Az érezhető, hogy Richard Osman eleve folytatásban gondolkodott, és már a május végén rögzített interjúnkban is arról beszélt, hogy A férfi, aki kétszer halt meg pontosan ott veszi fel a cselekmény fonalát, ahol az első elejtette: A csütörtöki nyomozóklub végén valaki becsúsztat egy levelet az Elizabeth nevű szereplő ajtaja alatt, a második könyv pedig azzal indít, hogy kiderül, ki írta a levelet, milyen viszonyban áll a nyugdíjas kémnővel, és egészen pontosan mi áll a levélben.
Osman akkor még annyit árult el, hogy mindenki, aki életben volt az első könyv végén, vissza fog térni a másodikban. És ez így is történt. Teljes létszámban felsorakozik a csütörtöki nyomozóklub:
- itt van az egykori ápolónő, Joyce, a csapat naivája, aki most GreatJoy69 néven regisztrál az Instagramra
- a volt szakszervezetis Ron, aki világéletében megkérdőjelezett mindent, ami fentről jött
- a szakmáját hébe-hóba még gyakorló pszichiáter, Ibrahim
- és a korábbi titkosügynök, Elizabeth.
Habár a titokzatos levél Elizabeth-nek szól, az abban foglaltak valójában mindannyiuk életére kihatnak. Az egyetlen kivétel talán Ibrahim, aki utcai támadás áldozata lesz, emiatt pedig az egész cselekmény során kissé háttérbe szorul. A barátai viszont nem hagyják annyiban a dolgot, ráadásul a két bűnügy szálai hamarosan összefonódnak (vagy legalábbis majd összefonják őket). A levél ugyanis egy ténylegesen elkövetett bűncselekményhez kötődik: valaki húszmillió font értékű gyémántot nyúlt le egy Martin Lomax nevű alvilági bankártól, és nem is szándékozik visszaadni azokat. Az illető azt szeretné, ha Elizabeth – mint valami titkosszolgálati bébiszitter – vigyázna rá addig, amíg pénzzé nem teszi a gyémántokat. A férfit az MI5 is védi, ám ez nem jelent garanciát semmire. Hamarosan több hulla lesz, mint amennyi a lelki nyugalom megőrzése érdekében egészséges lenne, Elizabeth-nek és társainak pedig titkos üzenetek megfejtése, cselszövők leleplezése, nehézfiúk kiiktatása révén kell eljutniuk a megoldásig.
Ritka az olyan könyves siker, mint Richard Osmané. A Nagy-Britanniában televíziós műsorvezetőként ismert Osman régi vágya volt, hogy regényt írjon, a tévés munkái miatt viszont egyre csak halogatta a dolgot. A szikra akkor pattant ki a fejéből, amikor egy angliai nyugdíjas otthonban meglátogatta az anyját: így született meg A csütörtöki nyomozóklub ötlete (kritikánk róla ITT), amelyben négy hetven fölötti nyugdíjas ered egy bűntény nyomába és próbálja szétsimítani egy rejtélyes gyilkosság szálait. A könyv óriási siker lett, Nagy-Britanniában már több mint egymillió példányt adtak el belőle, a folytatásért pedig állítólag hétszámjegyű összeget fizetett a Penguin Random House. Richard Osmant zoomon értük el: a jó krimikről, az idős emberek láthatatlanságáról és rendőr nagypapájáról is beszélgettünk vele. Közben kiderült, vérbeli csapatjátékosként hogyan élte meg az írással járó egyedüllétet, vajon unja-e, hogy örökké a filmjogokat megvásárló Steven Spielbergről kérdezik, és persze mesélt egy kicsit a második részről is. Interjú.
Tovább olvasokHabár Osman nagyon igyekezett, hogy mind a négy karakterének fajsúlyos szerep jusson, és legyen terük és idejük kibontakozni (ami nagyjából sikerült is), végig érezni, hogy Elizabeth-en van a fókusz: ő áll a cselekmény origójában, a többiek is sokszor tőle várják a megoldási javaslatokat, az új impulzusokat, ő az igazi aktor, a többiek pedig a rezonőrök. Az egyetlen kivétel talán Joyce, aki látszólag egy bűbájos öregasszony, nem mellesleg pedig az az új hobbija, hogy ronda barátságkarkötőket tukmál boldog-boldogtalanra, de ebben a sztoriban nem riad vissza attól sem, hogy egyéni akcióba lépjen. Osman nem feledkezett meg a mellékszereplőiről sem, így továbbgörgeti az első részben megismert két zsaru, Chris és Donna történetszálát, és nagyon hamar visszatér a kevés szavú elsimító ember, Bogdan, és a Connie nevű kisvárosi drogdíler is.
Nagyjából az első rész végéig – a bűncselekmények és a hullák ellenére – az egész szöveg végtelenül kedélyes, tényleg olyan, mintha Miss Marple két teázás közben sztorizgatna a barátnőinek egy vidéki kúria könyvtárszobájában. Akkor viszont olyasvalaki kerül bajba, aki nagyon közel áll az egyik szereplőhöz. Ám ez is csak időlegesen zökkent ki: a sokkolás átmeneti és hamarosan újra visszasodródunk Osman alapvetően derűs prózavilágába. A brutalitásnak emiatt mintha nem lenne tétje, és olvasóként olyan érzésünk támadhat, hogy nincs az a disznóság, amit
ne lehetne felgöngyölíteni vagy megbosszulni két vidám löncsölés között.
Emiatt műfajilag hiába ír krimit Richard Osman, épp a bűncselekményszál az, ami egy idő után némileg súlytalanná válik. Ennek az az oka, hogy nagyjából bármi történhet (gyilkosság, rablás, kifosztás, zsarolás, drogügylet, stb.), egyértelműen a négy szereplő dinamikája viszi el a sztorit. A párbeszédek még mindig viccesek, Osman könnyű kézzel gördíti tovább a történetet, és érezhetően lubickol ebben a világban, ebből pedig olvasóként csak profitálni lehet. Ráadásul szőrmentén olyan kényes témákat is érint, mint a korral járó fizikai törékenység, a demencia miatti kapcsolatvesztés, vagy az idős szülők és a felnőtt gyerekek bukkanókkal teli viszonya.
A férfi, aki kétszer halt meg krimiként nem hagy mély nyomot, de borzasztóan szórakoztató olvasmány. Érezni azt is, hogy a négy szereplőben van még muníció, és Osman is azt mondta, hogy már belekezdett a harmadik könyvbe. Amikor májusban interjút készíthettünk vele, akkor épp azzal küzdött, hogy ki tudja zárni a felhajtással járó zajokat. Az új eladási számok azt mutatják, hogy Osman könyves sikere nem lesz tiszavirág életű, az általa kreált négyes pedig – hajlott kor ide vagy oda – még egy darabig biztosan velünk lesz.
