Elena Fischer német írónő első regényében, a Paradise Gardenben egy road trip és egy felnövéstörténet találkozik. A tizennégy éves Billie ritkán hagyja el a külvárosi lakótelepet, ahol édesanyjával, Marikával él. A pénzük a hónap végére legfeljebb ketchupos tésztára elég, anya és lánya napjai mégis tele vannak örömmel és varázslattal. Egy nap azonban váratlan vendég érkezik hozzájuk, a magyar nagymama, és Billie hamarosan sokkal többet veszít, mint az anyjával töltött színes hétköznapokat.
A nagymama magával hozza a múlt titkait, Billie pedig válaszokat akar. Egyedül indul el a család régi autójával egy ismeretlenbe vezető útra, elszántan, hogy megtalálja az apját, akit soha nem ismert, és a tengert, amely álmaiban kísérti. A Paradise Garden egyszerre szomorú, humoros, inspiráló és mélyen megható regény a családról, a saját gyökerek kereséséről, a fájdalomról, a halálról és a generációs konfliktusokról. A kötet felkerült a Német Könyvdíjra jelölt művek hosszú listájára is.
Elena Fischer: Paradise Garden (részlet)
Fordította: Horváth Éva
A lépcsőházunkban kiégett a lámpa. Hazaérve úgy éreztem magam, mintha sohasem mentem volna el, és mégis mintha ezer éve elmentem volna. Amikor benyitottam, egyenesen a szobámba vonultam. Előkaptam a párnámat, ami a ruhásszekrényben kuksolt, és leültem az ágyamra. Beletemettem az arcom a párnába, míg a szociális munkás fel nem tűnt az ajtóban.
– Hékás, nem állsz neki pakolni?
Nem akartam pakolni. Itt akartam maradni. Olyan nehéznek éreztem a testemet, hogy legszívesebben az oldalamra dőltem volna, és soha többé nem keltem volna fel.
A gyámügyes nő leült mellém. – Meg tudom érteni, ha nincs kedved jönni.
Biztos voltam benne, hogy az égvilágon semmit sem ért. – Egy csak egy trükk – súgtam neki.
– Egy trükk? – kérdezte.
– Igen, amitől pakolni kezdek. Csakhogy én maradni akarok.
Most úgy guggolt elém a gyámügyes, kezét a combomra téve, mintha meg akarná kérni a kezem.
– Ez nem trükk. Most nem maradhatsz egyedül. Valakinek veled kell lennie, és a gondodat viselni. Gyere, segítek a pakolásban! – mondta, azzal felállt.
Lehunyva tartottam a szemem, egyszerűen nem bírtam ránézni. Tudtam, hogy a szemeim fekete lyukak, amelyek minden együttérző pillantást képesek magukba szívni, és közvetlenül a szívembe továbbítani, függetlenül attól, hogy akarom-e vagy sem.
A gyámügyes kinyitogatta a szekrényajtókat, és ruhákat terített az ágyra. Kiment a szobából, majd visszatért egy fogkefével.
Azután bepakoltam a hátizsákomba, mintha egy pár napra nyaralni mennék, vagy a barátaimhoz utaznék. Amikor kész lettem, kopogtattak. Az ajtó előtt Luna és Ahmed állt. Rögtön látták, hogy valami nem stimmel.
Egy növény voltam, föld nélkül.
Egy csiga voltam, ház nélkül.
Egy bogár, aki a hátára esett.
Mögöttem felbukkant a szociális munkás.
– Ki jött? – kérdezte.
– A szomszédok – feleltem.
– Mi történt? – kérdezte Luna.
Nem tudtam megszólalni. De nem is volt muszáj. A gyámügyes átvállalta helyettem.
Azután Luna és Ahmed olyan szorosan öleltek át, hogy majdnem a csontomat törték. Luna könnyeket törölgetett az arcáról. Ahmed megkérdezte, miért jöttek ki a rendőrök, de a szociális munkás nagyon sietett.
– Egy pillanat! – mondta Luna.
Eltűnt a lakásában, és egy köteg bankjeggyel tért vissza. Azokkal a bankjegyekkel, amiket a porcelánban tartott.
– Fogd! – toppant elém, és megsimogatta a hátam. – Neked most nagyobb szükséged van rá, mint nekem. Ezt az utat nem te választottad.
Amikor már az autóban ültünk, a szociális munkás így szólt: – Ha elveszítünk valakit, akit szerettünk, sokáig azt sem tudjuk, kik vagyunk.
Kinéztem az ablakon. Csak a saját tükörképemet láttam. Még mindig a kezemben tartottam Luna anyukájának a pénzét. Nehezen fogtam fel, hogy Luna csak úgy ideadta nekem.
– Néhány gyerek egyszerűen nem beszél többé. Mások agresszívvé válnak. Muszáj időt adnod magadnak – mondta a gyámügyes.
