Folytatódik Nisha J. Tuli letehetetlen romantasy sorozata, amelyért megőrülnek az olvasók a BookTokon. A főhős, Lor végzetes hibát követett el, és most minden erejével azon munkálkodik, hogy helyrehozza a tettét, és megmentse a szerelmét. Vajon sikerülhet neki, vagy mágiája pusztulást hoz rá és a hozzá közel állókra? Ha ez a dilemma még nem lenne elég, a veszedelmes Aurórakirály is üldözőbe vette a lányt, így a szabadságáért is folyamatosan küzdenie kell. A fenyegető erők elől immár nincs menekvés: a Szívkirálynő kénytelen szembenézni a rá váró végső próbatétellel. Szerelem, feszültség és fantasztikum: a szerző rajongói nem fognak csalódni.
Nisha J. Tuli: A Szívkirálynő meséje – Uranosz Ereklyéi 4. (részlet)
Mindenkinek, aki szeretné már meglátni
a szivárványt a vihar végén.
A SZERZŐ ELŐSZAVA
Kedves Olvasók!
Izgatottan üdvözöllek titeket ismét Uranosz földjén! Végre átélhetjük közösen a sorozat befejezését, amely teljesen irányítás alá hajtotta és átalakította az életemet. Tudom, hogy A Napkirály sorsának végén kissé megrázó helyzetben engedtem el a kezeteket, és ezt nagyon sajnálom.
De most mindenre fény derül, és minden szálat el fogok varrni.
Sosem találtam még ilyen nehéznek egy regény megírását, mint A Szívkirálynő meséje esetében. (Talán a legutóbbira is ezt mondtam, csakhogy közben kiderült: egy sorozat befejezése sokkal nagyobb kihívás, mint hittem.) Ez egyúttal a leghosszabb művem is, de végeredményben sok kérdésre kellett választ adni, amint azt látni fogjátok.
Minden szót azzal a szándékkal és abban a reményben vetettem papírra, hogy az utolsó oldalig szeretni fogjátok a történetfolyamot. Én rajongtam érte, és elégedett vagyok a szereplők sorsának alakulásával.
Lor belevág a valaha volt legveszélyesebb kalandjába.
Kapaszkodjatok, rázós menet lesz!
Alább olvashatjátok a tartalommal kapcsolatos figyelmeztetéseket az Uranosz Ereklyéi, sorozat utolsó kötetével kapcsolatban. Köszönöm, hogy velem tartotok erre az utazásra!
Mindenkinek boldog végkifejletet ígértem… hát íme!
Szeretettel:
Nisha
Tartalomra vonatkozó figyelmeztetés:
Ebben a könyvben is megjelennek a sorozat többi kötetére jellemző témák és motívumok, például a múltban elszenvedett szexuális és fizikai bántalmazás. Említésre kerülnek traumák, öngyilkossági késztetések, alkohollal való visszaélés, beleegyezés nélküli érintés és gyermekbántalmazás is. Felmerül a terhesség és a terhességi komplikációk témája, bár a végén minden rendben lesz.
A kutyáknak nem esik bántódásuk.
Nem érte őket semmiféle csapás, és nem is fogja. A lányoknak kutya jó dolguk van.
ELSŐ FEJEZET
LOR
Valahol Aphélium határán kívül
A testemen kívül dobogó szívemből vér szivárog a kérlelhetetlenül megkeményedett földre, amelyen térdelek.
Zokogva csimpaszkodom Nadirba, és a mellkasára tapasztom a fülem, hátha hallok még egy dobbanást.
De mindent betölt az átható, moccanatlan csend, így az erdőtűzben elüszkösödött fákat is, amelyek az élettől megfosztva lassan hamuvá porladnak.
Rendületlenül pumpálom karmazsinszínű mágiám szinte tömör szalagjait a herceg végtagjaiba, csakhogy a mellkasában tátongó hatalmas ürességbe nem lehet elevenséget ültetni. Szorításom egyre ernyedtebb és reszketegebb, ahogy kétségbeesetten kapkodok a talajba csorgó szelleme utolsó foszlányai után.
Ha így erőlködöm, a végén még elveszítem a gyógyító mágiát, és helyette a villámmágiám sistergő nyúlványai fognak erőre kapni, amelyekkel még több kárt tehetek.
Igaz, nehéz elhinni, hogy ennél is rosszabb lehet a helyzet.
Sikoltozom, sírok, hagyom a könnyeimet potyogni, és rimánkodom az ég felé. Könyörgök az istennőnek, hogy mentse meg. Alkudozom az égiekkel. A lelkemet ajánlom fel az életéért cserébe. Bármit megtennék érte.
