Jón Kalman Stefánsson: Nyári fény, aztán leszáll az éj  [Írd meg Európát!]
Jón Kalman Stefánsson
Nyári fény, aztán leszáll az éj
Ford.: Patat Bence, Typotex, 2021, 244 oldal
Jón Kalman Stefánsson: Nyári fény, aztán leszáll az éj

A nyári nappalokat követő végtelen téli éjszakákon különös dolgok történnek egy átlagosnak mondható nyugat-izlandi falucskában: a Kötöttárugyár igazgatója, miután egy éjszaka latinul álmodik, az örökkévalóságra szegezi tekintetét, és lemond a földi boldogságról, egy politikust elnyel a sötétség, a helyi gazdabolt raktárában pedig, amely egy régi bűntett helyszínén épült, mintha kísértet járna. Az egymáshoz lazán kapcsolódó történetek füzérében a szürke hétköznapok izgalmai az emberi esendőség iránti költői érzékenységgel, fülledt erotikával, könyörtelen humorral és szívszorító tragikummal tárulnak fel az olvasó előtt, miközben a vágy sötét sikátoraiban tévelygő helyiek olyan örök kérdésekkel szembesülnek, mint az emberiség sorsa vagy az élet értelme.

Írd meg Európát!

Kritikaíró pályázatot hirdet Írd meg Európát! címmel a Könyves Magazin és a Kreatív Európa Iroda. Válassz egy könyvrészletet, írj recenziót és nyerj egy Kindle-t tele könyvekkel! A pályázatra 3-4000 leültéses recenziókat várunk, a határidő november 28. éjfél. A részleteket és a válaszható könyvek listáját ITT találod meg. 

Jón Kalman Stefánsson: Nyári fény, aztán leszáll az éj (részlet)

[Már majdnem leírtuk, hogy az a falu egyetlen különlegessége, hogy egyáltalán nem különleges, de ez nem egészen igaz. Nyilvánvalóan léteznek más helyek is, ahol a házak többsége kilencven évnél fiatalabb, falvak, amelyek nem büszkélkedhetnek semmiféle olyan neves személlyel, akik a sportban, a politikában, az üzleti életben, az iro- dalomban vagy a bűnözésben valami kiemelkedőt vittek volna vég-hez. Egyvalamiben azonban, úgy tűnik, eltérünk a többi falutól: itt ugyanis nincs templom. És temető sincs. Többször is próbáltak már megfosztani bennünket ettől a különlegességtől; egy templom tagad- hatatlanul rányomná a bélyegét a környezetére: a harangok tompa hangja fel tud vidítani egy orrát lógató embert, és a harangok az örökkévalóság üzenetét hordozzák. A temetőkben fák nőnek, a fákon madarak ülnek és csicseregnek. Sólrún, az általános iskola igazgatója már kétszer is megkísérelt aláírásokat gyűjteni három dologért: egy templomért, egy temetőért és egy lelkészért. De legfeljebb tizenhá- rom nevet tudott összeszedni, ami nem elég egy lelkészre, hát még egy templomra, a temetőről már nem is beszélve. Természetesen mi is meghalunk, ahogy mindenki más, de sokan közülünk magas kort érnek meg, és arányaiban sehol másutt nem él több nyolcvan fölötti ember az országban, amit talán lehet a kettes számú különlegessé- günknek nevezni. A falu lakói közül tízen közelednek a százéves korhoz; mintha a halál megfeledkezett volna róluk, és esténként, amikor minigolfoznak az idősotthon mögötti réten, hallani a kuncogásukat. Erre a magas átlagéletkorra senki sem talált még magyarázatot, de akár a táplálkozás, akár az életszemlélet, akár a környező hegyek is az okai, ösztönösen annak tulajdonítottuk a hosszú életet, hogy mi- lyen messze van a legközelebbi temető, és ezért vonakodtunk felírni a nevünket Sólrún aláíróívére; legbelül meg vagyunk győződve arról, hogy aki megteszi, az a saját halálos ítéletét írja alá, hogy kifejezetten hívja a halált. Ez valószínűleg teljesen ostobaság, de ha a halálról van szó, a legnagyobb képtelenség is meggyőzőnek tűnhet.

Amúgy semmi érdekeset nem lehet mondani rólunk.

 

Néhány tucat családi ház áll itt, a többségük közepes méretű, fantá- ziátlan építészek vagy mérnökök tervezték őket; különös, mennyire keveset várunk el azoktól, akik ilyen jelentős hatást gyakorolnak a környezetünkre. Van még három hatlakásos sorház és néhány szép faház a 20. század első feléből; a legrégibb kilencvennyolc éves: 1903-ban épült, és annyira korhadt, hogy a nagyobb autók lépésben haladnak el mellette. A legnagyobb épületek – a vágóhíd, a Tejüzem, a szövetkezeti bolt meg a Kötöttárugyár – közül egyik sem szép, viszont van egy csinos betonmólónk, amit ötven éve állítottak a tengerbe, és ugyan hajók sohasem kötnek ki, mókás dolog a móló- ról a vízbe pisálni, a sugár mulatságos hangot ad, amikor a tengerbe ér. A falu nagyjából a megye közepén helyezkedik el, tőle északra, dél-

re és keletre vidék, nyugatra pedig a tenger. Szemet gyönyörködtető végignézni a fjordon, még ha kevés is benne a hal. Tavasszal a fjord vidám és optimista gázlómadarakat vonz magához, néha kagylókat is találni a parton, de a távolban ezernyi sziget és zátony kandikál ki a tengerből, mint valami kusza fogsor – esténként a tenger fölött vérzik a nap, és olyankor a halálra gondolunk. Lehet, hogy szerinted nem egészséges a halálra gondolni, csak elrontja az ember kedvét, reménytelenséggel tölti el, árt a vérkeringésnek, de mi úgy tartjuk, hogy az embernek szó szerint halottnak kell lennie ahhoz, hogy ne gondoljon a halálra. Egyébként észrevetted már, hogy mennyi minden – akár minden – a véletlenen múlik? Lehet, hogy ez ször- nyen kellemetlen gondolat, az eseményekben ritkán van akár csak egy szemernyi értelem is, és az életünk ez esetben nem más, mint céltalan bolyongás: ez az élet, amely néha mintha szétszóródna minden irányba, aztán hirtelen egy mondat közepén ér véget – lehet, hogy éppen ezért akarunk neked történeteket mesélni a falunkról és a környező vidékről.

Nem fogunk az egész faluról beszélni, nem járjuk végig házról ház- ra, azt nem tudnád elviselni, de biztosan szó esik majd arról a vágyról, amely összeköti a nappalokat az éjszakákkal, a boldog kamionsofőr- ről, Elísabet sötét bársonyruhájáról és a férfiról, aki a busszal érkezett; a magas Þuríðurről, akit titkos vágyak fűtenek, a férfiról, aki nem tudta megszámolni a halakat, egy szemérmes lélegzetű nőről, egy magányos gazdáról és egy négyezer éves múmiáról.

Hétköznapi eseményekről is mesélünk, meg olyanokról, ame- lyek meghaladják az értelmünket, mégpedig vélhetőleg azért, mert nincsen rájuk magyarázat: emberek tűnnek el, az álmok életeket változtatnak meg, és a jelek szerint csaknem kétszáz éves emberek bukkannak fel ahelyett, hogy csendben nyugodnának a helyükön. És természetesen beszámolunk majd neked az éjszakáról, amely a fejünk fölött lóg, és erejét a távoli űrből meríti, a napokról, amelyek jönnek- mennek, a madárdalról és az utolsó leheletről; valószínűleg jó néhány történetet elmesélünk, innen, a faluból kiindulva, és majd északon, egy tanyán fejezzük be; rögtön hozzá is kezdünk: jöjjön a vidámság és a magány, a mértéktartás és az esztelenség, az élet és az álom – igen, az álmok.]

A MINDENSÉG ÉS EGY

SÖTÉT

BÁRSONYRUHA

 

Az egyik éjszaka latinul kezdett álmodni. Tu igitur nihil vidis? Időbe telt, mire kiderült, ez milyen nyelven van; először azt hitte, hogy csak valami halandzsa, az álmokban sok minden megesik satöbbi. Akkoriban sok minden eléggé máshogy nézett ki a faluban, valamivel lassabban közlekedtünk, és a szövetkezeti bolt tartott össze mindent. Ő a Kötöttárugyár igazgatója volt, éppen csak betöltötte a harmincat. Minden könnyen ment neki: olyan szép nőt vett el feleségül, hogy egyeseket már a látványától különös érzés fogta el, két gyerekük szü- letett, és eláruljuk, hogy az egyikük, Davíð még szóba kerül ezeken a lapokon. Az ifjú igazgató mintha győzelemre született volna: a csa- lád a falu legnagyobb házában lakott, ő egy Range Roverrel közleke- dett, az öltönyeit szabó varrta, hozzá képest mindannyian szürkék voltunk, de aztán elkezdett latinul álmodni. Végül az öreg orvos álla- pította meg, milyen nyelvről van szó, de ő nem sokkal később sajnos meghalt, amikor Guðjón gonosz kutyája ugatva nekiugrott, és öreg szíve azonnal felmondta a szolgálatot. Azt az átkozott kutyát rögtön másnap lelőttük, de már jóval hamarabb le kellett volna. Guðjón per- rel fenyegetőzött, de aztán szerzett egy másik kutyát, amelyik még az előzőnél is rosszabbnak bizonyult; néhányan közülünk megpróbál- ták elütni, de túlságosan fürge bestia volt. Az öreg orvos szinte alig tudott latinul, mindössze néhány szót meg szervek nevét, de ennyi is elég volt, amikor az igazgató felidézte neki a fenti mondatot. Azok, akik latinul kezdenek álmodni, aligha hétköznapi emberek. Angolul, dánul, németül, igen, igen, franciául, sőt még spanyolul is hasznos tudni, a világ kitágul tőlük az emberben, de a latin egészen más, annyival többet jelent, hogy nem is merjük jobban kifejteni. Az igazgató mindenesetre a tettek embere volt, nem sok minden jelentett számára akadályt, mindent uralni akart maga körül, ezért hát nagyon idegesítette, hogy az álmait egy olyan nyelv telíti meg, amelyből egy szót sem ért. Egyetlen dolgot tehetett: Reykjavíkba utazott, és beiratkozott egy magántanárhoz egy két hónapos intenzív latintanfolyamra.

