„A háromlábú kutya a kialudt tűz mellett lihegett a reggeli égbolt alatt” – adja tudtunkra a Mindig van lejjebb látomásszerű, lírai leírásainak egyik legfontosabbika. A kontextus ismerete nélkül álomképre vagy misztikus tapasztalásra is gyanakodhatunk, az idézett mondat azonban egy katasztrofális másnap kótyagos-valóságos első pillanatait írja le.
A Mark O’Kane nevű elbeszélőt egy Tripod névre hallgató fekete eb ébreszti a Madu tengerpartján eltöltött éjszaka után. Tripodnak nemcsak egy lába hiányzik, de néma is, a hamuban pedig, ami mellett a jószág tettre készen liheg, a narrátor első regénye, pár műanyag palack és fél pár papucs maradványa pihen. Abból a szempontból mégsem teljesen mentes a misztériumtól a jelenet, hogy a Tod A bemutatkozó kötetének alcímében is feltűnő háromlábú kutya mintha a szövegben végig az elbeszélő sorsának megtestesült metaforájaként volna jelen. Még érdekesebbé teszi a helyzetet, ha tudjuk: a Firewater nevű zenekar élén hírnevet szerzett szerző a Mindig van lejjebb megjelenése előtt tizenegy évvel felvett Three-Legged Dog című dalában saját magával azonosította a kóborló, csonka ebet.
Ganésa-szobrok és bukósisakok
Akinek kedve lenne elcsatangolni Madura, azt ki kell ábrándítanom. A tengeri só-, füstölő-, penész- és cigarettafüst-szagú, kátyúkkal és kiszámíthatatlan körforgalmakkal teli „rumbatök alakú, zöld paca” ugyanis a valóságban nem létezik. A regény fikciója szerint Szingapúr és Jáva közelében található szigetet alighanem
a távol-keleti utazásainak tapasztalataiból montázsolta össze az írói képzelet.
Tod A gyarmati múltat, saját pénznemet, a helyiek által tisztelt és rettegett fekete, vulkanikus hegyet, sőt, sörmárkát is kitalál Madunak. (Továbbá „buginéz” kalózokat vizionál a vizeire.) A trópusi ország boltjaiban bukósisakot, kakasketrecet, szandálokat, Ganésa-szobrokat, koporsókat és ízletes süteményeket árusítanak. A tévében instanttészta- és bőrfehérítő reklámok váltják egymást, a kábítószer-csempészet halálbüntetést von maga után, a földcsuszamlások pedig mindennaposak.
Ez a monszun éghajlatú, a kövérkés Perek tábornok vezette kitalált sziget ennek ellenére is a szexturista-hadak kedvelt üdülőhelye. Az alkohol poklával, a múltja démonjaival, a tönkrement házassága fájó emlékeivel és a kreatív elakadásával is küzdő főhős viszont más okból jött ide.
Harminchetesek klubja
Mark O’Kane egy kecsegtető, ám obskúrus állásajánlat miatt fordított hátat a New York-i napjainak. A megállapodás szerint egy export-importban utazó cég honlapjára kell angol nyelvű leírásokat gyártania. Nincs a legjobb passzban, de úgy tervezi, a közelgő születésnapján legalább a piát leteszi.
„Harminchét: Van Gogh ennyi idősen loccsantotta ki az agyát egy búzamezőn, Rimbaud meg ennyi idősen halt bele a rákba egy huzatos marseille-i kórházban. Elvisnek már tizenöt aranylemeze volt, mielőtt betöltötte a huszonötöt. Harmincévesen Nagy Sándor már a fél világot meghódította. Schubert és Mozart pedig már bőven alulról szagolták az ibolyát. Már túléltem Hendrixet, Morrisont, sőt magát Jézust is. És hogy milyen eredményeket tudtam felmutatni? Egy vékonyka regényt és egy üres bankszámlát. Fiatalon mindenki azt hiszi, hogy övé a világ.
Csak később jön rá az ember, hogy mindennek megvan az ára.”
