Kelet-Berlinben járunk, 1986-ban. Egy 19 éves egyetemista és egy 34 évvel idősebb, nős, sikeres író kapcsolata szerelemnek indul, de árulással, hazugsággal, bántalmazással, manipulációval teli rémálommá alakul. Az írónő hősei személyes sorsát párhuzamba állítja a történelmi eseményekkel: az NDK széthullásával és a berlini fal összeomlásával. Jenny Erpenbeck a regényével azt is szerette volna megmutatni, hogy az NDK-ban nem csak az állami terrorról szólt az élet.
Erpenbeck kelet-berlini írócsaládba született, színház- és operarendezőként is dolgozik Berlinben és Grazban. A Kairosz számos elismerésben részesült: 2023-ban szerepelt a The New York Times 100 legfigyelemreméltóbb könyveinek listáján, 2024-ben Nemzetközi Booker-díjat kapott. Magyarul eddig magyarul az Otthon és Megy, ment, elment című regénye jelent meg, utóbbiról kritikát is írtunk.
Jenny Erpenbeck: Kairosz (részlet)
Hogyan fest hát a szabadság? A nagymamának alagsori lakása van. Jó lakónegyed, és drága!, de Annie közelében szerettem volna lakni. Annie is a drága lakónegyedben lakik a férjével és a gyerekével, de csak lakótelepi lakásban, az még megfizethető, ugyebár. A nagymama a nappalija ablakából egyenesen a virágágyásra lát: Szép, nem? Egészen közelről látom a virágokat! A virágokon túl néha azoknak az embereknek a lábát is láthatja, akik megengedhetik maguknak, hogy az emeleti lakásokban lakjanak. A cipőjéről megismerem mindegyiket!, mondja a nagymama, hangosan elneveti magát, és odateszi a vizet a kávénak. Na de most mesélj te, mondja Annie néni. A Kathrinchen, miközben mesél, körülnéz. Még nagyon jól emlékszik a kanapéra, a fotelre, a könyvesszekrényre, a vese formájú asztalkára, rajta a fikusszal, a hálójukat foltozó halászokat ábrázoló képre, a közepén meggyűrődött díszpárnára a kanapén, az asztalon álló halványkék kávéskészletre, hiszen a nagymama öt évvel ezelőttig Kelet-Berlinben lakott. A bizonyosság kedvéért Katharina kézbe veszi a sárgaréz dobozkát, amellyel gyerekkorában úgy szeretett játszani, megemeli a fedelét, úgy van: akárcsak azelőtt, most is színes, kénes gyújtófejű gyufaszálak vannak benne. Nyugatra megérkezve Katharina egyszersmind visszaröpült a gyerekkorába. Később kimegy pisilni, és látja, hogy a fürdőszobában mindenütt törlőruhák lógnak, ahogy azelőtt Emmi nagyi keleti lakásában, a fűtőtest fölött, a mosdó alatt, némelyik ruhacsipesszel rögzítve a polc és a fal között feszülő szárítókötélen, és a fürdőkád fölött lévő zsinóron is. A határsáv annak idején közvetlenül Emmi nagyi háza mögött húzódott, és a nagymama néha azzal szórakozott, hogy a törlőruháit a konyhaerkélyen rázta ki, úgyhogy a porcicák vagy a reggeli morzsái a határőrök fejére potyogtak.
Azelőtt a nagymama a Keletet suvickolta a rongyaival, most pedig a Nyugatot.
Danone joghurtot reggeliznek. Katrin motorral jön Katharináért. A lányt ma már kevésbé lepi meg a koldusok látványa a dóm előtti téren. Ilyen gyorsan hozzá lehet szokni, hogy szerencsésebbek vagyunk másoknál? Unokatestvére a látványosság felé menet előresiet, ő pedig követi, és a jelenből egy lépéssel a dómban terem, ahol az e világi idő semmit sem jelent. A templom belsejében szürkén sorakoznak a gótikus oszlopok, olyan, mint egy megdermedt erdő. Fölöttünk roppant bolt feszült, / Halál, Csönd és Éj alatta, / pár függőlámpa a homályt / még jobban megmutatta. Heine a fény által ismerte fel a sötétség mélységét, nem hagyta, hogy ami meg van világítva, megtévessze. Mintha megsejtette volna, mi következik, gondolja Katharina.