Nagyon elegáns, már-már démoni volt azokban az években. Reykjavíkba ment a Range Roverrel, a felesége pedig, hogy amíg ő a fővárosban van, ne erőltesse meg szép és karcsú lábait, kapott tőle egy új, automata váltós Toyota Corollát, holott fölösleges volt külön autót vásárolni neki, mert egyesek örömmel fuvarozták volna az asszonykát a falu összes utcáján, az élet minden ösvényén; szóval Reykjavíkba autózott a méretre készített öltönyében, határozott és türelmetlen képpel, magabiztos fellépéssel, azonban – ezt mi akkor persze még nem tudtuk – a bensőjében a csendes álmok szétterjed- tek, mint egy széles tó, amelynek partján egy csónak várta.

ke t t ő

 

Örülnénk, ha kapnánk magyarázatot – vagy akár többet is – az igaz- gató jelentős átalakulására, sőt átváltozására. Reykjavíkba utazott, és teljesen más emberként tért vissza, közelebb került az éghez, mint a földhöz. Igen, visszajött a fővárosból, folyékonyan beszélt latinul, amivel annyira elkápráztatott bennünket, hogy nem is vet- tük észre azonnal, hogy megváltozott; továbbra is a Range Rover- rel járt, de a ruhái kezdtek viseltesek lenni, a hangja lágyabb lett, mozdulatai lelassultak, és mintha ez az ember új szemeket is kapott volna. Határozott tekintete eltűnt, és a helyére olyasvalami került, amit nem tudunk néven nevezni, talán szórakozottság, álmodozás, ugyanakkor mintha mindenen átlátott volna, az életünket jellemző nyűgökön, küszködéseken és nyavalygásokon, a testsúlyunkkal, az anyagi helyzetünkkel, a ráncainkkal, a politikával, a frizuránkkal kapcsolatos aggodalmainkon. Talán mindannyiunknak a főváros- ba kellett volna utaznia, hogy megtanuljunk latinul, és új szemekre tegyünk szert: a falu akkor bizonyára felemelkedett volna a földről, és fellebeg az égbe. Mi persze nem mentünk sehová, tudod, hogy van: derekasan megrekedtünk a megszokás mágneses mezejében. És éppen a megszokás, a hétköznapok álmosító mantrája szoktatott hozzá bennünket meglepő gyorsasággal az új szemeihez, a bolyhos ruháihoz, a megváltozott megjelenéséhez. Az emberek is folyama- tosan változnak, új dolgok iránt kezdenek érdeklődni, befestetik a hajukat, félrelépnek, meghalnak, reménytelen követni mindezt, és hát épp elég nekünk a saját fejünkben lévő zúgás. De bő egy évvel az igazgató latintanfolyama után egy külföldi küldemény érkezett a postára, egy doboz, amelyen kilenc nyelven szerepelt a Törékeny felirat. Ágústa, a postahivatal egyetlen alkalmazottja annyira meg- döbbent, hogy nem merte felbontani a dobozt, és napokig kellett várnunk, hogy megtudjuk, mi van benne. Ahogy nyilván el tudod képzelni, elindult a latolgatás és a találgatás, különböző elméletek merültek fel, de mind tévesnek bizonyult, mivel a dobozban csak egy könyv volt, igaz, egy régi és világszerte ismert könyv, a Csillag- hírnök, Galileo Galilei műve. Ráadásul az eredeti kiadás, ami nem csekélység, mivel a könyv bő négyszáz éve jelent meg latinul, és egy helyen ez a mondat szerepel benne: Hagyva a földi dolgokat, az égi vizsgálatokra adtam magamat. Ennél jobban nem is lehetne leírni azokat a változásokat, ame- lyeken az igazgatónk – vagy ahogy a csomag tartalmának felfedése után valaki egy jó néhány éve meghalt, öreg különcről elnevezte: az Asztronómus – átment. Az illető ezt persze gúnynak szánta az igazgatóval szemben, de a becenév azonnal rajta ragadt, a gúnyos él viszont hamar lekopott róla. Igazság szerint a felesége beszélt nekünk a könyvről, úgy tűnt, hogy ő sokkal inkább szükségét érzi, hogy mi- nél többünknek elmesélje, mennyire megváltozott a férje, és higgy nekem: sokan kíváncsian hallgatták. Az asszony gyakran használt fekete rúzst, és ha láttad volna a zöld pulóverében!; annyira gyönyörű, annyira vonzó volt, befészkelte magát az álmainkba, és némelyünket szabályszerűen megbabonázott, például az akkor már az ötvenhez közeledő Simmit, aki agglegény volt, nagy lókedvelő, tizenkét ló tu- lajdonosa, és akiben néha felmerült az elköltözés gondolata, hogy az élete valamiféle egyensúlyba kerüljön. Simmi mindennap kilovagolt, és nemritkán látták elhaladni a nő háza előtt, abban reménykedve, hogy megpillanthatja, akár csak egy szemvillanásnyira is. Aztán egyik nap Simmi felnyergeli pej lovát, elindul, és látja, hogy a nő gyors léptekkel elhagyja a házat.

Először tett egy nagy kerülőt, hogy szemből lovagoljon felé; talál- koztak, és a nő a fekete ajkával, finom arcával, vörös hajával, könny- csepp alakú orrával, kékséges szemével, lobogó szárnyú kabátja alatt a zöld pulóvert viselve, oly gyönyörű volt, mint egy látomás, és senki sem tudja, hogy történt, de Simmi, ez a gyakorlott lovas, leesett a lóról. A szépség dobott le a nyeregből, mesélte később, de egyesek szerint egyszerűen levetette magát a lóról, kétségbeesésé- ben vagy egy hirtelen jött, őrült ötlet miatt. Eltörte a combcsontját, megsérült a csuklója, és ott feküdt a földön. A faluban nem volt orvos, az öreg doktor három nappal korábban halt meg – az a kurva kutya, az a szemét Guðjón! –, és esély sem volt rá, hogy egy héten belül új érkezzen; addig is meghagyták nekünk, hogy vigyázzunk magunkra, a szívbetegek őrizzék meg nyugalmukat, erre Simmi leesik a lóról. A nő odaszaladt hozzá, elsősegélyt nyújtott szegénynek, a szeme min- dennél kékebb. Felmerült, hogy Reykjavíkba küldjék kórházba, de nem igazán kedveljük a felhajtást és a hűhót, így az állatorvos ugrott be, és egész jól helytállt: Simmi ma épphogy egy kicsit biceg. Azok a percek, amikor az Asztronómus felesége fölé hajolt, és az arcába lehelte édes és langyos illatát, Simmi életének legszebb és legdrágább pillanatai, amelyeket újra meg újra felelevenít. Az viszont nem való- színű, hogy a nő is gyakran visszagondol az esetre, mivel épp előtte tudta meg, hogy a férje eladta a Range Rovert és a Toyotát, Galileo Csillaghírnökéért. Az Asztronómus mindezt magától értetődőnek vette, még csak meg sem beszélte vele, és ez volt az egészben a legrosz- szabb; a feleség őrjöngve rohant ki az utcára, annyira kétségbeesetten, hogy levegőt is alig kapott, és amikor épp darabokra hullott körülötte a világ, megjelent ez a lovas…

Nyilván elszakad valami az emberben, például a szív húrja, amikor az, akiről azt hiszi, hogy úgy ismeri, mint a tenyerét, akibe belesze- retett, akivel összeházasodott, akitől gyerekei születtek, akivel közös otthona lett, közös emlékei, egyszer csak idegen emberré válik. Bi- zonyos értelemben ostobaság azt állítani, hogy úgy ismerünk valakit, mint a tenyerünket, mindig vannak félreeső zugok a sötét árnyék- ban, akár egész lakásnyiak, de mindegy is: a nő egy aránylag fiatal férfihoz ment hozzá, akinek nagy befolyása volt a helyi közösségre, a falu tartópilléréhez, aki hatást gyakorolt az életünkre, akinek az irányítása alatt egy kevés kilátással kecsegtető vállalkozás is fellendült és hasznot hozott, egy példaképhez, aki reményt és horgonyt jelen- tett, és aki egyik pillanatról a másikra elkezd latinul álmodni, elmegy Reykjavíkba megtanulni a nyelvet, új szemekkel tér haza, egy évvel később pedig eladja az autóit, hogy meg tudjon venni régi könyve- ket. Ehhez képest semmiség, hogy valaki leesik a lóról – és még csak a kezdet kezdetéről beszélünk. A napok keleten keltek és nyugaton nyugodtak le, az Asztronómust már alig lehetett látni a Kötöttáru- gyárban, Ágústa pedig kézbesített újabb küldeményeket a házukhoz; némelyiken kilenc nyelven szerepelt a Törékeny felirat.

