Egy kisfiúnak, aki nemrégiben veszítette el az édesanyját, mostohája lesz, egy fiatalember Csehszlovákiáig is elmenne a szerelemért, a századelő Izlandján egy bohém lelkületű ingatlanügynök beleszeret egy kamaszlányba. Jón Kalman Stefánsson a tőle megszokott fanyar humorral átszőtt, szívmelengető, az emberi lélek legmélyéig hatoló, lírai prózában meséli el egy izlandi család három generációjának az emlékek és álmok elmosódott határvidékén játszódó történetét. Mi végre a szerelem? Az egymással töltött unalmas és viharos hétköznapok ellenére mégis, mi láncolja egymáshoz az embereket? Miféle véletleneken múlik egy ember élete? Érdemes-e tanyára költözni, aztán gyertyát tenni az ablakba? Milyen íze lehet a fókauszonynak és milyen a színe a halálnak? Mit jelent az, hogy fostalicska? És mit szólnak mindehhez az ólomkatonák?
Jón Kalman Stefánsson: Csillagok sercegése (részlet)
Létezésem egyetlen mondatból ered; öt szóból, amely 1959 januárjának egy kora reggelén hangzik el a Skaftahlíð utca egyik konyhájában. Egy fiatalember lépett ki az alagsori lakásból, és a Staftahlíð és a Lönguhlíð sarka felé vette az irányt. Elhaladt egy kis társasház előtt, amikor a nagyanyám éppen kinézett az első emeleti konyhaablakon, és elmotyogta azt a mondatot, amelyre minden visszavezethető: Szegényke ember, hát nem annyira fázik?
Nagyanyám norvég. Lehet, hogy vér szerint nem is a nagyanyám, de ennek persze semmi jelentősége. Ezen a januári reggelen már csaknem tizenöt éve élt Izlandon, és
úgy keveri az izlandit meg a norvégot, hogy külön nyelv jön létre belőle.
Itt azonban meg kell jegyeznem, hogy nagymama nem szokott a konyhaablakban állva nézelődni, mivel a keze abban a pillanatban nyugtalanná válik, amint leteszi a munkát; a keze gyapjúpulóvereket köt, amelyek olyanok, mint az akcentusa, a norvég és az izlandi keveréke. Nagyon kelendők, alig győzi a megrendeléseket. Nagyanya a lustaság jelének tartja, ha valaki a konyhaablakban nézelődik, szerinte a reykjavíki konyhaablakok tele vannak olyan háziasszonyokkal, akik csak ahhoz éreznek kedvet, hogy nézelődjenek, azt remélve, hogy valakit be tudnak hívni pletykálkodni. De ezen az egészen enyhe januári reggelen a sors, a véletlen vagy valami más odaállítja a Skaftahlíðon lévő konyhaablakba, látja elhaladni a fiatalembert, aki annyira didereg, hogy nagymamát szokatlan módon anyai érzések öntik el. Szegényke ember, hát nem annyira fázik? Fiatal nő levelet ír a konyhaasztalnál, és felnéz. Ezért létezem.
Ezt jegyezd meg
2002 januárjának egyik estéje. Az ablakon át behallatszik az egyetlen folyam zúgása, amelyet mostanában ismerek, a neve Vesturlandsvegur. Késő este van, az égbolt a végtelen csillagjaival szétterül a fejem fölött. Tudom, hogy valami fontosat akarnak mondani, de nem szépségre, távolságra vagy időre gondolok, mivel a csillagoknak útba kell igazítaniuk engem, utat kell mutatniuk, meg kell menteniük, ha eltévedek. Ott a Nagy Göncöl, és ha egy vonallal meghosszabbítom, a Sarkcsillaghoz jutok, ahhoz a csillaghoz, amelynek alapján az elődeim hajóztak, és megtalálták ezt a nagy szigetet, amelyen állok. És nézd: a Fiastyúk. Most már tudod, merre van észak, és merre délkelet. Ezt jegyezd meg arra az esetre, ha eltévednél.
De miféle vigaszt jelent, hogy a sötét égbolton néhány fénypont útba tud igazítani, hiszen csak az ember lábát vezetik. Hasznos, ha van iránytű a zsebünkben, és még hasznosabb, ha használni is tudjuk, de
mit ér egy iránytű, ha irányok már nem léteznek?
A szavakat madarakká változtatta
Az a fiatal nő, illetve szinte még lány, aki a konyhaasztalnál levelet ír, az anyám. A nővérének ír, Prágába. Azt írja, drága húgom, majd beszámol azokról a hetekről, amikor egy heringhalászhajón szakácsként dolgozott. Nemrég szállt partra egy ujjnyi pénzköteggel, ebből a kötegből biztos pompásan elélhetnénk Prágában, írja, de hallgatok rád, és csak tavasszal jövök, most azt fontolgatom, hogy nyugatra, a fjordokba megyek egy halfeldolgozóba, és így fokozom magunknak a prágai luxust. Drága húgom, öt éve már, hogy először találkoztunk, mivel arra az időre természetesen nem emlékszünk, amit gyerekkorunkban együtt töltöttünk.