Homlokomat a hűvös ablaküvegnek döntöttem. Finoman rezgette a fejem. Nem értettem, hogyan kerültem ide, ebbe az autóba, de azt felfogtam, hogy mostantól minden máshogyan lesz. Elraktam a pénzt a hátizsákomba. Úgy szorítottam, mintha egy bója lenne, az autó pedig a nyílt tenger.
Az intézet a város szélén, egy park mentén helyezkedett el. A szociális munkás közvetlenül a bejáratnál parkolt le. Egy kőlépcső vezetett az ajtóhoz. Az épületben egy nő fogadott bennünket, aki úgy nézett ki, mint a némettanárom. Őszes, vállig érő haja volt, tokája, és keret nélküli szemüvege. Egyszerre tűnt lágynak és határozottnak.
– Frau Geiger vagyok. Én gondoskodom majd rólad, ahogy a többiekről is. Gyere, megmutatom a szobádat.
Mialatt felmentünk az első emeletre, hallottam, ahogy a szociális munkás elhajt. A kavicsok csikorogtak az abroncsok alatt. Valószínűleg már úton volt egy másik gyerekhez. Sok gyerek lehet, akinek nincsen senkije. Hiszen az egész lépcsőház tele volt velük. Frau Geiger egy pillanatra megállt.
– Mielőtt elmész innen, készítünk majd egy fényképet emlékbe. Majdnem mindenkinek találunk nevelőcsaládot. Neked is fogunk. Majd meglátod.
A folyosón a sok fehér faajtó közül, rámutatott az egyikre:
– Itt fogsz lakni. A lakáson Marlenével osztoztok majd ketten, ő a másik szobában van, közvetlenül melletted.
Egy konyhasarokkal ellátott nappaliból jutottam a szobámba. A fapadló nyöszörgött a lábunk alatt. Volt bent egy ágy, egy szekrény, egy komód és egy íróasztal. A bútorokat fehérre festették, függöny lengett a nyitott ablak előtt. Frau Geiger gyorsan becsukta, mintha attól tartott volna, hogy amint elhagyja a szobát, megszököm. Letettem a hátizsákomat az ágyra, és a szélére ültem. Luna anyjára gondoltam, akinek az egész élete elfért egy retikülben.
– Aludj egyet – mondta Frau Geiger. – Minden mást megbeszélünk holnap.
Aztán magam maradtam.
Újra kitártam az ablakot, lefeküdtem a padlóra, és az eget bámultam. A szívem egy távoli csücskében éreztem, hogy fel kellene kelnem és az ágyba menni, de lehúzott a gravitáció, és nem bírtam megmoccanni sem.
Anyám halála után egy nappal elkezdődtek a problémák a hajammal. Nekiállt hullani, mintha a hajszálaim úgy döntöttek volna, hogy továbbállnak. Csomókban váltam meg tőlük.
Amikor felébredtem a padlón, a nap már az arcomba sütött. Először nem tudtam, hol vagyok, azután minden eszembe jutott. Láttam anyut a földön feküdni. Újra hallottam a csattanást, és a kezemben éreztem a kezét. Láttam a rendőrnőt, a nővért, az orvost, a gyámügyest és Frau Geigert.
Ahogy a fájdalom a szívembe mart, elakadt a lélegzetem, de a nap csak ragyogott tovább.
Feltápászkodtam, és körülnéztem a szobámban. Magas mennyezet, tükör, két ablak. Nagy ágy. Az éjjeliszekrényen egy Biblia. Beugrott, hogy a szociális munkás valami egyházi intézetről beszélt. Kinyitogattam a szekrényajtókat és kihúzgáltam a komód fiókjait, de a szoba nem rejtett titkokat. Az akasztós szekrényben egy pár üres vállfa himbálózott, felette, a polcos részen gyapjútakaró. A komódban törölköző és ágynemű volt bekészítve.
Valaki kopogtatott. Egy fiú állt az ajtóm előtt. A haja sötét volt és kócos, a szeme pedig úgy csillogott, mint a csiszolt kő.
– Szia, én Marlene vagyok – mutatkozott be finoman csengő hangon.
– Marlene? – kérdeztem csodálkozva, aztán világossá vált számomra hogy a fiú egy lány.
Ő csak bólogatott.
– Engem Billie-nek hívnak – mondtam.
– Nagyon menő a neved. De cseppet sem tűnsz amerikainak.
– Te sem úgy nézel ki, mint egy lány.
Éreztem, hogy elvörösödöm. Néha olyanok voltak a szavaim, mint valami vadállatok, amelyeket meg kellett volna szelídítenem. De Marlene csak nevetett, bejött, és az ágyamra ült. Én is leültem melléje.
– Bárhol is aludtál, az nem itt volt – bökte felém, és megrángatta a párna sarkát.
Én megvontam a vállamat, és a földet bámultam.