Ez a hajszolt 21. századot és a kreativitásukból élők életközepi válságát egyaránt tankönyvi pontossággal visszaadó panorámakép a regény cselekményéből is előrevetít valamit. Mégpedig azt, hogy a karma benyújtja majd a számlát egy szép napon.
A nyúlketrec, a banánköztársaság meg a szarakodás
És ugyan a cím, az ajánlás, a mottó, a kezdőmondat meg az első oldalak egyaránt arra készítenek, hogy a könyv olvasóiként katasztófaturistáskodni fogunk, pár aprócska kellemetlenségtől eltekintve Mark O’Kane-nek csodásan indul az élete Madun. Zöld törpepapagájok röpködnek az ablaka előtt, fekete méhek írják a gyenge szélbe könnyed táncukat, a Nagymedve pedig „a tengerben pancsol” ezen a szélességi fokon. Épp olyan, mintha az elbeszélő megcsípett volna egy véget nem érő írórezidenciát, és más dolga nincs is ezen az idilli helyen mint alkotni és élvezni az életet.
Bizonyos szempontból tehát a tahiti korszaka alatt kiteljesedő Paul Gauguin, másrészről viszont az Új Amszterdamot a kelet-indiai szigetekre cserélő hollandok is Mark előképei. A regény szerint New Yorkban elfogyott a levegő a narrátor körül, és akárcsak maga a szerző, ő is a Bush-adminisztráció alatt hagyta ott az Államokat. A Mindig van lejjebb egyik epizódja éppen azt meséli el, ahogy a madui állatkert területén méltó helyére kerül az amerikai elnökről mintázott szobor. De a regény nem csak a napfényes-özönvizes banánköztársaság működéséhez visz közelebb. Tod A érzékletes miniatűrjeiből
a nyolcvanas-kilencvenes évek drogban úszó, hamis megváltást kínáló New Yorkja is megelevenedik.
A magára életművészként, szélhámosként hivatkozó narrátor haraggal tekint vissza az szabadság földjére, New Yorkot pedig csicsás nyúlketrecnek nevezi. Az együttérzéssel végigbólogatott bájcsevejek, a gyártósorok és a vallásként gyakorolt kényelem tették be neki a kaput. „Annyi szart termelünk, hogy megtelnek vele az óceánok, és megemelkedik tőle a tengerszint. Nemsokára teljesen elárasztja Amerikát, és akkor az ország úszhat, fuldokolhat a saját szarában. De látszólag senki sem aggódik. Ameddig megszerezhetik a legújabb, legcsillogóbb Szarságot, addig nincs semmi gond. Amerikában a Szar az úr. Én pedig torkig lettem vele” – fejti ki.
Majd hozzáteszi, hogy szeptember 11. után már a keleti parti metropolisz sem volt túlságosan felvillanyozó. A kimerültség és a depresszió váltotta fel akkoriban az alvás nélküli partikat, az ikertornyok nélkül pedig „csonkának tűnt a belváros – mint egy hadirokkant”.
Foghíjak, végidők és végtagok
A Mindig van lejjebbnek a hiány a legfőbb motívuma. Marknak hiányzik a volt felesége, aztán rejtélyes módon eltűnik a főnöke. Végig pénz szűkében van és behatároltak a lehetőségei, mert már a történet elején elveszíti a bankkártyáját és az útlevelét. Keresi a hangját, ezért nemigen halad az új kézirata sem, és nem függetlenül az előzőktől:
leghűségesebb társa, a söröskorsó is inkább félig üres, mint félig tele.
A World Trade Center helyén maradt foghíj persze Tripod csonkaságával is összeolvasható, valamint volna itt egy további elvesztett végtag is. Buster nagybácsié, aki apja helyett az elbeszélő apja volt, aki lemezeket meg könyveket mutatott neki, és gondoskodott arról is, hogy a fiú időben megismerje a tudatmódosító szereket. Buster bácsi egy furcsa munkahelyi balesetben veszíti el a fél lábát és a bal kézfejét, ez pedig, ahogy a szabadságvágya, illetve a káros szenvedélyével való eredménytelen küzdelme is, mintha a főhős sorsának lennének a keserű prognózisai. Innen nézve, kissé képzavarosan Buster meg a háromlábú kutya a Mark által be nem futható pálya testet öltött, bicegő előérzetének látszanak. Egyszersmind félbemaradt felkiáltójelek, amik az önbeteljesítő jóslatok és az önsorsrontás veszélyeire figyelmeztetik a főhőst és az olvasót. A Paradicsomban ugyanis gyerekjáték a bűnbeesés, monszun idején pedig nem egyszerű megúszni a büntetést.