Ez a fiatal nő, aki jóval később csodával határos, mégis magától értetődő módon az anyámmá válik, keleten nőtt fel – ahogy mifelénk mondják. Azon a vidéken, amelyen hatalmas, fehér teher terpeszkedik, a neve: gleccser. Kétéves korában került oda, néhány héttel az után, hogy az anyjuk elhagyta az akkor három hónapos húgával együtt: felment a lépcsőn a Sólvallagata alagsorából, és eltűnt. A húga Reykjavík nyugati részén, egy csendes, gyermektelen házaspárnál nőtt fel, akik soha nem mentek sehová, nemigen hozta ki a sodrukból semmi, és talán ez erősítette meg benne a nyugtalanságot, mivel tizenhat éves kora után fél évnél hosszabb időt nem töltött sehol – legalábbis amíg Prágába nem költözött. Anyámat viszont keletre küldték. Egyszer megpróbáltam annak a tanyának a közelében megszállni, ahol felnőtt, de egész éjszaka álmatlanul forgolódtam és hallgattam a fehér teher alatti hegyek elfojtott nyögéseit. Megálltam az ablaka alatt, körbepillantottam és végignéztem azon a tájon, amely életéből tizennégy évet őriz. Itt látta nőni a füvet, itt hallgatta a legyek zümmögését és a csillagok sercegését, ott változtatta a szavakat madarakká és indította útnak őket, hogy megtalálják Istent; itt nőtt fel, és itt ébredt öntudatra, ahogy mondani szokás. És valaki megcsókolta, valaki megsiratta, amikor a tizenhatodik évét betöltve elment, és magával vitte mindazt, ami egy lány életében kétéves és tizenhat éves kora között elfér. Egy tizenhat éves néha olyan, mint
egy felkiáltójel az időben.
A Keleti-fjordokról és a kétség elviselhetetlen súlyáról
Kockázatos dologra vállalkozik, aki a szülei megismerkedését akarja leírni. A jelek szerint minden egyén életét annyira aláaknázzák a véletlenek, hogy egyetlen óvatlan kézmozdulat mindent fenekestül felfordíthat. De egy dolog ezt sejteni, egész más viszont mindezt kimondani, olyankor ugyanis mintha eltörne valami, és repedések nyílnának a lábunk alatt. Akárhogy is, nagymama elmotyogja azt a mondatot, anyám feláll és odasiet az ablakhoz, a férfi eltűnik a saroknál.
Huszonnégy órával később a fiatalember szokásához híven ugyanazon az útvonalon ballag lefelé a Skaftahlíðon, amikor valahonnan felülről női hangot hall, amely azt hadarja: Ma este A párizsi Notre- Dame-ot adják az austurbæri moziban, kilenckor ott leszek a pénztárnál. Én fizetek.
A fiatalember a Keleti-fjordokban született és nőtt fel, ott, ahol számtalan fjord tátja ki a száját a tengerre. Nagyon megijed, hogy így kora reggel megszólítja valaki: zavartan körbepillant. Majd felnéz, abban a pillanatban, amikor a hang azt mondja: „Én fizetek.” Még éppen látja az arcot, de még nem áll össze teljesen a fejében, hogy mi történt, amikor az első emeleti ablak becsukódik, és ő ott marad egyedül a Skaftahlíð járdáján.
Negyedórával később kezébe veszi a spaklit, emeli a cementeszsákot, fogja a kalapácsot, keresi a vésőt és elkezdődik a munkanap. Valahogy olyan szétszórt vagy ma, mondja a kőművesmester a délelőtti kávénál, és a keleti fiú valami olyasmit motyog, hogy nyugtalanul aludt, ami szemenszedett hazugság, kitűnően aludt, de az a hang, az a női arc kezd eltűnni. Milyen is volt az az arc, és ki volt az?
Ez az igazság: akárhogy próbálja is felidézni magában az arcot, nem sikerül. Sötét hajú volt a lány, pisze orrú, mint egy filmsztár?
Ebédidőben arra gondol, dehogy, marhaság, biztos, hogy vörös volt a haja, hosszú és vörös.
Délután kettőre, amikor ez a keleti fiú egy talicskán sűrű betont tol maga előtt, a lánynak megint sötét lesz a haja, és nem is lány, hanem negyvenes nő, azaz eléggé idős. Igen, negyvenes, és talán nimfomán? Érzi, hogy felébred benne a vágy. Máskülönben miért hívna el moziba egy vadidegen férfit kora reggel, ráadásul így? Teljesen érthetetlen, nincs benne semmi logika. Hacsak nem bolond az a nő!