Három vagy négy héttel az után, hogy az itáliai Galileo megsza- badította a házaspárt a két autótól, az Asztronómushoz egy annál is régebbi könyv érkezett, Az égi pályák körforgásairól Kopernikusztól, amelyet 1543-ban nyomtattak. Egy vagyonba került, az ára kis híján elérte a családi házét, de a feleség türelme, amit sokan nagyon hiá- nyolnak, akkor fogyott el végleg, amikor a férj kézhez kapta Johannes Kepler műveit eredeti, tizenhetedik századi kiadásban: a Rudolf- táblázatok, a Világok harmóniája és Azálom – posztumusz műaholdbéli csillagászatról. Még az előtt, hogy ezek a művek megérkeztek volna a postahivatalba, sokan próbáltak az Asztronómus lelkére beszélni: a bankigazgató, a megyei kormányzó, a körzeti megbízott, az iskola- igazgató, a Kötöttárugyár alkalmazottainak képviselője. Azt kérdez- ték tőle: mit művelsz az életetekkel?; könyvekbe hajítod, kiüríted a bankszámlákat, elveszíted a házadat, lassan elveszíted az életedet, térj észhez, jó ember! De hiába, az Asztronómus csak nézett rájuk az új szemeivel, mosolygott, mintha sajnálná őket, és mondott valamit latinul, amit senki sem értett. Szükségtelen beszámolni neked a foly- tatásról, azóta csaknem tizenöt év telt el, mára nagyjából háromezer könyvet gyűjtött össze; a számuk egyre csak gyarapodik, a kis ház minden falát elfoglalják, sok közöttük a latin nyelvű – többségükért a szépséget, a kényelmet és a családi életét áldozta fel.

Nem sokkal az után, hogy Ágústa átadta a Kepler könyveit tartal- mazó csomagot, a feleség a fővárosba költözött a lányukkal, Davíð viszont az apjával maradt, aki megvette a falu központja melletti két- szintes faházat, amely üresen állt azóta, hogy az öreg Bagga meghalt az ágyában, amit senki sem vett észre mindaddig, amíg meg nem fordult a szél, és nem kezdte el a bűzt a Tejüzem felé fújni – a kis falvakban is létezik magány. A ház egy öreg, rozzant, félig vak és haldokló lóra hasonlított, de miután az Asztronómus megvette, ki- cseréltette a korhadt deszkákat, a törött ablakokat – képzeld el, ha ugyanilyen könnyedén fel lehetne újítani egy rothadó világképet, egy haldokló kultúrát –, és kívülről koromfeketére festette; csak három falon és a tetőn hagyott néhány fehér pöttyöt. A pöttyökből azok a csillagképek állnak össze, amelyekért a leginkább rajong: a Göncöl- szekér, a Fiastyúk, a Cassiopeia és az Ökörhajcsár. A negyedik fal teljesen fekete, nyugatra, a tenger felé néz, és a világ végét jelképezi. Nem valami vidító látvány, de legalább az úttal ellentétes oldalra néz. A déli völgy felől érkezve legelőször ezzel a házzal lehet találkozni a faluból: nappal olyan, mintha az éjszakai égbolt egy darabja hullott volna a földre és a falura. A ház tetején van egy nagy, nyitható ablak, késő este onnan bújik elő egy távcső, egy szem, amely távolságot, sö- tétséget és fényt szív magába. Az Asztronómus most egyedül lakik a házban – Davíð tizenhét évesen leköltözött a faluba –, és néha azt hallgatja, ahogy a téli sötétség a házak ablakainak feszül.

h á r om 

 

A legjobb időszakban tízen dolgoztak a Kötöttárugyárban, ami egy négyszáz lelkes faluban nem csekélység, 1983 nyarán három hónap alatt húzták fel a 380 négyzetméteres, kétszintes épületet. Az emeleti ablakból a vágóhíd tetejére és a fjordra nyílt kilátás. A Kötöttáru- gyárat az állam hozta létre, és az efféle épületek általában nagyon lassan készülnek el, annyira tétován, mintha mindennap le akarnák állítani a munkálatokat, és az emberek lassanként elfelejtik, hogy mi is épül. Azonban sok múlik a véletleneken. A hegyek színén, egy márciusi náthán, a házak építésének gyorsaságán. Két parla- menti képviselő egyszer jól berúgott: az egyikük a Haladás párthoz tartozott, a másik a régi szociáldemokratákhoz, és késő éjszaka azon kezdtek el vetélkedni, hogy melyikük képes a választókörzetében hamarabb felhúzatni egy új épületet egy tízfős vállalkozás számára. Így született a Kötöttárugyár. A működését 1983 őszén kezdte meg a szemtelenül fiatal igazgató határozott és dinamikus irányítása alatt, aki éppen nekilátott volna a világ meghódításának, amikor a Haladás párti képviselő felajánlotta neki az állást. Így kezdődött tíz ragyogó és célokban bővelkedő év. A földszinten csattogtak a gépek, az emeleten kávézósarok, mosdó, sőt zuhanyzó is volt, és még a falu ifjúsági egye- sülete is kapott egy helyiséget. Jó évek jártak, úgy éreztük, valami nagy dolog kezdődik, biztosra vettük, hogy a mi településünk nem fog kivérezni, mint sok másik, elég volt az igazgatóra néznünk, és máris biztonságban éreztük magunkat. Csattogtak a gépek, zoknik, pulóverek, sapkák, kesztyűk sorjáztak le róluk, és csodálatos látvány volt bemenni a szövetkezeti boltba, ahol volt, hogy mind az öt gazda, akik éppen benn beszélgettek, a Kötöttárugyár termékeit viselték: szépség és harmónia uralkodott akkor a világban, és visszasírjuk azokat az időket. De egyszer minden véget ér, és ebben az életben talán ez az egyetlen, amiben biztosak lehetünk. Tu igitur nihil vidis, az igazgató latinul álmodik, Asztronómussá válik, feláldozza a terep- járóját, a házát, a feleségét, a családi életét, pompás karrierjét az égért meg néhány régi könyvért cserébe. És egy szép napon, a kilencvenes évek derekán, a földszinti gépeket egy nagy teherautóba pakolták; hosszú és nehéz hónapok kezdődtek, az ablakokon keresztül a Nap és a Hold fénye árasztotta el az üres termet.

Igazságtalanság lenne, ha a kedvezőtlen és lehangoló változá- sokért egyetlen ember álmait okolnánk: valószínűleg elvesztenéd a korrektségünkbe, sőt a hitelességünkbe vetett hitedet, akkor pedig mi értelme lenne folytatni? A Kötöttárugyár gépei másho- vá, Kelet-Izlandra kerültek, ahol nagyobb szükség volt rájuk, több bizonytalan szavazó tengődött munka nélkül, bár kétségtelenül hasznos lett volna, ha az igazgató a sarkára áll, nyilván számít, ha egy nagy tehetség, egy új terepjáró és egy testre szabott öltöny ellenál- lást tanúsít. Nem emlékszünk pontosan, hogy az épület földszintje mennyi ideig állt üresen, de az Asztronómus még egy egész éven át kapta a szép fizetését egy szellemház igazgatásáért. A közönséges alkalmazottakat, a kilenc dolgozót, a hét nőt és két férfit ugyanakkor azonnal szélnek eresztették. A férfiak megtalálták a helyüket, beszél- tek a focicsapatból, az iskolából, a Rotary-klubból ismert barátaikkal: ez a férfiak világa. Az egyikük, Gunnar a villanyszerelőnk, Simmi se- gédje lett, a másik, Ásgrímur, akit csak Ossinak nevezünk, a bádogos, a kőműves és az ács mellé állt be; felváltva dolgozik náluk egy-egy hetet, és idővel tapasztalt és keresett szakember lett belőle. Ossi azzal kezdi a napjait, hogy hálát ad a gondviselésnek, amiért a Kötöttáru- gyárat Kelet-Izlandra, a napkeltéhez jóval közelebbre költöztette.

A hét nőből öt még mindig munkanélküli, pedig jó néhány év eltelt azóta. Öt munkanélküli nő, az összesen tíz dolgos kéz. A másik kettőnek nagyobb szerencséje volt: az egyikük Elísabet, akiről még lesz szó, a másik pedig Helga, aki a hét öt napján reggel nyolc és dél- után öt között egy telefon mellett ül.

Valószínűleg az iskolánk igazgatója, Sólrún hozta létre azt az állást Helgának. Sólrúnt már régóta aggasztotta a modern kor em- berét gyötrő stressz, a tempó, a terhelés, az élet. Szálakat kezdett húzogatni a rendszerben, leveleket írt, befolyásos emberekkel beszélt, aztán Helga leült a telefon mellé, és azóta is ott ül. A mun- kája – egyfajta kísérleti projekt vagy innováció, nem tudjuk, mi- lyen szóval illessük – abból áll, hogy meghallgatja azt, aki felhívja, néha közbevet egy-egy szót vagy akár egy mondatot, de bármi történjen is, megőrzi a nyugalmát. Ilyen egyszerű, de mégsem any- nyira az. Egyesek csak azért telefonálnak, hogy csevegjenek vele, magányosak, akarják hallani valaki más lélegzetét, mások viszont azért, hogy kiadjanak magukból minden ingerültséget, minden nyugtalanságot és szorongást, amit ez a lihegő kor felkavar bennünk. Sólrún azt állította, hogy Helga munkája egyeseknél oldja majd a fe- szültséget, másoknál pedig csökkenti a magány fájdalmát. A stresszről így írt az egyik levelében: „…olyan jelenség, ami felgyűlik bennünk, és ezért időnként szükséges kiengedni.”