Kívül is, belül is pusztító vihar
„Micsoda duó vagyunk. Te alig bírsz járni, én meg alig bírok állni” – veti oda Tripodnak a kissé már kapatos főhős egy görbére sikerült este után. És ha jól figyelünk, a háromlábú kutyában nemcsak a narrátor sorstársára ismerhetünk, hanem olvashatjuk őt Mark lelkiállapotának leképezéseként is. (Közeli kapcsolatukat az O’Kane, illetve a canis, vagyis az eb latin elnevezésnek hasonló hangzása is megsejteti.)
A Mindig van lejjebb fejezeteiben át- meg átjár egymásba a külső meg a belső világ. És bár a monszun várat magára egy keveset, attól fogva, hogy megérkezik, nehéz megítélni, kívül vagy belül pusztítóbb-e a vihar. Tod A regénye ugyanis afféle mentális krimi, amiben a meg-megcsuszamló föld, a kegyetlenül tomboló szél, a pálmalevelek okozta tűz, illetve a meg-megáradó vizek is aktívan alakítják a történetet. Mintha túszul ejtették volna az elbeszélőt az elemek, akinek a szubtrópusi flóra és fauna megismerésével párhuzamosan
a bensőjében zajló zivatarral is szembe kell néznie.
A kint és bent viszonyai mellett izgalmas játék lehet az is, ha az autofikció és a fikció arányait kezdjük el felfejteni. (Egyébként, ha már őselemek, a szerző zenekarának ugyebár Firewater a neve.)
Tiszta, zsigeri és azonnali
Bonyolultnak hangzik? Pedig nem az. A Mindig van lejjebb mondatai költőiek, mint a Firewater dalszövegei és sűrűek, mint Madun a páratartalom. Tod A sötét humorral, élesen láttatja a helyzeteket, jó ütemben bonyolítja a cselekményt, klasszul jelenetez és a kamera látószögét is rendre hibátlanul választja meg. Irtó jók a párbeszédek is, az pedig, hogy végig gördülékeny és olvasmányos a szöveg, a fordítóknak, Novák Csabának és Tóth Zsoltnak is köszönhető. A tengerparti ivó wurlitzeréből punk rock, ska és klasszikus blues szól, szóval a soundtrack tökéletes, azt pedig, hogy úgy működik-e a háttérben gőzt eregető vulkán, mint a Csehov-darabokban a vadászpuska, nem árulom el.
Most már csak egyet kellene tudni. Hogy akkor voltaképpen mi is ez az egész, nem igaz? Posztkolonialista kapitalizmuskritika? Talán. Katasztrófa-kommentár és civilizatórikus egymásra csodálkozás? Lehet. Lírai punk manifesztum és posztmodern álomszabdalás? Az is. Elveszett lelkek melankolikus extázisa? Aha. Reményvesztett Rejtő-karakterek randija Raymond Chandlerrel és Charles Bukowskival a mangrovefák alatt? Nos, igen. Fekete komédia vagy komikus tragédia? Rizsszalmahalmok füstjében bolyongó fejlődésregény és writer's block-sztori? Naná.
Pokoljárás a szubtrópusi Paradicsom kisvárosaiban és vizein? Lényegében így is elmesélhető.
„Azt akartam, hogy a készülő könyvem tiszta, zsigeri és azonnali legyen” – fogalmazza meg a kéziratával kapcsolatos elvárásait az elbeszélő a Mindig van lejjebb lapjain. Hogy végül milyen lett az a regény, nem tudom, azt viszont bizton állítom, hogy Tod A-nek a bemutatkozó kötetével sikerült mindezt jócskán megugrania.
Kezdőoldali nyitókép: Wikipedia
