Falcsik Mari tavaly felkerült a legjobb első prózakötetért járó Margó-díj shortlistjére My rocks című könyvével (olvass bele!), most azonban visszatért régóta otthonos terepéhez, a költészethez, és igazi nagy versekkel ajándékozta meg az olvasókat. A szerelem, a szabadság és a család egyaránt fontos szerepet tölt be ezeken az oldalakon, de a szemlélődés és a világ dolgaira való őszinte rácsodálkozás is erőteljesen jelen van. „Ne haljunk úgy / mint utóbb már meg sem történt / emberek?” – teszi fel a kérdést az egyik vers, ahogy a későbbiekben is újra és újra felmerül, hogy vajon mi vár ránk az élet határain túl. Elgondolkodtató, mély szövegek sorakoznak itt, melyekben a meg nem történt dolgoknak is súlya, értéke van.
Falcsik Mari: Megnemvalósulások dicsérete (részlet)
DE BONO MORTIS
Visegrád, Fellegvár
mit szólsz
ne éljünk mégis úgy
mint ittfelejtett régi istenek
fényének tükre idefönn
a nagy folyó fölötti tágas
térben?
ne mint
a felhők ráncait simító
szárnyas reggelek
terítetlen sziklaasztalok körül
hosszan keringenek
a bokrok közt kavargó langyos
szélben?
s ha már elülve
kiismert emberélet
hordalék pora
és fájdalombuckáink
mind szétterültenek
ne széledjünk el mi is
mint könnyű por
mit szél kerget tova?
ne haljunk úgy
mint utóbb már meg sem történt
emberek?
ne hulljunk elszitálva
mint az alkonyatba szertefoszló
pára?
ne mint a vár mögött
sötétbe süppedő sugár
látványa
visszfényként tűnik át a
semmi-másba?
NEM MUTATOM MEG NEKED
Se földbánya-tavat, se nagyapám háza
helyét, se kiserdőt, hol az akácfákra
lesve múlás települ a megnyúlt fűbe –
még maradék levelük szórja fejünkre
vékony tornácoszlopairól a gazda:
ovális aranyak fényét nyelné szürke
vizébe, ha volna, a zagyva tavacska.
Se nővéremet, ki már reggeltől talpon
égkék ruhájában: ropog a friss karton,
száll a mézes lobonc – egy erős vonásnak
nyoma nem sok, annyi sincs még a tojásdad
arcon. Míg szemlézi terveinek kertjét,
lábánál épségben vonul a virágsor
hadrendje: a jövő még nem veretett szét.
Se az öcsémet, ki ott bambán ásítva
a nénje víztől vörös kezét szorítja:
még álma bántja, de bőrén az új mámor,
mint szétolvadó cukor, saját magából
fényt növeszt: ó, selyem gyerekmezítlenség!
Ahogy buroktalan kitotyog a napra,
s visszanéz: e vértben egészen védett még.
Sem azt az engem… De miért is keresnél,
hisz abból itt van, amit töretlen leltél
bennem: szívós lelket, lelkesült szívet még,
szemet, amiben a három kölyköt lesnéd,
s néhány kerek nyarunk – de hát elgurultak!
Pár csepp fényért nem jó bolygatni a lét mély
kútjában a boldog belebomlott múltat.
Fotó: Wikipédia/Máté Péter portréja