Helga negyven körül jár, nincs férjnél, van egy gyereke és szép, finom a nyaka. A gyerek apja, egy délebbre élő gazda sokat gondol rá, a nyakára, amelyet gondolatban sokszor megcsókol, ahogy talán mi is. Helga elégedett a munkájával, vastag pszichológiai köteteket búj, olyan könyveket olvas, amelyek a jelenkort próbálják értelmez- ni, sok közöttük angol nyelvű; Helga sokszor ad hálát azért, hogy a Kötöttárugyárban megszűnt a munkahelye. Vannak persze nehéz napjai, amikor az emberek annyira végtelenül stresszesen hívják fel, hogy csak ordítanak vele; talán egyszerűen csak dühösek, és attól, hogy becsmérlő szavakat zúdítanak Helgára, megtisztulnak, és job- ban lesznek, Helga azonban esténként, amikor megteríti az asztalt magának és a lányának, néha úgy érzi, mintha égett szag áradna a fü- léből. Egyesek utólag megbánták, hogy elvesztették az önuralmukat a telefonban, és megbánásuk, hálájuk, kedves gondolataik jeléül ap- róságokat küldtek neki: Anton, a falu taxisofőrje virágot, bonbont, vörösbort, egy hatos csomag sört, egy üveg vodkát, egy könyvet, egy kölyökkutyát, sőt egyszer egy rozsdavörös bárányt, amelynek szemé- ben az ég tükröződött. A kölyökkutyából pompás eb lett, a bárányból birka, és jól érzik magukat Helga kertjében. Öröm látni, ahogy Helga a faluban sétál, esti imáinkban is megemlékezünk róla, a következő- képpen: vigyázz, nehogy Helga szép feje szétrobbanjon attól a sok rémes gyalázattól.

Gyalázaton nem csak azt értjük, amit az emberek a jelenkortól megtépázottan és összezavarodva beleordítanak vagy belemondanak a telefonkagylóba: arra az öt nőre is gondolunk, sőt főleg rájuk, arra a tíz dolgos kézre, akik azóta sem kaptak munkát. Attól a naptól kezd- ve, hogy a Kötöttárugyár gépeit kicipelték a teherautóba, heti kétszer összegyűlnek, elszórakoztatják egymást, és betöltik a munkanélkü- liséggel együtt járó űrt. Tíz dolgos kéz egy szobában, tíz munkanél- küli kéz; hajdan egy körforgás része voltak, rányomták a bélyegüket a mindennapi életre; de nézd csak meg őket most, hát micsoda kéz- pazarlás ez!, és telik az idő. Helgát nem mindig illetik szép szavakkal, nála jobban is el tudnák látni a munkáját, a sok bohóckodás, pszicho- lógiai könyvek és rozsdavörös birka nélkül is, piros blúzt vennének fel fekete farmerral; a tíz kéz feldúlt méhrajként emelkedik fel. És újab- ban férfiak hívogatják Helgát, hogy a házasságukról beszéljenek vele, a feleségükről, a házaséletük szegényességéről; özvegyek, elváltak és nőtlenek telefonálnak neki, és a magányról panaszkodnak. Panaszt kellene tennünk a Szociális Minisztériumnál, mondja az egyik nő, vagy ez a munka talán az Egészségügyi Minisztérium hatáskörébe tartozik? – nem tudják eldönteni, és telnek a hónapok, az öt nő együtt nézi a Lakásbelső/Lakáskülső tévéshow-t, a szappanoperákat, a főzőműsorokat, a beszélgetős műsorokat; igazából egész napos munka egyszerre figyelemmel kísérni a tévéműsorokat és a falu éle- tét, és az elmúlt években a kettőt egyre nehezebb megkülönböztetni. De ott a tíz munkanélküli kéz, az étkezőasztal roskadozik a tortáktól, a sütőben sült ételektől, a kávétermoszoktól, a receptektől, az önsegí- tő könyvektől, a népszerű regényektől; nyár van, tél van, vakító nyári fény, koromfekete éjszakák.

n ég y

 

Aligha lehetne élni itt a világ végén, ha a tél nem lenne ennyire hosszú, az éjszaka pedig ily sötét. Az Asztronómus téli estéken és éjszakánként, tekintetét az égre szegezve a falu szélén kószál, néha egy jó kézi távcsővel, ha pedig nem odakint van, akkor a nagy távcső mellett ül, amely leszippantja a távolságokat a faluba, a könyvei fölé görnyed, egyik-másik azon az ősi nyelven, latinul íródott, vagy a szá- mítógépe képernyőjére mered, és sokat gondolkodik. A haja őszül, nagyon intelligens, sok mindent ért a világmindenségből, amit mi fel sem fogunk. Néhányan megkérdeztük tőle, hogy megjelent-e neki Isten, de az Asztronómus nem beszél Istenről, talán elég neki az égbolt és a latin; a csillagok sosem hagyják el az embert, amit Is- tenről talán nem lehet elmondani. A csillagok mindig közel vannak, még ha a hétköznapokhoz láncolva nehezünkre esik is egy kalap alá venni a közelséget és a csillagokat: Reykjavík meglehetősen távol van, Sydney rettenetesen messze, de még az is csak egy kőhajításnyi a legközelebbi bolygóhoz, a Marshoz képest, amely 230 millió kilo- méter távolságra kering, elég messze az Asztronómus számára, aki az öreg Mazdájával a hosszú lejtőkön száztíz kilométeres sebességet tud elérni. De persze minden paradox és viszonylagos, a legtöbb szónak annyi oldala van, hogy megszédülünk tőle, és az ember, aki- vel együtt élünk, távolabb lehet, mint a Mars, annyira távol, hogy azt már sem űrhajó, sem távcső nem képes áthidalni. De senki sem él meg egyedül az égboltból; évek teltek el a Kötöttárugyár bezá- rása óta, az Asztronómus nagyjából kilenc éve nem kapja igazgatói fizetését, akkor hát miből él? Az élet sok pénzbe kerül, akkor is, ha az embert nem érdeklik a magasnyomású mosók, a nagyobb tévék, a legújabb konyhai eszközök: eltűnődünk ezen, de nem merjük kerek perec megkérdezni az Asztronómustól; tőle, aki a föld felüle- tén kóborol, magasan, vékonyan, dús ősz hajával, szürke és beesett szemével; van valami szent ebben az emberben, aki csak a közelébe kerül, ösztönösen halkabban kezd beszélni, és igyekszik kerülni a pitiáner gondolatokat. A csillagokról, az égről, Kopernikuszról teszünk fel neki kérdéseket, másról nemigen, pláne nem a pénzről. Még az öreg Lára sem fárasztja a történeteivel – bárcsak nekünk is ekkora szerencsénk lenne! Lára a távolból úgy néz ki, mint egy kis, kövér „r” betű, rettentően lassan mozog, de ahhoz gyanúsan ért, hogy beszorítsa az embert a szövetkezeti bolt, a bank, a rendelő valamelyik sarkába, és minden további nélkül mesélni kezdjen az életéről, és mintha jobbára egy mondat közepén kezdené. Elég hosz- szú élete volt; ha az éveket ki lehetne húzni, mint egy mérőszalagot, akkor bőven elérnének a Jupiterig, vissza azonban már aligha. De mi tudatlanok vagyunk, kevés dologhoz értünk, és fülig merülünk a hétköznapok egyhangúságába, miért zavarna hát bennünket egy férfi, aki az égboltot hordja a fején, és évente tucatszámra kapja a leveleket a világból, ráadásul mindet latinul?

öt 

 

Még léteznek olyan emberek, akik veszik a fáradságot, hogy le- velet írjanak. És ezen a hagyományos módszert értjük: amikor a szavakat papírra vetjük, vagy számítógépbe pötyögjük és ki- nyomtatjuk, majd borítékba rakjuk, elmegyünk a postára, még ha a címzett a legjobb esetben is csak másnap, de gyakran jóval később kapja meg. Ez nem egy letűnt világba való görcsös ka- paszkodás, reakciós magatartás, a kihunyó parázs élesztgetése? Hozzászoktunk a gyorsasághoz, bepötyögjük a szavakat a szá- mítógépbe, megnyomunk egy gombot, és azok máris célba érnek. Ezt nevezzük tempónak. És minek küldenénk levelet a postán, hisz nincs türelmünk az efféle csigatempóhoz – elvégre minek járjunk lovas kocsin, ha van autónk? A számítógépbe bevitt sza- vak hajlamosak eltűnni, semmivé válni, régi szoftverekbe záródni, a számítógép összeomlásakor kitörlődni, amitől a gondolataink és reakcióink levegővé válnak: száz, hát még ezer év múlva senki sem fog tudni a létezésünkről. Persze nekünk nem kellene ezzel törődnünk, hiszen mi itt és most élünk, nem pedig száz év múlva, de ha egy nap régi levelekre bukkanunk, valami dolgozni kezd a bensőnkben, mintha egy olyan szálat találtunk volna, amely tő- lünk kiindulva eltűnik a múltban, és azt gondoljuk: ez az a szál, ami összeköti az időket:

 

London, 1759. május 28.

