Stefánsson lírai prózában meséli el az emlékek és álmok határvidékén játszódó történetét

Stefánsson lírai prózában meséli el az emlékek és álmok határvidékén játszódó történetét

Jón Kalman Stefánsson regénye visszapillantásokból kibomló utazásra viszi az olvasót négy nemzedék 150 évet átfogó családtörténetében, utazásra, amely a századforduló Reykjavíkjában kezdődik, majd egy parasztgazdaságon és egy patchwork-család kis lakásán át a mai Izlandon ér véget.

Könyves Magazin |
Jón Kalman Stefánsson
Csillagok sercegése
Ford.: Patat Bence, Typotex, 2022, 192 oldal
-

Egy kisfiúnak, aki nemrégiben veszítette el az édesanyját, mostohája lesz, egy fiatalember Csehszlovákiáig is elmenne a szerelemért, a századelő Izlandján egy bohém lelkületű ingatlanügynök beleszeret egy kamaszlányba. Jón Kalman Stefánsson a tőle megszokott fanyar humorral átszőtt, szívmelengető, az emberi lélek legmélyéig hatoló, lírai prózában meséli el egy izlandi család három generációjának az emlékek és álmok elmosódott határvidékén játszódó történetét. Mi végre a szerelem? Az egymással töltött unalmas és viharos hétköznapok ellenére mégis, mi láncolja egymáshoz az embereket? Miféle véletleneken múlik egy ember élete? Érdemes-e tanyára költözni, aztán gyertyát tenni az ablakba? Milyen íze lehet a fókauszonynak és milyen a színe a halálnak? Mit jelent az, hogy fostalicska? És mit szólnak mindehhez az ólomkatonák?

Jón Kalman Stefánsson: Csillagok sercegése (részlet)

Létezésem egyetlen mondatból ered; öt szóból, amely 1959 januárjának egy kora reggelén hangzik el a Skaftahlíð utca egyik konyhájában. Egy fiatalember lépett ki az alagsori lakásból, és a Staftahlíð és a Lönguhlíð sarka felé vette az irányt. Elhaladt egy kis társasház előtt, amikor a nagyanyám éppen kinézett az első emeleti konyhaablakon, és elmotyogta azt a mondatot, amelyre minden visszavezethető: Szegényke ember, hát nem annyira fázik?

Nagyanyám norvég. Lehet, hogy vér szerint nem is a nagyanyám, de ennek persze semmi jelentősége. Ezen a januári reggelen már csaknem tizenöt éve élt Izlandon, és

úgy keveri az izlandit meg a norvégot, hogy külön nyelv jön létre belőle.

Itt azonban meg kell jegyeznem, hogy nagymama nem szokott a konyhaablakban állva nézelődni, mivel a keze abban a pillanatban nyugtalanná válik, amint leteszi a munkát; a keze gyapjúpulóvereket köt, amelyek olyanok, mint az akcentusa, a norvég és az izlandi keveréke. Nagyon kelendők, alig győzi a megrendeléseket. Nagyanya a lustaság jelének tartja, ha valaki a konyhaablakban nézelődik, szerinte a reykjavíki konyhaablakok tele vannak olyan háziasszonyokkal, akik csak ahhoz éreznek kedvet, hogy nézelődjenek, azt remélve, hogy valakit be tudnak hívni pletykálkodni. De ezen az egészen enyhe januári reggelen a sors, a véletlen vagy valami más odaállítja a Skaftahlíðon lévő konyhaablakba, látja elhaladni a fiatalembert, aki annyira didereg, hogy nagymamát szokatlan módon anyai érzések öntik el. Szegényke ember, hát nem annyira fázik? Fiatal nő levelet ír a konyhaasztalnál, és felnéz.  Ezért létezem.

Ezt jegyezd meg

2002 januárjának egyik estéje. Az ablakon át behallatszik az egyetlen folyam zúgása, amelyet mostanában ismerek, a neve Vesturlandsvegur. Késő este van, az égbolt a végtelen csillagjaival szétterül a fejem fölött. Tudom, hogy valami fontosat akarnak mondani, de nem szépségre, távolságra vagy időre gondolok, mivel a csillagoknak útba kell igazítaniuk engem, utat kell mutatniuk, meg kell menteniük, ha eltévedek. Ott a Nagy Göncöl, és ha egy vonallal meghosszabbítom, a Sarkcsillaghoz jutok, ahhoz a csillaghoz, amelynek alapján az elődeim hajóztak, és megtalálták ezt a nagy szigetet, amelyen állok. És nézd: a Fiastyúk. Most már tudod, merre van észak, és merre délkelet. Ezt jegyezd meg arra az esetre, ha eltévednél.