Ha egy évszázaddal később születik, nem éli túl Németországot. Sem zsidóként, sem gondolkodóként.
Újra odakint az unokatestvére megmutatja neki a tornyot, amely megsérült a bombázásban, utána sietve téglákkal foltozták be, nehogy összeomoljon: „kölni dómplombának” nevezik, mintha a gótikus torony egy fog lenne. Ezt muszáj lesz elmondania Hansnak, ha megint Berlinben lesz. Hiszen gyerekkorában ő is átélte a háborút. Christian a McDonald’sban várja őket. Eleinte nehéz volt a papával, tudod, milyen, de Christian most már családtagnak számít, mondja Katrin, és bizonyítékképpen a fejét a vőlegénye vállára hajtja. Hogy lehet ilyen tiszta egy önkiszolgáló étterem? Az asztalokat fehérre festett farácsok választják el, majdnem olyan itt, mint egy kastélyban. Időközben az unokatestvére banki ügyintézőnek tanul, Christian pedig mérnöknek. Adenauer a példaképe, mondta Katrin a felvételi beszélgetésen, amikor jelentkezett a képzésre. Adenauer? Miért pont Adenauer? Fogalmam sincs, de ezzel a névvel sikerült bekerülnöm – Christian tanácsolta. És a feje megint a vállán. Adenauer a NATO-tagságért cserébe eladta a Keletet, mondja Katharina. Igen? Ezt Hans magyarázta el nekem nemrég. Már ne is haragudj, feleli az unokatestvére, de most komolyan, mit akarsz egy ilyen öreg pasival – ennek nincs jövője.
Vacsorára Katharina visszatér az alagsorba, megterítenél? Hat órakor, a megbeszélt időben, az előszobapolcon nem szólal meg a telefon. Felszeletelek pár retket, mondja a nagymama. Katharina minden alkalommal, amikor kimegy a fürdőszobába, a fürdőszobaajtóra csavarozott tükör felé menet arra gondol, hogy ez nem Hans tükre, amely előtt kéz a kézben álltak a sötét előszobában. Hallja, hogy a nagyanyja magyaráz neki valamit, és arra gondol, hogy a hang, amelyet hall, nem Hans hangja. Másnap, és az utána következő, sőt a harmadik napon is oda-vissza ténfereg a Schildergassén, aztán megint oda és megint vissza. Nizzai salátát már az első napon evett, tonhallal és tojással, kilátással a Rajnára. Aztán megint oda és megint vissza. Minden kapható itt az üzletekben, amire valaha vágyott, és milyen olcsón! Egy pulóver 15 német márka? A bordó-fekete csíkos bársonypulóveréért, amit csak az Exquisit-boltban lehetett kapni, az érettségi előtti nyáron két hétig kellett takarítania egy óvodában, 140 márkába került. Az óvodában tanult meg felmosni, egyszer vizesen, egyszer szárazon, egy óvónőtől, aki mindig rosszkedvű volt, a felmosórongy pedig büdös. Oda és vissza. Hasonlítsd össze az árakat, tanácsolta a nagynénje. Kislány, téged nyilván kilométerre fizetnek, mondja Katharinának a harmadik nap végén egy ruhabolt ajtónállója. De csakugyan, ha az ember elég hosszú ideig mászkál oda-vissza a Schildergasséban, megfigyelheti, hogy zuhannak az árak, egy nyári ruha reggel 25 német márkába kerül, délben 10-be, és este esetleg már csak 2,50-be. Holott reggel, délben és este ugyanaz a ruha. Oda és vissza. Hát ez a nyár végi kiárusítás, mondja az unokatestvére. Bagóért vásárolhatsz. Ezeket a szavakat Katharinának még meg kell tanulnia. Megpróbál visszaemlékezni arra, amit állampolgári ismeretek órán tanult a használati és a csereérték közötti különbségről.
A telefon egyik este sem szólal meg.
Vajon Hans nyaraláskor lefekszik a feleségével? Oda és vissza, addig, amíg mindent, ami megvásárolható, gyakorlatilag az ember után nem dobják. Jól választottál, mondja a nagymama, aki a nyugdíjából spórolta össze az unokájának a bevásárlásra adott pénzt, és megdicséri: a ruha, 1 pár szép cipő, 5 póló, 2 könnyű pulóver, 1 sál, 1 kiskabát, 1 rövid nadrág és 1 hosszú. Mindez nem egész 100 nyugatnémet márkáért, szinte hihetetlen. És akkor a nizzai salátát még bele se számolta. Az asztalnál vele szemben láthatatlanul ülő Hansszal, és a kilátással a Rajnára.