Siess haza ebből a szánalmas háborúból, gyere rögtön, és me- legítsd meg a keblemet! Nélküled semmi sem vagyok, el vagyok veszve.

 

A levelek, amiket e-mailen küldünk egymásnak, néhány év alatt semmivé foszlanak, és az a gondolat, az az érzés rág bennünket, hogy ezzel elszakítjuk azt a szálat, ami elér hozzánk, és, ami nem halad tovább, űrt hozunk létre, amely sohasem telítődik meg. Min- denekelőtt a saját korunkhoz akarunk hűek lenni, nem pedig valami elképzelt jövőhöz, mégis furdal bennünket a lelkiismeret, mintha valami bűnt követnénk el; különben is: remekül fel tudjuk halmoz- ni a lelkiismeret-furdalást. Furdal bennünket a lelkiismeret, mert nem olvasunk eleget, túl keveset beszélgetünk a barátainkkal, túl kevés időt töltünk a gyerekeinkkel, az idősekkel. Állandó mozgás- ban vagyunk ahelyett, hogy leülnénk és hallgatnánk az esőt, innánk egy csésze kávét, kebleket melegítenénk. És sohasem írunk levelet. És mégis előfordul, hogy mi, akik itt élünk, távol az 1-es főúttól, leülünk levelet írni, aztán elvisszük a postára. Megörvendeztetjük Ágústát, értelmet adunk a létezésének, ráadásul kellemes érzés fog el bennünket, olyan, mint amikor felidézzük, milyen volt egy medvecukorcsövön át kólát inni, vagy elmenni a Nemzeti Múzeum- ba, vagy meglátogatni egy idős nagynénit: bizonyítani hűségünket

az elmúlt idő iránt.

h at 

 

Régen a postahivatal volt a falu egyik központja, levelek és csoma- gok áramlottak át rajta, és még két telefonfülkéje is volt azok számá- ra, akiknek a megyén kívül kellett felhívniuk valakit: keddenként sorok alakultak ki a fülkék előtt, mert addig kellett megrendelni a fővárosból az italokat, amiket a hétvégén akartunk meginni. A te- lefonfülkéket már felszámolták, vége azoknak az időknek amikor Ágústa bele tudott hallgatni a beszélgetésekbe. Sőt, lett italbolt is a faluban, amely keddenként és csütörtökönként 13 és 14.30 között tart nyitva; így változik meg minden.

Harminc évvel ezelőtt négy nő dolgozott a postahivatalban; Ágústa akkor még nagyon fiatal volt, és olyan vörös és vastag rúzst használt, hogy az leginkább egy stoptáblára emlékeztetett; talán ezért nem ment még mindig férjhez, pedig már középkorú. Harminc éve még négy nő dolgozott itt, mára viszont csak Ágústa maradt a levélhordók mellett, akik közül az egyik a faluba kézbesíti a leveleket, négy pedig autóval járja a környéket. Decemberben Ágústa két unokahúga is besegít, annyira fiatalok, hogy még min- den vibrál körülöttük, és ilyenkor főleg fiúk adnak fel leveleket és képeslapokat – tulajdonképpen bármit elküldenek bárkinek, csak nézhessék a lányokat. Ágústa és a postahivatal egy és ugyanaz, mint a kar és a ruha ujja. A levélhordókat vaskézzel irányítja; alacsony, vékony, könnyű, mint a pehely, ha másodpercenként tizenkét mé- teresnél erősebb szél fúj, életveszélyes kimozdulnia, olyan rekedt és ráncos, amilyen csak egy láncdohányos tud lenni, a keze pedig olykor két kíváncsi kutyakölyökre emlékeztet.

Ezt a kutyahasonlatot jól kitaláltuk, mivel Ágústa nagyon kíván- csi, és kevésen, csupán egy hajszálon múlott, hogy a kotnyeleskedé- se nem került az állásába és a becsületébe. Ágústát gúnyolták, fenye- gették, de mindig tántoríthatatlan maradt, nem hagyta magát, és hű maradt a természetéhez. De mindez még a hetvenes évek közepén történt, amikor más volt a világ: még élt a Beatles mindegyik tagja, az ember úgy szállt repülőgépre, hogy nem jutottak eszébe terroris- ták, az utak pedig nehezebben járhatóak és kanyargósabbak voltak, a távolságok meg jóval nagyobbak; a világ tágabbnak tűnt, és az em- berek közötti kommunikáció egyik központja a postahivatal volt. Ágústa ekkor már három-négy éve volt a postán, kedvelték, rende- sen dolgozott, de valamiféle nyugtalanság munkált benne, elége- detlenség, nem volt teljesen boldog, valami hiányzott az életéből: egy nap felbontott egy levelet, amit a faluban adtak fel, és elolvasta. Jólesett neki, mintha hosszú önmegtartóztatás után cigarettafüstöt tüdőzött volna le, a kellemes érzés szétáradt a testében; Ágústa fel- sóhajtott, és az egyik dolog hozta a másikat. Felbontott egy újabb le- velet, egy kisebb csomagot, aztán egy nagyot, és idővel a falu egyik legfőbb hírforrásává vált; kisebb-nagyobb információkat közölt velünk, beszámolt a várakozásokról és csalódásokról, leleplezett két félrelépést, háromszor figyelmeztette a szülőket, amikor tizenéves gyerekeik levelezőtársaknak küldött üzenetei arra utaltak, hogy rossz útra tértek. Talán különösnek találod, hogy az itteni emberek elfogadták, hogy Ágústa kezei olyanok, mint két kíváncsi kiskutya, akik minden levelet és csomagot megszaglásznak, és tudják, kinek mi érkezett, kik fizetnek elő pornóújságra, vagy ahogy ő hívta őket, ágyékhírlapokra, de ne felejtsd el, hogy a tél néha nagyon hosszú, lassan és eseménytelenül telik, kevesen vagyunk, hó borítja az utcá- kat, és szél zúg a házak között. Ilyenkor nem rossz, ha az embernek akad valami elintéznivalója a postahivatalban, tesz egy megfelelő megjegyzést Ágústának, majd egy új információval tér haza, valami aprósággal, egy kis pletykával, amin el lehet csámcsogni, amit meg lehet beszélni egy kávé mellett, hogy teljen az idő. De valóban ke- vésen, egy hajszálon múlott, hogy Ágústa nem veszítette el a mun- káját és a becsületét: megvádolták, hogy nem tartja tiszteletben az emberek magánéletét, visszaél a bizalommal, és minden lében kanálnak, pletykafészeknek, kígyónak, boszorkánynak nevezték. Ekkoriban emelkedett a napi cigarettaadagja alig egy dobozról bő kettőre, és azóta azon a szinten is maradt, ezért bátran ki lehet jelen- teni, hogy a támadások és a bírálatok néhány évvel megrövidítették Ágústa életét – némelyünknek több dolog nyomja a lelkiismeretét. De nem rúgták ki. A dolog elült. Lassanként megtanulta óvatosab- ban kezelni az ügyeket, és úgy fogalmazott, mintha értesüléseit más- valakitől szerezte volna, ami bizonyára senkit sem tévesztett meg, de mindenhez hozzá lehet szokni, és végül minden hétköznapivá és magától értetődővé válik. Az információi kétségkívül hasznosak- nak bizonyultak; Ágústa kíváncsisága házasságokat mentett meg, reménytelen kapcsolatoknak vetett véget, és megszoktuk, hogy kihasználjuk a helyzet előnyeit, sőt volt, hogy leveleket küldtünk csak azért, hogy kitudódjon valami; de az idők változnak, a postahi- vatalok száma egyre csökken, bezárják őket vagy élelmiszerboltok sarkaiba helyezik át, ahol a racionalizálás miatt elveszítik jellegü- ket, az e-mail révén pedig már levélkihordókra is alig van szükség. Ágústa jelentősége megcsappant a közösségünkben, már rég nem középpont, de csak akkor jöttünk rá, mennyire függünk az ébersé- gétől és a kíváncsiságától, amikor elkezdtek érkezni a levelek és a csomagok az Asztronómusnak. Nyilván el tudod képzelni, mekko- ra csalódottságot érzett, amikor felbontotta az első leveleket, és látta, hogy mindet latinul írták. Ágústa addigra már belejött, hogy átrágja magát az angolul és skandináv nyelveken írott leveleken – remek szótárai voltak. Most mihez kezdjek?, gondolta Ágústa, mi- közben dohánytól sárga ujjai között az első levelet forgatta. Másnap újabb levél érkezett, aztán egy harmadik, egy héten belül hat. Ez megviselte Ágústát, karikás lett a szeme, lógatta az orrát, és amikor ezt észrevettük rajta, azt gondoltuk, rákos, és átkoztuk a cigarettát. De Ágústát nem olyan fából faragták, aki feladja, határozott, igazi harci kutya volt, beszélt Jakobbal, a kamionsofőrrel, aki néhány nap múlva hozott neki egy latin–izlandi szótárt. Azonban nehezen boldogult a latinnal, ráadásul a leveleket kézzel írták, és a jelek sze- rint a levélírók mindent beleadtak, hogy minél rondábban írjanak; a franc essen beléjük, mondta Ágústa. Ez csalódást okozott nekünk, úgy éreztük, mintha Ágústa cserben hagyott volna bennünket, és ezt ő is érzékelte, és néha minden nyilvánvaló ok nélkül is kedvet- len volt. Egyre újabb levelek érkeztek, és Ágústa lassanként fel sem bontotta őket; csend borult rájuk, titokzatos csend.

h ét 

 

Vajon min gondolkodhat?, tettük fel néha a kérdést az Asztronómusra célozva, hogy érezheti magát, mi játszódhat le abban, aki mindent fel- áldozott, hátat fordított a sikernek, a családnak, a hétköznapi életnek? Ez felettébb foglalkoztatott bennünket, bőséges beszédtémát jelen- tett hosszú téli estéinken, amikor a világ mintha megfeledkezett volna rólunk, és semmi egyéb nem történt azon kívül, hogy az ég változtat- gatta a színeit. Komoly figyelmet keltett, amikor Elísabet kiragasztott egy hirdetést a szövetkezeti boltban, ugyanoda, ahol harminc éven át az öreg Geir, később pedig Kiddi meghirdette a filmvetítéseket:

 

AMI IGAZÁN SZÁMÍT

Az Asztronómus jövő szerda estétől havonta tart előadást a kö- zösségi házban arról, ami igazán számít. Az előadások pontosan 21 órakor kezdődnek, 40 percesek, diavetítéssel zajlanak, és az Északi Minisztertanács támogatásával zajlanak. Az Asztronó- mus az előadás után kérdésekre is válaszol. Kávét és harapnivalót biztosítunk.