De miféle vigaszt jelent, hogy a sötét égbolton néhány fénypont útba tud igazítani, hiszen csak az ember lábát vezetik. Hasznos, ha van iránytű a zsebünkben, és még hasznosabb, ha használni is tudjuk, de

mit ér egy iránytű, ha irányok már nem léteznek?

A szavakat madarakká változtatta

Az a fiatal nő, illetve szinte még lány, aki a konyhaasztalnál levelet ír, az anyám. A nővérének ír, Prágába. Azt írja, drága húgom, majd beszámol azokról a hetekről, amikor egy heringhalászhajón szakácsként dolgozott. Nemrég szállt partra egy ujjnyi pénzköteggel, ebből a kötegből biztos pompásan elélhetnénk Prágában, írja, de hallgatok rád, és csak tavasszal jövök, most azt fontolgatom, hogy nyugatra, a fjordokba megyek egy halfeldolgozóba, és így fokozom magunknak a prágai luxust. Drága húgom, öt éve már, hogy először találkoztunk, mivel arra az időre természetesen nem emlékszünk, amit gyerekkorunkban együtt töltöttünk.

Ez a fiatal nő, aki jóval később csodával határos, mégis magától értetődő módon az anyámmá válik, keleten nőtt fel – ahogy mifelénk mondják. Azon a vidéken, amelyen hatalmas, fehér teher terpeszkedik, a neve: gleccser. Kétéves korában került oda, néhány héttel az után, hogy az anyjuk elhagyta az akkor három hónapos húgával együtt: felment a lépcsőn a Sólvallagata alagsorából, és eltűnt. A húga Reykjavík nyugati részén, egy csendes, gyermektelen házaspárnál nőtt fel, akik soha nem mentek sehová, nemigen hozta ki a sodrukból semmi, és talán ez erősítette meg benne a nyugtalanságot, mivel tizenhat éves kora után fél évnél hosszabb időt nem töltött sehol – legalábbis amíg Prágába nem költözött. Anyámat viszont keletre küldték. Egyszer megpróbáltam annak a tanyának a közelében megszállni, ahol felnőtt, de egész éjszaka álmatlanul forgolódtam és hallgattam a fehér teher alatti hegyek elfojtott nyögéseit. Megálltam az ablaka alatt, körbepillantottam és végignéztem azon a tájon, amely életéből tizennégy évet őriz. Itt látta nőni a füvet, itt hallgatta a legyek zümmögését és a csillagok sercegését, ott változtatta a szavakat madarakká és indította útnak őket, hogy megtalálják Istent; itt nőtt fel, és itt ébredt öntudatra, ahogy mondani szokás. És valaki megcsókolta, valaki megsiratta, amikor a tizenhatodik évét betöltve elment, és magával vitte mindazt, ami egy lány életében kétéves és tizenhat éves kora között elfér. Egy tizenhat éves néha olyan, mint

egy felkiáltójel az időben.

A Keleti-fjordokról és a kétség elviselhetetlen súlyáról

Kockázatos dologra vállalkozik, aki a szülei megismerkedését akarja leírni. A jelek szerint minden egyén életét annyira aláaknázzák a véletlenek, hogy egyetlen óvatlan kézmozdulat mindent fenekestül felfordíthat. De egy dolog ezt sejteni, egész más viszont mindezt kimondani, olyankor ugyanis mintha eltörne valami, és repedések nyílnának a lábunk alatt. Akárhogy is, nagymama elmotyogja azt a mondatot, anyám feláll és odasiet az ablakhoz, a férfi eltűnik a saroknál.

Huszonnégy órával később a fiatalember szokásához híven ugyanazon az útvonalon ballag lefelé a Skaftahlíðon, amikor valahonnan felülről női hangot hall, amely azt hadarja: Ma este A párizsi Notre- Dame-ot adják az austurbæri moziban, kilenckor ott leszek a pénztárnál. Én fizetek.