Látómezőm pereme már homályos, a gyomrom émelyeg, és tartalma feltolul a torkomba. Izzadság gyöngyözik a homlokomon, környezetem tengelye szédítően elbillen. Sikolyaim támadást indítanak az összes idegszálam és a fülem ellen, meredeznek tőlük a karomat és hátamat lepő piheszőrök. Fáj a bőröm. A hajam is fáj. Olyan kínt érzek a mellkasomban, mintha óriási kezek kaptak volna fel, hogy két ellentétes irányba csavarják a testemet, és kis híján szét is szaggassák.
Halványan eszembe ötlik, hogy Rion még a közelben ólálkodik a seregével. Bár nem láthat minket, nem lankadhat az éberségem. Hamarosan magukhoz térnek a villámokkal teli kupola alatt. Hacsak nem végeztem velük is.
Valami azt súgja, hogy az Aurórakirálytól nem tudok ilyen könnyen egyszer s mindenkorra megszabadulni.
Nála van Szív Bárkája. Bár csak pár napja hallottam róla először, hozzám tartozik. Vissza akarom kapni. Határozottan érzem, hogy szükségem van rá.
Felidézem, milyen volt a tenyeremben fogni. Mit mondott róla az Empirium a Hamvadásban. Virulencia. A csillogó fekete kő, annak az Auróra-fellegvárnak az építőanyaga, amelyet megbabonázva néztem a Gödör mélyéről, és amelynek elpusztítására felesküdtem.
Vajon a többi titokzatos szent tárgy is ugyanabból készült?
Rion fullasztó fekete mágiának emléke átszüremlik gondolataim viharán. Miféle árnyerő folyik az ereiben? Milyen hatalmakkal játszadozik az Aurórakirály? Ezek mozgatták ádáz csatározásunkat mindvégig?
Az alvilág ura volt a második korszak első Aurórakirálya. A virulencia segítségével kísérelte meg elpusztítani Zerrát, most pedig Rion kaparintotta meg Szív Bárkáját. Vajon arra fogja használni, hogy elpusztítson? De miért? Esetleg csak az első lépésnek számítok egy másik cél felé?
Tudja egyáltalán Rion, hogy az ágyat, amelyen alszik, sötét mágia burkolja be?
Lehet, hogy a virulenciával vissza lehetne hozni Nadirt? A Beltza-bércek legmélyebb barlangjaiba is bemásznék négykézláb, hogy segíthessek rajta.
– Nadir! – folytatom zokogva, és könnyeim összemaszatolják az ingét. – Sajnálom! Annyira sajnálom!
Én öltem meg. Vakmerően, nyers ösztönből.
Nem vettem figyelembe, kit érhet el féktelenné váló bosszúm.
Azt akartam, hogy Rion és őrei megfizessenek, amiért ismét hozzám értek.
Nagyon köszönöm, hogy a nyomára vezettél.
Az edzett acél kemény tisztaságával csattannak a fejemben Rion szavai.
Képtelen vagyok elhinni. Ha Nadir feladott, megvolt rá az oka. Talán nem hagytak neki más választást. Önszántából sosem tett volna ilyet. Azok után, amin együtt keresztülmentünk, hinnem kell ebben. Bizalmat szavaztam neki, és nem akarok elbukni az első próbán.
Szűkölve markolászom Nadir tunikájának anyagát. Fogalmam sincs, hogy folytathatnám tovább az életemet. Hogyan létezhetnék nélküle?
Felpezsdül a varázserő a bőröm alatt, és úgy húz a herceg teste felé, mint a nedvességcseppeket kereső ujjak a sivatagban. Ugyanaz a félelmetes vonzerő, amelyet azelőtt éreztünk, hogy bevallottuk, mit jelentünk egymás számára. Ezek szerint az elvesztésére is így reagál?
Ennél több darabra nem törhet szív.
Nincs szám, amellyel jellemezni lehetne a bőröm alatt összegyűlt szilánkok sokaságát. Mindentől megfosztottak. Bedobtak egy feneketlen tengerbe, ahol egy örökkévalóságig fogok süllyedni lefelé.
A társam! Megöltem a tündérpáromat!
– Segítség! – sikoltom, mintha bárki visszacsinálhatná a történteket. Háborog a gyomrom, és a pulzusom úgy lüktet a koponyámban, mintha törékeny falait döngetné. – Engem is vigyél el! – suttogom.
Nem vagyok képes abban a tudatban tovább élni, hogy én tettem ezt vele.
A szívem most már kívül dobog a testemen, védtelenül, nyersen, és az egész világ láthatja, micsoda szörny lett belőlem.
Csak sírok és sírok.
Lelkem kifelé szivárog a mellkasomból, és a végtagjaimban eltompul minden érzés, míg egészen érzéketlenné, üressé és összetörtté nem válok.