És így telik el a nap.
A lány hangja visszhangzik a fiú fejében, a lány nővé változik, majd újra visszaalakul lánnyá, szőke, nem is, sötét hajú, vörös, az orra megnő és összemegy, a tekintete szelíd és átható, nimfomán negyvenes, bolond. A fiú fogja a spaklit, a cementeszsákot, a vödröt, a kalapácsot, de nem találja a vésőt. Csóválja a fejét a saját ostobaságán. Dehogy bolond, hogy jut eszembe ilyesmi; csak egy lány, aki moziba hív egy fiút!
Öltönyt vegyek fel? Tényleg azt mondta, hogy „én fizetek”? Mi is a film címe? Megborotválkozzak, megfürödjek, vegyek fel tiszta alsónadrágot; mikor is cseréltem alsónadrágot? Franc az egészbe, egy lépést sem teszek ma este, a nő csak gúnyolódott velem, nyilván valamelyik srác bujtotta fel; nem hagyom, hogy hülyét csináljon belőlem, ki sem teszem a lábam, otthon maradok, ma este otthon maradok!
Az leszek, ami akarod,
hogy legyek
Sötét délután borul Reykjavík városára, mire a keleti fiú hazaér az alagsori lakásba, azzal a szilárd elhatározással, hogy aznap este nem megy sehová. Vacsorát készít magának, bekapcsolja a rádiót, meghallgatja a parlamenti híreket. Este adják az első részét az Űrszörny című sci-finek; jól hangzik, motyogja a fiú, miután elolvasta az aznapi rádióműsort a Népakaratban. Rádiót hallgat, levelet ír a szüleinek. Jó itthon lenni, gondolja, fél órával később mégis ott áll az austurbæri mozi pénztára előtt. A film címe A párizsi Notre-Dame, a főszerepeket Anthony Quinn és Gina Lollobrigida játssza.
A fiú a legjobb hétköznapi ruháját vette fel, enyhén érződik rajta az arcszesz illata, de elfelejtett tiszta alsónadrágot venni. Körbenéz, hogy látja-e az arcot, amely illik a hanghoz, amely egész nap visszhangzott a fejében, és már kezdi megőrjíteni. Hatvan körüli, testes nő közeledik felé, összehúzott szemöldökkel, furcsán néz rá, incselkedve, legalábbis úgy érzi. A föld kezd remegni a fiú lába alatt. A nő ellépked mellette. A fiú azt gondolja, huh! de ekkor valaki hozzáér a könyökéhez – a jobbhoz. Azonnal odafordul, és egy nagy, szürke szempárt pillant meg. A lány egyidős vele. Kiáll a járomcsontja. Fehér a fogsora, a haja sötét. Az orra szép, de nem könnycsepp alakú. A fiú annyira megkönnyebbül, hogy először elszorul a torka, aztán szerelmes lesz.
Azonnal. Fülig.
Illetve: az ég fejbe kólintja. Ezért félig el is ájul, és alig érzékeli a környezetét. Csak akkor tér magához, amikor elfoglalják a helyüket a teremben, a sötétség körbeveszi őket, fénysugár vetül a vászonra és képekben gazdag világ tárul fel előttük.
Ekkor megmozdítja a kezét, és egy zacskó pattogatott kukoricát fedez fel az ölében. Pedig nem emlékszik rá, hogy ő vette volna, nem rémlik neki, hogy fizetett volna a két jegyért vagy akár csak egyért, nem emlékszik semmire. Végig hallgattak? Vagy esetleg kínos helyzetbe hozta magát azzal, hogy Elvis Presley-ről locsogott, meg az anyjáról, aki a tengerentúlon nőtt fel, és mindig angol bölcsődalokkal altatta el őket, hogy az apját kitüntették halásztevékenységéért, és hogy Elvis Presley… A francba vele, és ráadásul ez a kurva film dán feliratos! Gyorsan behunyja a szemét, kinyitja, belemarkol a popcornba, néhány fokkal elfordítja az arcát, hogy jobban lássa a lány profilját. De ekkor mintha a tengeren találná magát, magasra csapnak a hullámok, egy nyeszlett csónakban ül, és a tenger mindent elvett tőle, ami számít: az evezőket, a víztartalékot, a mentőmellényt, a bátorságot. Belepréseli magát a székbe, és reméli, hogy örökké folytatódik a film. Reméli, hogy a sötétség a teremben védő kezet nyújt fölé, igen, reménykedik, de ebben a világban nincs könyörület, a film véget ér, kimennek a moziból.