 

A közösségi ház dugig megtelt, többen jöttek el, mint Kiddi leg- sikeresebb filmvetítéseire, a James Bondokra, vagy a Drágán add az életed!-re. Davíðnak és Elísabetnek rengeteg tennivalója volt. Kávé, fánk, apró harapnivalók, az embereket a helyükre kellett vezetni, a kabátjukat a ruhatárba tenni; fontos este volt ez, és bi- zsergett a gyomrunk: mindjárt itt az idő, nemsokára megtudjuk, min gondolkodik az Asztronómus, mi áll azokban a könyvekben. Szürcsöltük a kávét, majszoltuk a fánkot, gyanakodva kóstolgattuk az apró falatkákat, és vidáman jelentettük ki: az a lényeg, hogy az Arsenal nyerje a bajnokságot, hogy ma éjszaka rendesen felálljon nekem, hogy Goggi ne élvezzen el túl hamar, az a lényeg, hogy a hétvégén jól be tudjunk rúgni. Az Asztronómus végig a színpa- don állt, a pulpitus mögött, csak bámult bele a levegőbe, úgy tűnt, semmi sem érdekli, sem a zsivajunk, sem a várakozás, sem az este, sem az előadás, mintha keresztüllátna az épület falain és tetején, és az esti égboltot kémlelné, amely az ősz előrehaladtával egyre sötétebbé vált a csillagok között. Felülemelkedik mindenen, gon- doltuk nem kevés alázattal, elvégre tudós ember. Ugyanakkor az Asztronómusnak meg kellett kapaszkodnia a pulpitusban, hogy ne essen össze; ezt nem élem túl, gondolta magában. Davíð időnként fel-felpillantott a színpadra; ezt nem éli túl, súgta oda Elísabetnek, aki fekete, testhez álló bársonyruhát viselt, és emiatt egyesek a kör- müket rágták, az öklüket harapdálták; az a lényeg, hogy az egy fekete bársonyruha. Bizonyára emlékszel, hogy Elísabet a Kötött- árugyárban dolgozott, nem sokáig, csak az utolsó két évben, és ha- mar, szinte még gyerekként, az igazgató nem hivatalos assziszten- sévé vált; az a rohadt kis kurva, gondolta az öt nő, akik az első sorok egyikében ülve figyelték – még szerencse, hogy pillantással nem lehet ölni. Elísabet letompította a világítást a teremben, a színpad fényszóróit pedig erősebbre állította; Davíðdal együtt legelöl ültek, a legközelebb a színpadhoz, és a fényszórók fénye úgy vetődött rájuk, mint valami finom esőpermet. Az Asztronómus szíve úgy vert, mint egy csapdába esett kis állaté, a teste rázkódott, a keze remegett. A színpadra meredtünk, teltek a percek, ő hallgatott, csak bámulta a levegőt, és néhányunkban már felvetődött, hogy az Aszt- ronómus azért hívott ide össze bennünket, hogy bemutassa nekünk a csendet, mivel igazán az fontos, és a könyvei is tele vannak hallga- tással. Igen, természetesen, és viszolyog a pletykáinktól, a pusmo- gásunktól, hogy egész álló nap jelentéktelen dolgokról locsogunk, a függöny hosszáról, a gumiabroncs méretéről, aztán meghalunk.

Az aranyat a hallgatásba rejtem: aki egyedül, magában csend- ben marad, sok mindent fel tud fedezni, a csend beszivárog a bőr alá, megnyugtatja a szívet, enyhíti a szorongást, megtölti a szobát, megtelíti a házat, de odakint mint egy sprinter, egy versenyautó, a saját farkát kergető, de azt soha el nem érő kutya, zúg a jelenkor. De a csend sajnos kerüli az embereket, rövid ideig érzi jól magát a tömegben, hamar lelép. Valaki köhögött, valaki nyelt egyet, valaki suttogott, vigyorát a tenyerével leplezve. Davíð behunyta a szemét, és arra gondolt, nem bírom tovább, nem vagyok itt, de Elísabet las- san felállt. Megfordult, és végignézett a félhomályban úszó termen, valószínűleg mondani akart valamit, ránk nézett, de aztán meggon- dolta magát; a sugdolózás elcsendesedett, a kaján vigyorok eltűn- tek, azért néztünk rá, mert ott állt. Mindössze huszonnégy évesen, a sötét bársonyruhájában, a vállára boruló hosszú, sötét hajával, fe- ketésbarna szemével; nem volt kimondottan csinos, de basszameg, van benne valami, gondoltuk, de a ruha alatt nem meztelen – és minden lelassult. A közösségi ház fölött elcsendesedett az ég, a vér lassabban keringett bennünk, semmi más nem számított, csak az a nő. Mintha a színpad fényei rá irányultak volna, és puha, szinte áttetsző kezekként megragadták volna őt; sötét bársonyruhát viselt, amelyet szinte csak a melle tartott, vagy a bársony és a mellbim- bók közötti enyhe elektromos feszültség. A kibaszott kurva életbe, gondolta valaki szédülten, mindjárt lecsúszik a ruha, és csak a de- rekán áll meg, jóságos ég, hagyd, hogy megtörténjen, engedd, hogy a ruha lecsússzon, hadd lásson a szemem valami szépet, mert hosz- szú tél áll előtte. Hülye kurva, kibaszott fasztarisznya, motyogta egymásnak az öt nő, és ekkor az Asztronómus kinyitotta a száját és megszólalt: Az ég lélegzetében minden elfér.

Egy ilyen mondat mindent magában foglal, vagy egyáltalán sem- mit, és nem tudtuk, most épp melyik az igaz. Elísabet meg közben továbbra is ott állt, képtelenség volt gondolkodni, megemészteni a szavakat, de aztán leült, és az Asztronómus higgadtan, ugyanak- kor nagyon lelkesen, a Kötöttárugyár aranykorát idézve fel ben- nünk, azt mondta: az ég nagyon tágas, elfér benne a kezdetünk és a végünk. A hangja lágy volt, és sötét, mint egy bársonyruha.

Így kezdődött.

Csaknem tíz éven át havonta egyszer biztosra vehettük, hogy ott fog állni a közösségi ház színpadának emelvényén. Kilenc év, így telik az idő: a reggeli csendben néha a csigaforgató szívszorongató kiáltására ébredünk, kinézünk, és látjuk, hogy deres az ég.

Noha az a kilenc évvel ezelőtti októberi este egyszerre fog- lalta magába mind a világmindenség tágasságát, mind egy sötét bársonyruhát, a tél előrehaladtával a hallgatóság megfogyatko- zott, tavasszal pedig már az is jónak számított, ha tízen elmentek meghallgatni a mindenség órájának ketyegését az Asztronómus beszédében, és ez így is maradt. Persze jobban oda kellett volna figyelnünk, emiatt egy kicsit furdal is bennünket a lelkiismeret – újabb rohadt lelkiismeret-furdalás –, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a hétköznapok sűrű hóesésében sok egyébbel is törődni kell: lefektetni a gyerekeket, a nap végén rendet rakni, belepillantani újságokba, ajtókat lefesteni, megnézni a kocsi alvázát, felhívni valakit, vagy lehet, hogy épp a Lakáskülső/Lakásbelső megy a tévében, esetleg a Bajnokok Ligája valamelyik focimeccse, és a Real Madrid játékosaiban kétségtelenül több élet van, mint az Asztronómus beszédében. Ennek ellenére néha benézünk, ha épp nem történik más, ha nincs meccs, ha kitört a pingpongasztal lába, ha a kisboltban állott a kávé, ha már tettünk harminc kört a falu körül, ha már eleget csámcsogtunk a legújabb pletykákon; irigyel- jük azokat, akiknek ADSL-kapcsolatuk, kerti jakuzzijuk, vagy nagy DVD-gyűjteményük van. Bedugjuk az orrunkat az előadásra, hallgatjuk, ahogy az Asztronómus szavaiban lélegzik az ég, kapunk egy kávét meg egy szelet süteményt Elísabettől, akit alaposan meg- nézünk, és eltűnődünk, vajon a pulóvere vagy a ruhája alatt mezte- len-e a melle, majd az előadó kísértetiesen sápadt arcára pillantunk, amely az évek során megsoványodott: hegyes orra még hegyesebb- nek tűnik, és a profilja egészen olyan, mint egy fejsze. A tíz kéz már egyáltalán nem jár hozzá; a csillagok túl messze vannak, olyasmin akarunk gondolkodni, ami közel áll hozzánk, mondják, és emellett azt állítják, hogy a férfiak csak azért járnak az előadásokra, hogy Elísabet mellét bámulják, abban reménykedve, hogy az a lotyó majd rájuk néz, és a nedves ajkai közül kidugja a nyelve hegyét, pedig csak megjátssza magát, pontosan tudja, hogy a férfiak szívéhez az ágyékukon át vezet az út.