A fiatalember a Keleti-fjordokban született és nőtt fel, ott, ahol számtalan fjord tátja ki a száját a tengerre. Nagyon megijed, hogy így kora reggel megszólítja valaki: zavartan körbepillant. Majd felnéz, abban a pillanatban, amikor a hang azt mondja: „Én fizetek.” Még éppen látja az arcot, de még nem áll össze teljesen a fejében, hogy mi történt, amikor az első emeleti ablak becsukódik, és ő ott marad egyedül a Skaftahlíð járdáján.

Negyedórával később kezébe veszi a spaklit, emeli a cementeszsákot, fogja a kalapácsot, keresi a vésőt és elkezdődik a munkanap. Valahogy olyan szétszórt vagy ma, mondja a kőművesmester a délelőtti kávénál, és a keleti fiú valami olyasmit motyog, hogy nyugtalanul aludt, ami szemenszedett hazugság, kitűnően aludt, de az a hang, az a női arc kezd eltűnni. Milyen is volt az az arc, és ki volt az?

Ez az igazság: akárhogy próbálja is felidézni magában az arcot, nem sikerül. Sötét hajú volt a lány, pisze orrú, mint egy filmsztár?

Ebédidőben arra gondol, dehogy, marhaság, biztos, hogy vörös volt a haja, hosszú és vörös.

Délután kettőre, amikor ez a keleti fiú egy talicskán sűrű betont tol maga előtt, a lánynak megint sötét lesz a haja, és nem is lány, hanem negyvenes nő, azaz eléggé idős. Igen, negyvenes, és talán nimfomán? Érzi, hogy felébred benne a vágy. Máskülönben miért hívna el moziba egy vadidegen férfit kora reggel, ráadásul így? Teljesen érthetetlen, nincs benne semmi logika. Hacsak nem bolond az a nő!

És így telik el a nap.

A lány hangja visszhangzik a fiú fejében, a lány nővé változik, majd újra visszaalakul lánnyá, szőke, nem is, sötét hajú, vörös, az orra megnő és összemegy, a tekintete szelíd és átható, nimfomán negyvenes, bolond. A fiú fogja a spaklit, a cementeszsákot, a vödröt, a kalapácsot, de nem találja a vésőt. Csóválja a fejét a saját ostobaságán. Dehogy bolond, hogy jut eszembe ilyesmi; csak egy lány, aki moziba hív egy fiút!

Öltönyt vegyek fel? Tényleg azt mondta, hogy „én fizetek”? Mi is a film címe? Megborotválkozzak, megfürödjek, vegyek fel tiszta alsónadrágot; mikor is cseréltem alsónadrágot? Franc az egészbe, egy lépést sem teszek ma este, a nő csak gúnyolódott velem, nyilván valamelyik srác bujtotta fel; nem hagyom, hogy hülyét csináljon belőlem, ki sem teszem a lábam, otthon maradok, ma este otthon maradok!

Az leszek, ami akarod,

hogy legyek

Sötét délután borul Reykjavík városára, mire a keleti fiú hazaér az alagsori lakásba, azzal a szilárd elhatározással, hogy aznap este nem megy sehová. Vacsorát készít magának, bekapcsolja a rádiót, meghallgatja a parlamenti híreket. Este adják az első részét az Űrszörny című sci-finek; jól hangzik, motyogja a fiú, miután elolvasta az aznapi rádióműsort a Népakaratban. Rádiót hallgat, levelet ír a szüleinek. Jó itthon lenni, gondolja, fél órával később mégis ott áll az austurbæri mozi pénztára előtt. A film címe A párizsi Notre-Dame, a főszerepeket Anthony Quinn és Gina Lollobrigida játssza.

A fiú a legjobb hétköznapi ruháját vette fel, enyhén érződik rajta az arcszesz illata, de elfelejtett tiszta alsónadrágot venni. Körbenéz, hogy látja-e az arcot, amely illik a hanghoz, amely egész nap visszhangzott a fejében, és már kezdi megőrjíteni. Hatvan körüli, testes nő közeledik felé, összehúzott szemöldökkel, furcsán néz rá, incselkedve, legalábbis úgy érzi. A föld kezd remegni a fiú lába alatt. A nő ellépked mellette. A fiú azt gondolja, huh! de ekkor valaki hozzáér a könyökéhez – a jobbhoz. Azonnal odafordul, és egy nagy, szürke szempárt pillant meg. A lány egyidős vele. Kiáll a járomcsontja. Fehér a fogsora, a haja sötét. Az orra szép, de nem könnycsepp alakú. A fiú annyira megkönnyebbül, hogy először elszorul a torka, aztán szerelmes lesz.

