ki semmi: „Vitték a hordozható bilit, mert a fiuk éppen leszokóban volt a pelenkáról. Vitték a drónt, a kicsinek a cumisüveget, a tartalék pelenkát, a plüssegeret, hátizsákban nasit.” Látszólag minden a helyén, csak épp a férfi az, aki hirtelen nem találja saját magát a családi mátrixban. Nincs veszekedés, sem vádaskodás – egyetlen mondat hangzik el, egészen hétköznapi, amiből tudható, hogy számukra valószínűleg már nincs visszaút a családi hétköznapokba.
A társas magány, a másik kiismerhetetlensége akár el is sikkadhatna a mindennapi viszonyokban, a Szeretnék tőled kérni valamit viszont brutálisan szembesít vele. Ez egyike azoknak az írásoknak, ahol a koronavírus-járvány érintőlegesen, a háttérben felderengve megjelenik. A Covid dönti le a lábáról azt a férfit is, akivel a szóban forgó novella hőse, ha nem is házasként, de sok-sok évig együtt élt. A külvilág szemében ő tehát az özvegy, aki gyászol és temetést intéz, miközben élete traumájával kénytelen szembenézni. A férfi ugyanis a kórházi ágyán arra kérte, hogy a laptopjáról törölje le a képeket. Az összeset. Az asszony életén szinte azon nyomban eluralkodik a hiány, a veszteség – de nemcsak azért, mert elveszít egy számára fontos személyt, hanem ezzel együtt az illúziót (a ki- és megismerés illúzióját), valamint annak lehetőségét, hogy egyszer s mindenkorra tisztázza a helyzetet.
Tulajdonképpen ő sem akar mást, csak megpillantani egy darabka eget.
A novellák között legalább három olyan is akad, amelynek író a hőse. Az Álmos vagy?-ban az író álmait interneten követhetik, sőt, akár befolyásolhatják is a követők. Micsoda csalódás számukra, amikor az általuk megfigyelt alkotót álma az íróasztalhoz szegezi, hogy aztán órákon át csak írjon (ráadásul: „Hosszan, élvezettel.”). Vele szemben épp a megfigyelő pozícióját foglalja el az Erkélynovella hőse, aki – ugyancsak írás közben – az ablakából kipillantva önkéntelenül is szemtanúja lesz egy tragikus esetnek. Valahol a két figura között helyezkedik el ugyanakkor a Bödön és botmixer költője, aki egy kézírásos cetlit talál a postaládájában. Egy ismeretlen arra kéri benne, etesse a kutyáját, amíg kórházban tartják. „Tudom, hogy maga jó ember” – hangzik a varázsmondat, ami után már nem lehet passzívnak vagy épp tartózkodónak maradni. Néha nagyon kevés elég ahhoz, hogy a novellák hősei letérjenek arról, ami szokványos és megszokott. Tudnak reményvesztettek lenni, néha tanácstalanok, de önfeledtek is akár. Légüres térben bolyonganak, miközben támpontokat keresnek, legyen az egy ember, egy hely, egy tárgy vagy épp egy kutya. Vagy akár egy vadidegen.
Tóth Krisztina novellái izgalmas kihagyásokkal, pontosan elcsípett, majd határozott kézzel felvázolt élethelyzetek kibontásával mesélnek magányról, sodródásról, a változás sokkjáról. Arról a pillanatról, amikor a hétköznapiba egyszer csak berobban a váratlan, a groteszk. Amikor
felpattan a szem, és olyasmit lát, amit addig még sosem.
Életszilánkok, melyek összeillesztése végső soron saját magunkkal, kétségeinkkel, veszteségeinkkel szembesít.