MÁSODIK FEJEZET
Jaj, hagyd már abba a bőgést! – förmedt rám valaki élesen, belém fojtva a hangot. Felkapom a fejem, és már nem az erdőben vagyok, ahová berángattam magammal az Auróraherceget. – Ez annyira… nyálas!
Hatalmas kerek csarnokban eszmélek, amelynek padlója egyetlen, fényes, márványra emlékeztető, szemlátomást hézagok nélküli tömbből készült. A körben sorakozó ablakok lágyra szűrt, fehér fényt eresztenek be, amely szinte zümmög, bár a hang inkább érezhető, mint hallható – kissé bele is remegnek a hátsó fogaim.
Noha ez nem ugyanaz a terem, ahol az Empiriummal találkoztam, valami előérzet azt súgja, hogy visszakerültem a Hamvadásba, akár jó ez a fejlemény, akár rossz.
Ha a sorsom mostani folyását nézem, alighanem kibaszott rossz.
Egy nő áll előttem, ködként földre boruló, könnyed ezüstös ruhában. Karja csupasz és bronzszínű, hullámos szőke haja csaknem a derekáig ér. Bájos, szív alakú arcát ezüst fejék keretezi. Átható akvamarinkék szemmel, hidegen és távolságtartóan méricskél.
Ismerősnek látszik, de csak némi késéssel sikerül azonosítanom. Aphélium korábbi királynője, aki elmulasztott segíteni a népén, ezért arra kényszerült, hogy „önként” jelentkezzen istennek.
– Zerra! – suttogom, mire a nő hátrébb dönti a fejét, és úgy néz le rám, mintha valami ürülék lennék a cipője sarkán.
– Hívtál. – Kecsesen, felfelé fordított tenyérrel széttárja a karját. – Itt vagyok.
Körülnézek, hátha felbukkan valahol az Empirium is, az a furcsa, folyton alakuló, sokarcú test, ám a jelek szerint csak hárman vagyunk a helyiségben.
– Szóval ez az a hím, akihez annyira ragaszkodsz! – szipogja Zerra, majd kecsesen leguggol, és alaposan megnézi magának a herceget.
Beletelik némi időbe, mire felfogom a szavait. Tudja, hogy ki vagyok, és kicsoda Nadir?
Odanyúlok hozzá és megfogom karcsú csuklóját. Törékeny benyomást kelt, akár egy madár, ugyanakkor a káosz bűzös lehelete hatja át körülötte a levegőt, és tudom, hogy nem szabad alábecsülnöm.
– Tudsz segíteni rajta? – kérdezem, ám Zerra elrántja a kezét.
Végül is istennő.
Ha bárki helyre tudja hozni a történteket, akkor az ő.
– Kérlek! Elcsesztem. Kicsúszott a mágiám az irányításom alól, és…
Zerra orrlyuka kitágul, és feláll a guggolásból. Óvatosan hátrébb lép kettőt, hogy nagyobb távolságot teremtsen köztünk.
– Tudok rajta segíteni – jelenti ki olyan tárgyilagossággal, mintha éppen nem egy csillogó aranyszálakból szőtt mentőkötelet dobna oda nekem.
– Köszönöm – felelem, felkészülve rá, hogy felajánljam neki az életemet, vagy bármi mást, amit követel. – Kérlek! Bármit megteszek, ha segítesz rajta.
Mosolyra húzza a száját, amitől még idegesebb leszek.
– Hát hogy máshogy lenne, Lor?
Pislogok, és megint megütközöm harapós és baljós szépségén, miközben azt várom, hogy lefektesse a feltételeket, amelyekkel meghatározza a jövőmet. A mi jövőnket. Továbbra is szorongatom Nadirt, és csak remélem, hogy sejti: mindent megteszek a megmentéséért.
– Mi az? – bököm ki végül, mert az istennő dölyfössége cseppet sem hagy alább. – Nem lélegzik! Ki vele! Mit akarsz?
Legyint.
– Ne aggódj! Tekintsd úgy, hogy az én közelemben afféle felfüggesztett állapotban van. Ha felélesztem, egy hajszála sem lesz görbe. Mintha nem is ölted volna meg.
Szavai hallatán meglazul egy mellkasomba fúródott csavar.
Ennyivel biztosan nem úszom meg. Lefogadom, hogy számtalan hídon kell még átmennem, mielőtt véget érne ez a rémálom. Még erősebben markolom a herceg testét, érzem, mennyire kihűlt, és látom, hogy a bőre színe is kifakult. Hüvelykujjammal végigsimítok sötét szemöldökén, majd megcirógatom az orcáit. Maró könnyekkel küszködve visszanézek Zerrára, aki még mindig csak les, de ragyogó kék szemei között elmélyül egy ránc.
Fotó: Chandra Wicke/A szerző hivatalos oldala