Azonnal. Fülig.

Illetve: az ég fejbe kólintja. Ezért félig el is ájul, és alig érzékeli a környezetét. Csak akkor tér magához, amikor elfoglalják a helyüket a teremben, a sötétség körbeveszi őket, fénysugár vetül a vászonra és képekben gazdag világ tárul fel előttük.

Ekkor megmozdítja a kezét, és egy zacskó pattogatott kukoricát fedez fel az ölében. Pedig nem emlékszik rá, hogy ő vette volna, nem rémlik neki, hogy fizetett volna a két jegyért vagy akár csak egyért, nem emlékszik semmire. Végig hallgattak? Vagy esetleg kínos helyzetbe hozta magát azzal, hogy Elvis Presley-ről locsogott, meg az anyjáról, aki a tengerentúlon nőtt fel, és mindig angol bölcsődalokkal altatta el őket, hogy az apját kitüntették halásztevékenységéért, és hogy Elvis Presley… A francba vele, és ráadásul ez a kurva film dán feliratos! Gyorsan behunyja a szemét, kinyitja, belemarkol a popcornba, néhány fokkal elfordítja az arcát, hogy jobban lássa a lány profilját. De ekkor mintha a tengeren találná magát, magasra csapnak a hullámok, egy nyeszlett csónakban ül, és a tenger mindent elvett tőle, ami számít: az evezőket, a víztartalékot, a mentőmellényt, a bátorságot. Belepréseli magát a székbe, és reméli, hogy örökké folytatódik a film. Reméli, hogy a sötétség a teremben védő kezet nyújt fölé, igen, reménykedik, de ebben a világban nincs könyörület, a film véget ér, kimennek a moziból.

Kapcsolódó cikkek
...
Könyves Advent

A férfiak dominálta Norvégiában két nő minden létező szabályt megszegett

Cecilie Enger új regényének főszereplője két valós történelmi alak, Norvégia első női hajótulajdonosai, akik abban az időben, amikor a nők sorsa a házasság volt, üzletet, gyárat alapítottak, végül pedig saját hajózási társaságot – és életük végéig együtt is éltek.

...
Könyves Advent

Alan Turing mítosza szinte kitakarja az egykor élt matematikust, így az unokaöccse hiteles portrét írt róla

Dermot Turing a családi levelezések, korabeli dokumentumok, valamint ismerősök és rokonok visszaemlékezései alapján írta meg nagybátyja hiteles és átfogó életrajzát. Olvass bele!

...
Könyves Advent

A Szöszi Marilyn Monroe legintimebb portréja

A Szöszi végigvezet minket Norma Jeane magányos gyermekkorán, kisiklott kamaszkorán és „Marilyn Monroe” megszületésének a folyamatán. Olvass bele!

A hét könyve
Kritika
Narine Abgarjan novellái úgy életigenlők, hogy nem hallgatják el a háború borzalmait
...
Nagy

Petőfi példátlanul jó érzékkel kezelte a korabeli médiát

Petőfi születésének 200. évfordulója alkalmából nyitotta meg a PIM Költő lenni vagy nem lenni című kiállítását. A kurátorok célja az volt, hogy a költő tankönyvekből ismert, fekete-fehér portréja életre keljen a látogatók előtt, és az eddig ismeretlen arca rajzolódjon ki előttük.

2022 legjobb könyvei: TOP 50
...
Nagy

2022 legjobb non-fiction könyvei

...
Nagy

2022 legjobb könyvei 10-1.

...
Nagy

2022 legjobb könyvei 20-11.

Hírek
...
Beleolvasó

Jhumpa Lahiri hőse nem a városban tévedt el, hanem a saját életében

...
Hírek

Tintin 35 év után visszatér a képregényes standokra

...
Hírek

Kölcsey eddig ismeretlen versét találták meg: áthúzta, hogy más ne olvashassa

...
Podcast

Börtönélmények és álmok is formálták egy sodródó kamasz sorsát Budapesten

...
Hírek

Habsburg Ottó csak Magyarországról hatezer emberrel levelezett, most online olvashatod a sorait

...
Gyerekirodalom

Ötven könyv, amelyet minden gyereknek el kellene olvasnia