A gyér részvétel nem zavarja az Asztronómust, akár ketten, akár ötvenen hallgatják, ő ugyanannyira eleven, és ugyan mi sem nagyon járunk az előadásaira, nagyon elégedettek vagyunk velük, sőt büsz- kék rájuk, intelligens arculatot kölcsönöznek a falunak, a társasági élet kellemes színfoltjai. Egy négyszáz lelkes falu estéit néha nehéz élettel megtölteni: évente hét-nyolc bált tartunk, whistbajnokságot, bingóesteket meg Kiddi filmvetítéseit.

n yo l c

 

A jó napokon Kiddit csak a Filmsztárként emlegetjük: nagyon fiatalon kapott egy epizódszerepet Friðrik Þór Friðriksson Fehér bálna című filmjében, és ezért úgy ismeri a filmszakmát, mint a te- nyerét. A filmvetítéseket szeptembertől májusig a hónap első és harmadik csütörtökén tartják, az aktuális film plakátját vasárnap teszik ki, és a Kiddi által összeállított műsorfüzetet 300 koronáért meg lehet venni a boltban. Ír benne a rendezőről, a színészekről, néha az operatőrről vagy a vágóról és a film témájáról is. Kiddi az 1990-es évek elején vette át e szerepet az öreg Geirtől, aki akkor már bő húsz éve vetített nekünk filmeket, mindig ugyanazzal a géppel, amelyet a terem leghátsó ülései mögött állított fel, és amely végül már annyira leharcolt lett, hogy úgy zakatolt, mint egy kiszolgált traktor, annyira hangosan, hogy túlharsogta a vászonra kivetített halk jeleneteket, meg örökös fókuszálási problémákkal küzdött, és a színek is hajlamosak voltak egybemosódni. Geir egy rendkívül szórakoztató vígjáték közben halt meg, visítottunk a nevetéstől. Jó érzés nevetni, az őszinte nevetés a boldogság és az önfeledtség titok- zatos keveréke, teljesen feloldódunk benne, ilyenkor a személyiség fölött lebegünk, személy helyett emberré válunk. Sajnos nem em- lékszünk a film címére, ráadásul mindez még a szünet előtt történt, és a termen végigfutó nagy kacagás után a géphez legközelebb ülők furcsállni kezdték, hogy Geir mennyire hallgatag és komoly, pedig mindig gondosan megválogatta a filmeket, és gyermeki örömmel nevetett, ha a nézők is jól mulattak rajtuk. Heiða, a lottó-, biztosí- tási és újságügynök odahajolt Geirhez, megcsípte, és félhangosan odasúgta: mi az, csak nem meghaltál, öregem? Márpedig éppen az történt, az öreg Geir már nem lélegzett, holtan ült a mozigép mellett, és ezért nem nevetett többé. Heiða azóta vigyáz a szájára.

Egyértelmű volt, hogy Kiddi veszi át a helyét, hiszen maga is film- sztár, ráadásul hosszú éveken át az öreg segédje. Kiddi azzal kezdte, hogy vett egy új gépet; szerinte Geir túlságosan kötődött a régihez, és nemsokára saját műsorfüzetet is nyomtatott, amelyben megosztotta velünk gondolatait, véleményét és a vetített filmekkel kapcsolatos ismereteit; rövidesen elég ügyesen tudott összefoglalókat írni, a leg- jobbak egy novellával is felérnek. A felesége, Steinunn a műsorfü- zeteket ügyes rajzokkal díszíti, amelyek közvetve vagy közvetlenül a filmek témájához kapcsolódnak. Steinunn és Kiddi az öreg Geir egyik utolsó filmvetítésén jöttek össze. Steinunn nem sokkal koráb- ban érkezett a faluba helyettesítő tanárként Reykjavíkból; alacsony, filigrán nő, hosszú, sötétszőke hajjal, kecses járással; a ruházatával hívta fel magára a figyelmünket: méregdrága márkákat hordott, mondták azok, akik értettek az ilyesmihez. Világoskék farmerban jött a filmvetítésre, jobb térdén egy 6-os, a balon egy 8-as számmal. Kiddi mindig hordott magával egy butykost, a vetítéshez ugyanis hozzátartozik, hogy az ember iszik egy-egy kortyot, némelyek ugyan túl sokat, és ők odakint öklendeznek a vécében. Kiddi mindig is magabiztos, világot járt férfi volt, filmszínész és ki tudja, még mi, azonnal odalépett a tanárnőhöz, akivel szemben mi még zavarban éreztük magunkat, és megkérdezte, hogy érzi magát itt a világ végén, majd odanyújtotta a butykosát: konyak. A nő óvatosan belekortyolt, Kiddi elmosolyodott, és elkezdődött a film. A nő a szünetben ivott még egy kortyot, beszélgettek, Kiddi tekintetét a térdére szegezte, a 6-osra meg a 8-asra. Mi az?, kérdezte Steinunn kissé tétován, érezve, hogy bámulja a férfi. Kiddi ekkor felpillantott rá, a szemébe nézett, és megkérdezte: lehetek én a 7-es? Egy ilyen kérdés élet vagy halál, pofon vagy csók. A film második feléről lemaradtak, tükör van az ágyad fölött, jegyezte meg Steinunn, zavar?, kérdezte Kiddi, nem, még jobb lenne, ha a tükrök teljesen körbevennének.

k il e n c

 

Így ment ez, de az Asztronómus előadásai közben senkinek sem jutna eszébe lerészegedni, pedig kézenfekvő lenne egy kicsit eltompítani az ember érzékeit, miközben ő hatalmas erőkről beszél, a világűrben rejtőző fekete lyukakról, amelyek pokoli pókokként szippantanak magukba mindent, ami a közelükbe kerül: meteoritokat, üstökösö- ket, holdakat, bolygókat, napokat, mindent elnyel a csillapíthatatlan étvágyú fekete üresség.

A fekete lyukak halott napok, magyarázta az Asztronómus, és ez szerepel az Elísabet által évente hat alkalommal megjelentetett füzetben is, amely az előadások kivonatait tartalmazza. Az egyikben szó esik Johannes Keplerről is, aki valahogy a kedvencünk lett. Az anyját boszorkánysággal vádolták, vizes ronggyal verte a férfiakat, de gondját viselte a fiának, aki Az álom – posztumusz mű a holdbéli csillagászatról című könyvet írta, azt, amely miatt az Asztronómus feleségének türelme elfogyott – ahogy ez eszünkbe jut, az ujjunk kissé megremeg. A könyv férfiakról szól, akik a Holdra utaznak, és Izlandról indulnak el. Az Asztronómus lefordította és felolvasta azt a részt, amely itt játszódik; Kepler a tizenhetedik században élt, amikor Izland volt az ismert világ pereme, és kevésen múlt, hogy nem hagyták le a térképekről. Az iskolaigazgató, Sólrún különböző projekteket készíttetett a gyerekekkel a történetből, és tavasszal egy kiállítást is rendeztek a képekből. De Sólrún nem a fekete lyukakat rajzoltatta le a gyerekekkel, mivel nem igazán gyerekbarátak, rosz- szabbak, mint a liberalizmus, rosszabbak, mint az Egyesült Államok, rosszabbak, mint az üvegházhatás, a fekete lyukak halott napok, amelyek annak idején sokkal nagyobbak voltak a miénknél, amelyet mégis Isten szemének neveztek. Évmilliókon át világokat ragyognak be, aztán összeomlanak egy apró, de szédítően nehéz pontba, és fe- kete lyukká változnak. A füzetke szerint a fekete lyukak története „kétségkívül Lucifer történetét juttatja eszünkbe, a fényes angyalét, akit lehajítottak a pokolba, és ami ott világos volt, sötét lett, az isteni ördögivé vált. Lehet, hogy a fekete lyukak az Ördög szerszámai, a leg- rettenetesebb fegyverek az Úr elleni örök küzdelemben, aki annyira eltávolodott tőlünk, hogy nehéz elhessegetni magunktól a teljes reménytelenséget.”

Egészségünkre! kellene mondanunk, távozz tőlem, Sátán, vagy pedig: Több fényt!



[A tenger mély, változnak a színei, és mintha lélegezne. Jó, hogy itt a tenger, mert néha napok telnek el anélkül, hogy bármi történne, és olyankor kinézhetünk a fjordra, amely bekékül, majd zölddé válik, aztán sötét lesz, mint a világvége. De ha igaz, hogy a mozdulatlanság a sebesség álma, akkor talán építenünk kellene egy szanatóriumot a stresszben szenvedő városlakóknak, és most nemcsak Reykjavíkra gondolunk, hanem Londonra, Koppenhágára, New Yorkra, Berlinre is: Jöjjön el oda, ahol semmi sem történik, ahol a tengeren, a felhőkön és a négy házimacskán kívül semmi sem mozog. A reklámszöveg ugyan nem felelne meg teljesen a valóságnak, de melyik felel meg? Egy rek- lámokkal foglalkozó szakember meg tudna győzni bennünket arról,

hogy ami szükségtelen, az fontos, és ez így helyes, mivel az életünk lassan megtelik fölösleges dolgokkal és jelentéktelen pillanatokkal: úgy felhalmozódik körülött    a kényelem, hogy alig látszik ki a fejünk búbja.

