Richard Osman brit tévés személyiség, komikus (interjú vele itt és itt), aki 2020-ban megjelent A csütörtöki nyomozóklub című bemutatkozó regényével (cikkünk róla itt) rögtön a bestseller-listák élén találta magát és azóta sem hagyta el ezt a pozíciót. A krimi főleg azzal keltett feltűnést, hogy a főhősei egy nyugdíjas otthon lakói, már túl a nyolcvanon, ez azonban nem akadályozza meg őket abban, hogy egy gyilkos nyomába eredjenek.
A Gyilkosokra utazunk (itt olvashatsz bele) nem köszönt el teljesen ettől a tematikától, azonban a nyugdíjas Steve mellé egyforma fontossággal és váltakozó szempontként menyét, Amyt is megismerhetjük. A szerzett család, a teljes értékű nyugdíjas évek és a kocsmakvíz meghatározó fontossága egyformán megjelenik a krimiben (év végi könyves listánkon Osman regénye a 21. helyen végzett).
Apósom, a titkos fegyver
A harmincas éveiben járó Amy hírességek magántestőre, aki akár egy képzett tengerészgyalogost is ártalmatlanná tesz puszta kézzel. Munkája miatt a világot járja, jelenleg egy bestseller író, Rosie D’Antonio személyi védelmét látja el az asszony magánszigetén.
Amikor három influenszer is gyanús körülmények közt veszti életét, akiknek Amy dolgozott, rájön, hogy valaki gyanúba akarja keverni. Feltevését alátámasztja, hogy egyik kollégája megpróbálja megölni, így menekülni kényszerül. Részben kötelességtudatból, részben levakarhatatlansága miatt magával viszi Rosie-t is. A korát meghazudtolóan virgonc asszony nemcsak magángépeit, kapcsolati hálóját és csiszolt agyát bocsátja az ügy rendelkezésére, de a helyzetek humorának jó részét is szolgáltatja.
Apósa, az egykori nyomozó Steve ezzel szemben
egy álmos angol kisvárosban tengeti nyugdíjas napjait, és hogy ne unatkozzon, apró-cseprő helyi bűnügyeket derít fel.
Napjai a macskája gondozásával, hírek olvasásával és az éjjeli ellenőrző sétájával telnek. Szerdánként kötelező kocsmakvízzel. Társas kapcsolatai a törzskocsmája közönségére és a menyével bonyolított mindennapos telefonhívásokra korlátozódnak. Illetve a nemrég elhunyt feleségével folytatott állandó képzeletbeli párbeszédre.
Amy és Rosie egy idő után belátja, hogy az ügy kibogozásához szükségük van valakire, aki látott már nyomozást közelről. Ekkor reptetik Steve-et minden tiltakozása ellenére Saint Luciára. A trió innentől keresztül-kasul utazgatja a világot, ügyelve arra, hogy a szerdai kocsmakvízről Steve ne hiányozzon a csapatból.
Átélhető hétköznapiság
Osman tévés múltja ellenére pontosan ráérzett, hogy ahhoz, hogy egy krimi működjön és szeressék az olvasók, nem az akciódús jelenetek és a vérben tocsogó hullák potméterét kell a végletekig csavarnia, hanem kell találnia egy közös nevezőt a közönséggel. Valahol a valódi életük és a vágyott határán.
A műfajt meghatározó alapokat lefektető Agatha Christie egyszerre mutatta be az arisztokraták és hírességek csodás vidéki kastélyokban és luxushajókon játszódó életét, ami olyan valószínűtlen, hogy még akár egy gyilkosság is megtörténhet benne, és vázolta a saját korának mindennapi valóságát. A háború utáni lakhatási válság vagy a háborús hősök való életbe illeszkedni képtelensége épp úgy felbukkant a hullák környezetében, mint a nők vagy a nagybirtokok változó helyzete.