– Hány éves vagy? – érdeklődött.
– Tizennégy. És te?
– Én tizenhét.
– Mióta vagy itt? – kérdeztem.
– Nem régóta. Tizenöt voltam, amikor elszöktem hazulról. Azóta hol itt vagyok, hol ott.
Arra gondoltam, amit Frau Geiger mondott, hogy majdnem mindenkinek találnak nevelőszülőt. Talán ez a „majdnem” éppen Marlenére vonatkozott. Meg szerettem volna kérdezni, miért menekült el otthonról, de nem mertem. Az is lehet, hogy titok. De ha Marlenének voltak a titkai, akkor a családja története nem tartozott közéjük.
– Állandóan kiborultam, a kezem meg folyton a kilincsen volt.
Marlene feltűrte a karján a farmeringjét. Egy sebhely húzódott a könyökétől a felkarjáig. Pirosan domborodott, cikkcakkos szélekkel. Még soha életemben nem láttam ekkora sebet.
– Szabad? – kérdeztem.
– Persze.
Óvatosan végighúztam rajta az ujjamat. – Ki csinálta ezt?
– Az anyám – mondta Marlene.
Rámeredtem. – Az anyád?
Marlene bólogatott.
– De miért csinált ilyet?
– Zöldséget szeleteltem a konyhában. Az új pasija letapizta a seggem. Anyám meglátta, és… sitty! – Marlene végighúzott a karján egy képzeletbeli kést.
– Ó – mondtam.
Egy kis ideig hallgattunk.
Azután Marlene kérdezett: – És a te anyukád? Neked is problémád van vele?
– Nem, nincsen – feleltem.
– Semmi sincs, ami idegesít benne?
Elgondolkodtam. – Nem – mondtam megint, de Marlene megérezte a bizonytalanságot a hangomban. – Jó. Talán az, hogy magamra hagyott.
– Elment?
– El, de nem úgy – mondtam. Majd tettem egy idióta gesztust, ami kifejezte, hogy anyám meghalt. Marlene rögtön megértette.
– Basszus – mondta erre. – És mi van apukáddal?
– Anyám sohasem mesélt semmit az apámról.
– Akkor egyáltalán nem ismered? – kérdezte Marlene.
Nemet intettem a fejemmel.
– Sohasem akartad megtudni, hogy hol van?
– Dehogynem! Csakhogy anyám titokban tartotta.
– De hiszen akkor neked több van a markodban, mint itt bárkinek. Van rá esély, hogy megtaláld.
– Az is lehet, hogy halott. Vagy hogy egy seggfej.
– Lehet. Mindenesetre valamikor biztosan fontos volt anyukádnak.
Azokra a beszélgetésekre gondoltam anyámmal, amik félbeszakadtak, mielőtt igazán elkezdődtek volna. A pár fehér cowboycsizmára, amit apám vett neki, és amit addig akart hordani, míg teljesen szét nem tapossa. Arra gondoltam, amit anyám nem mondott el a tónál. De tovább nem töprenghettem ezen, mert Marlene gondolatai szélsebesen váltották egymást.
– Gyere, én is megmutatom a szobámat – mondta.
Amit először megláttam, az a bokszzsák volt. A plafon közepén lógott. Szanaszét ruhák a földön, az ágy bevetetlenül, rajta színes mintás ágynemű.
– Kipróbálod?
Marlene a kezembe nyomott egy pár piros bokszkesztyűt, amit a székről kapott fel. Elvettem tőle és felhúztam, de fogalmam sem volt, kire kellene dühösnek lennem.
– Majd eljön az ideje – azzal visszatette a kesztyűket a székre.
Nem láttam semmit, ami Marlene családjára utalt volna. Se egy fénykép, se egy képeslap, semmi.
– Szokott hiányozni a családod? – kérdeztem.
– Néha – válaszolta Marlene, anélkül, hogy rám nézett volna. Azután ezt mondta: – Sajnálom, hogy anyukád már nem él. – Elhallgatott egy pillanatra. – Ha egyedül érzed magad, itt is aludhatsz nálam. És mindig használhatod ezt a bokszzsákot. Mindig! Akkor is, ha nem vagyok itt. Rendben? – Habozott, mielőtt folytatta: – De többnyire itt leszek.
Senki sem tudhatta nála jobban, mit jelent egy olyan otthon, aminek forgóajtaja van.
A legtöbben elmentek, de rövidesen vissza is tértek, mivel a nevelőszülő máshogy képzelte el a dolgokat. Marlene a szemembe nézett, és én a legszívesebben elsírtam volna magam. Ismertem ezt a pillantást. Ugyanezt a tekintetet láttam a lépcsőházban ácsorgó gyerekek szemében is. Ez volt a tudom-milyen-a-magány nézés.
Nyitókép: Elena Ternovaja, Wikimedia Commons