Lehet, hogy történt vele valami? Ó, gyermekem, mondja a nagymama, biztos csak nincs ott telefon. Katharina odamegy a nagymama tükréhez, de az megint nem Hans lakásának tükre.
Igazából csak holnap lesz a nagymama születésnapja, most az előestéje van, az előeste éjjel fél kettőig tart: krumplisaláta, húsgombóc, és végül vajkrémes torta. Alaplap, töltelék, színtelen tortabevonat, azt szigorúan előírás szerint kell megcsinálni, akkor csak jól sikerülhet. Boldog születésnapot! Azért kár, hogy egynél több keleti rokon sosem kap engedélyt, ezért Erika nem lehet jelen. De Katharina felolvassa az anyja levelét: Gondolatban veletek vagyok. Na és hogy tetszik neked a szabadság, kérdezi Manfred bácsi. A dóm szép, mondja Katharina. Itt elmondhatod a véleményedet, mondja Manfred bácsi. Tudom, feleli Katharina. És megveheted, amit csak szeretnél. Meg is tette, meg is vette, mondja Emmi nagyi. És holnap elmész a múzeumba?, kérdezi a nagynénje. Igen. Képzeld el, a kölniek légvédelmi bunkert akartak építeni, és közben római kori maradványokra bukkantak – pont azon a helyen húzták fel aztán a múzeumot, végül is egy ilyen mozaik nem szőnyeg, amit ide-oda hurcolhatnak. Ki kér még egy kis snapszot?
Fent a légi háború, mindenek alatt pedig Dionüszosz, a mámor istene, apró kockákból kirakva.
Colonia Agrippinensis odafent lángokban áll, odalent pedig a meztelen alak az idők végezetéig koslat a nők után, lakomázik és berúg, zenészek láthatók, pompás állatok, és a szögletes meanderkereszt, amely a felszínen az állam jóvoltából fekete-fehér-vörös színekben lobog, a város föld alatti történetében azonban nem egyéb, mint a vidám orgiát bekeretező minta. Kár, hogy mindezt nem Hansszal együtt láthatja.
Ma este sem telefonál, mondja Katharina este Emmi nagyinak, aki közben retket szeletel. De gyermekem, hiszen nős. Emmi megigazítja az asztalon a vajtartót, a tányért a májassal, az üveg ecetes uborkát, a kenyérkosarat, a sót és a borsot. Tudom, mondja Katharina.
Egyszer, mondja Emmi nagyi, miközben odamegy a hűtőszekrényhez, egyszer, amikor össze kellett szednem a papírokat a nyugdíjhoz, Karl egyik mappájában találtam két fényképet.
Egy ilyen hűtőszekrénybe benézni olyan, mint a mozi, mondta nemrég Hans. Egyik kezében Emmi egy kis tálat tart a tegnapról megmaradt krumplisalátával, a másikkal újra becsukja a hűtő ajtaját.
Az egyiken egy nővel volt látható. A másikon ugyanaz a nő egy csecsemővel a karján. A hátoldalán Karl kézírásával: Stavanger az egyiken, és Gerti Peterlével a másikon.
Mi az a Stavanger?
Egy város Norvégiában, ott állomásozott a háborúban.
A fólia le, egy kanalat bele.
Húsz évig voltam Karl felesége, mondja, volt két lányunk, mégsem ismertem a férjemet.
Azóta, hogy Nyugaton vagy, próbáltad megkeresni azt a nőt?
Nem, mondja Emmi, minek? Ő és a gyereke – idegen emberek, semmi közöm hozzájuk.
Katharina megpróbálja elképzelni, hogy van egy Peter nevű nagybátyja Norvégiában, de semmilyen arcot nem tud elképzelni hozzá.
Karl tulajdonképpen miben halt meg?
A piálásba halt bele, Kathrinchen, már 52-ben a piálásba, mondja Emmi, leteszi a tálkát, és asztalhoz ül.
Mindig mindennek két oldala van, gyermekem, mondja. De azért kívánom neked, hogy légy nagyon boldog.
Nyitókép: thebookerprizes.com