Osman két főhőst, és velük két külön világot ad. Amy a felső tízezer és a celebek köreibe bejáratos, ismeri az erőszakot, amit nem fél használni. Férje, Steve fia, Adam befektetési tanácsadó, akivel gyakorlatilag távházasságban élnek. Egyelőre. Mindkettejük munkája sok utazással jár, de hisznek a kapcsolatuk jövőjében.
A nő számára az apósával, Steve-vel folytatott beszélgetések jelentik a földelést, a kapcsolatot egy másik élethez, ahol egy kutya eltűnése vagy a postás szokatlan viselkedése számít hírnek.
Steve-et egyszerre tartja fogva az angol kisváros nyugalma és biztonsága – a gyász bénító dermedtsége mellett
– és vonzza az, hogy használhatja képességeit, szükség van a tudására. Nem lehet nem érezni ennek az idilli létnek a magnetikus vonzását, ahol a szomszédok segítik egymást, a falu közösséget alkot és a természet gyakorlatilag besétál a kertbe a New Forest pónijainak képében. A COVID miatt/után a vidéki életet álomvilágként ábrázoló cottage core lett a fiatalabb generáció internetes esztétikája.
Csalódást keltő digitális kor
Osman krimijében az influenszerek a jelentéktelenség határán egyensúlyozó, néhány tízezer követővel rendelkező szerencsétlenek, akik azt hiszik, megcsípték életük lehetőségét, amikor egy menő ügynökség akar hirdetni velük. Valójában épp olyan kevéssé értik ennek a világnak a működését, mint a kívülállók. Pont olyan könnyen esnek csalók áldozatául, ahogyan ők is megvezetik a látszattal a saját követőiket.
A szeretetnek és a saját fontosságuknak a lájkok és követők formájában érkező visszajelzése nem sokban különbözik attól, ami a meghatározhatatlan korú, valószínűleg 70-en felüli Rosie D’Antoniót hajtja, amikor egy ilyen hosszú karrier után is releváns akar maradni.
Számára nem az öregedés maga az ijesztő, hanem a közönség szeretetének, figyelmének elvesztése.
Az érzés, hogy már nem számít. Ennek megértéséhez pedig talán nem is kell híres írónak vagy influenszernek lenni.
A szerző nem hagyta ki a ziccert és a ChatGPT-t a főgonosz eszközévé tette. A titokzatos megbízó ezzel éri el, hogy olyannyira személytelen maradjon, hogy senki ne tudjon a nyomára bukkanni.
Osman ügyesen kerülte el a digitális világ túlmisztifikálását, ahelyett, hogy belebonyolódna valami technikai humbugba, bevallja, hogy ő sem ért ehhez. Majd épp ebből a sutaságból kovácsolja a sztorit.
Van élet 60 felett
Ahogyan A csütörtöki nyomozóklubban, itt is központi kérdés az öregedés, amire Steve és Rosie homlokegyenest ellenkező válaszokat ad. Az írónő a lehető legtöbb izgalmat igyekszik kihozni a számára adott időből kiélvezve a munkáját és a hírnevét. Steve ezzel szemben kiélvezi az angol vidéki létet, közben pedig birkózik a felesége elvesztésével. Annak ellenére, hogy készült erre, ez nem könnyíti meg számára, hogy a közösen eltervezett öregkort egyedül kell végigcsinálnia.
A gyásznak ez a finom, szeretetteljes és bennsőséges változata még a legdurvább keményfiúkat sem kíméli.
Osman pompás angol humorral mesél, ami nem megy a tökéletesen adagolt feszültség és az esetlegesen érzékenyebb kérdések rovására sem. A gördülékeny és természetes nyelvezet gyanútlanul kormányozza bele az olvasót az olyan apró finomságokba, mint Steve gyászának esendőségei. Osman nem bravúros bűnügyekben tobzódva biztosítja magának a bestseller-listák élét, hanem szerethető hőseivel, akik miatt újra vissza fogunk térni a fiktív Axley városába, ha beváltja ígéretét és ez a történeti is sorozattá bővül.