Régen az emberek jobban tartottak a nélkülözéstől, mint bármi mástól, az éhezéstől, a szegénységtől, a hidegtől, kellemes dolgokról álmodtak: kevesebb kínlódásról, kevesebb hidegről, arról, hogy jut idejük magukra; látástól vakulásig dolgoztak, sötét és néha nyirkos házakban laktak, a legközelebbi orvos messze volt, az iskola még messzebb, korán meghaltak, kevés boldog pillanatot éltek át, az életük merő küzdelemben telt. De te tudod, ma milyen az életünk, mindenünk megvan, amiről az elődeink álmodtak, jóval tovább élünk, egészségesebben, nem ismerjük az éhezést, csak olyankor tör ránk az éhség, amikor fogyókúrázunk vagy nagy forgalmi dugóba kerülünk; aggódunk a testünk miatt, megnagyobbítjuk vagy kisebb- re szabatjuk a mellünket, küzdünk a kopaszodás ellen, szoláriumba járunk, egyenesebb fogsorról álmodunk, és szeretnénk több receptet ismerni; sokan túl sokat dolgoznak, és a férfiak szerszámának mérete megegyezik a munkaidejük hosszával. Csodás dolgunk van, mégsem érezzük jól magunkat, mert hát mihez kezdjünk ezzel a sok nappal, az élettel; nehéz rájönni: miért élünk. De legalább a tengerpartunk szép, ívelt, alig egy kilométer hosszú, megnyugtató érzés kiállni oda és figyelni valamit, ami nagyobb nálunk. A tenger örök, írta valaki, ami sajnos ostobaság, minden változik, a nap meghal, a tengerek kiszáradnak, nagy emberek merülnek feledésbe, de az emberi élet- hez képest a tenger valóban örök. És alig harminc éve még úgy tűnt, hogy a Szovjetunió és az Izlandi Szövetkezetek Egyesülete, a szövet- kezetek ősanyja is örök. A szövetkezet volt a világ közepe, az üze- meltette a boltot, a Lerakatot, a benzinkutat, a trafikot, a vágóhidat, a gazdák minden terméküket oda vitték, és élelmiszert, takarmányt, dízelolajat, kerítésanyagot, karácsonyi ajándékokat, húsvéti tojást kaptak cserébe, készpénzzel sosem találkoztak, kivéve, ha valakinek Reykjavíkba kellett mennie fogorvoshoz. Ez volt a mozdulatlanság ideje, a kibaszott langyos pangásé, és az egész mögött a Haladás párt állt, az alfánk és omegánk, és azt hittük, hogy ez sohasem fog meg- változni, de nagyon tévedtünk. Különös, hogy végül minden meg- változik, a vasfüggöny, a fekete-fehér tévé, az írógép; mikor áll meg ez a fejlődés?, nem kell rá válaszolnod, csak hangosan gondolkodunk, mivel most minden olyan gyorsan változik, hogy aki csak pislant egyet, máris elveszíti a kapcsolatát a világgal. A szövetkezeti boltok valódi hatalmát azonban csak akkor fogtuk fel, amikor a Szövetkeze- tek Egyesülete összeomlott; belülről rothadt, mint a mi időnkben az Egyesült Államok, amelynek émelyítő bűzét átfújta az óceánon az állandó nyugati szél. Az ember a legsúlyosabb láncokat csak akkor veszi észre, amikor elszakadnak.

De lakik itt a faluban egy ember, aki nem sokat törődik az idő folyásával, a dolgok változásával, a neve Jónas, ő festette ki az Asztro- nómus hullámlemezzel borított házát. Jónas a festőpemzlijével meg tudja változtatni a világot: a hullámlemezzel borított házat éjszakai égbolttá változtatta.]

Kapcsolódó cikkek
...
Írd meg Európát!

Sunjeev Sahota: A földönfutók éve [Írd meg Európát!]

Sunjeev Sahota könyve három fiatal indiai férfiről szól, akik egy angliai építkezésen dolgoznak, és akik mind új életet szeretnének kezdeni. Olvass bele A földönfutók évébe, írj róla recenziót és nyerj egy Kindle-t tele könyvekkel. 

...
Írd meg Európát!

Norman Manea: Kötelező boldogság [Írd meg Európát!]

Norman Manea kafkai történeteinek középpontjában a rendőrállam rémálmai között élő kisember áll. Olvass bele a Kötelező boldogságba, írj róla recenziót és nyerj egy Kindle-t tele könyvekkel! 

...
Írd meg Európát!

Dora Csehova: Nem akartam Lenin lenni [Írd meg Európát!]

Dora Csehova a nagy orosz irodalmi hagyomány folytatója, könyve azokról szól, akiknek az élete másként alakult, mint ahogyan tervezték. Olvass bele a Nem akartam Lenin lenni című kötetbe, írj róla recenziót és nyerj egy Kindle-t tele könyvekkel! 

A hét könyve
Kritika
Annie Ernaux irodalmi fényképalbumba sűrítette az élet illékonyságát
...
Szórakozás

Lady Gaga golyóval tesz pontot a Gucci család botrányos történetének a végére

„Amit meg kell értenie a Guccikkal kapcsolatban, hogy teljesen őrültek, hihetetlenül manipulatívak és nem túl okosak. Muszáj, hogy ők irányítsanak, de amint megszerzik, amit akarnak, tönkre is teszik! Pusztító fajták, ez ilyen egyszerű!”, sommázza a véleményét Paolo Gucci neje, Jenny Garwood a Sara Gay Forden által írt A Gucci-ház című könyvben, amely Ridley Scott filmjét ihlette. Jenny ebben a három mondatban tulajdonképpen nagyszerűen össze is foglalja Scott produkciójának lényegét.

Hírek
...
Írd meg Európát!

Írd meg Európát, és nyerj egy Kindle-t tele könyvekkel!

...
Kritika

Nem az életkorunk, hanem a stigmatizáció ellen kellene küzdenünk

...
Hírek

Csányi Vilmos: A vírus jó példa arra, milyenek a hiedelmek

...
Hírek

Pilinszky-verset dolgozott fel a Meg Egy Cukorka

...
Hírek

Az izlandiak még mindig sokat olvasnak, de a statisztikát a nők húzzák fel

...
Nagy

Austen hősnőjének pusztán szórakozás, ami másnak az élet maga [Az Austen-projekt]

...
Hírek

Lomb Kató játéknak, megfejtendő keresztrejtvénynek tekintette a nyelvet

...
Gyerekirodalom

Zalán Tibor a Mesemúzeum új kulcsőre

...
Hírek

A Tandori Dezső és Ágnes hagyaték az Apor Vilmos Katolikus Főiskolára került

SZÓRAKOZÁS
...
Szórakozás

A harlemi reneszánsz szívében két nő önáltatással küzd a diszkrimináció ellen

Nella Larsen hősnőinek szereptévesztésében egy korszak kiútkeresése tükröződik. Mozgóképes feldolgozása A látszat ára magyar címmel a Netflix műsorán látható. 

...
Szórakozás

Az éden is veszedelmes, ha fojtogató önzésre épült

Philip Glass egy trilógiával tisztelgett a francia művészzseni és polihisztor Jean Cocteau előtt, ennek záró darabja a Les Enfants Terribles (Veszedelmes éden), ami november 13-tól látható az Operához tartozó Eiffel Műhelyházban.

...
Szórakozás

Rockzenére hangolt káosz és minimalizmus a Magyar Nemzeti Balett legújabb előadásában

Először látható Magyarországon a kortárs tánc igazi klasszikusának számító Chroma című előadás. Wayne McGregor koreográfus  darabja egy több síkon futtatott kommunikációs kísérlet: szélsőséges gondolatok, érzések megfogalmazása és párbeszéde a test határainak feszegetésével.

...
Szórakozás

25 éves a Romeo+Juliet: az MTV-esztétika, amely érdekessé tette a klasszikusokat

Az MTV-esztétika találkozása a reneszánsszal, a vizuális nyelv ütközése a tradícióval, gengszterek, tetoválások és drag queen a grandiózus adaptációban. 

...
Szórakozás

Wes Anderson új filmjében leborul a New Yorker előtt

A Francia Kiadás egyszerre vizuális tombolda, fergeteges gegparádé, valamint főhajtás a francia film és az amerikai újságírás előtt. Wes Andersont bevallottan nagy kedvence, a New Yorker ihlette meg, a magazin legendás újságírói közül pedig néhányuk karakterét be is építette a filmbe.

...
Szórakozás

Megint dráma van a Szépművészetiben- Textúra 2021

Tavaly ősszel a második hullám elsodorta a kortárs irodalom, a színház és a képzőművészet egyik legizgalmasabb összművészeti találkozóját, a 2020-as Textúrát. Bár vígaszdíjul megnézhettük a streamelt verziót online, de lássuk be, ennek a programnak épp a felfedezős, múzeumban bolyongós, kincskeresős hangulatát szeretjük igazán, úgyhogy most itt a lehetőség, hogy bepótoljuk.