Jánossy Lajos legújabb kötete valódi nagyregény, nemcsak terjedelme miatt, hanem mert valamiféle összegző szándék is tetten érhető benne. Főhős-elbeszélője a klasszikus sodródó, céltalan hősök rokona, és mintha a borítón látható gyűrött papírrepülő is ennek a metaforája lenne: repül, amerre viszi a szél, ugyanakkor törékeny, gyűrődésre hajlamos. A névtelen narrátor budai orvoscsalád gyermeke, ami viszonylagos védettséget biztosít neki a hatvanas évek közepétől a rendszerváltásig terjedő zűrös időszakban.
Biztos hátterének tökéletes szimbóluma a kakaózás,
mely epicentrumként működik a regényben: otthonos, melegséggel teli élmény, melyhez mindig vissza lehet térni, s mely a biztos pontot jelenti a megpróbáltatások, változások, krízisek közepette. A kakaózások tagolják is a szöveget, mely az időrendet borítva kalauzolja olvasóját az említett évtizedekben. Az Örök hely és mindenhol idő nem történelmi regény szeretne lenni, sokkal inkább valamiféle közérzetregény, melyben újraélhető vagy megismerhető a tárgyául választott éra, sőt, kevésbé részletesen, de az előtte lévő jó néhány évtized is.
Olvass bele Jánossy Lajos Örök hely és mindenhol idő című nagyregényébe!
Az elbeszélő nem egyedül meséli a történetet, hanem egy nagyon különleges megoldással dolgozik. Az elsősorban kamaszkori és fiatalkori eseményeket bemutató elbeszélésben ugyanis van egy állandó társa, a Mosodás, aki folyamatosan igazítja, javítja, korrigálja a narratíváját. Már a huszadik oldal környékén igyekszik tisztázni, ki ő: egy „fordított Esti Kornél”, az „állandó tettestárs”, a „biztos pont”, valamiféle írói alteregó, aki először Misi Masaként jelenik meg az elbeszélő életében, amikor az édesanyja mesél róla esténként. Misi Masából kamaszként Mosodás Mihály lesz, és míg a gyerekkorban életre hívott képzeletbeli társ szórakoztató és együttműködő, addig a serdülés idejére szétesik az összhang, a Mosodás begorombul. Az elbeszélőhöz fűződő ambivalens viszony jól látható akkor, amikor vitatkozik és átveszi a szót: „Rezonőröm lett, összefoglalta és élére állította a történeteket, elemzett és bírált, nem hagyott menekülőutat. (…) Mindig velem volt, mindig mondta, mindig.
A Mosodás: babzsák a fejemen. A Mosodás: púp a hátamon. A Mosodás: biciklilánc a nyakamban”.
A meghasonlott én másik fele valóban többször megakasztja és bírálja az elbeszélőt, kettejük közül a Mosodás a cinikusabb, a tárgyilagosabb, így sokszor eltávolítja az elbeszélőt saját sztorijától, rászól, ha túloz, ferdít vagy ha sajnáltatja magát. Pedig a narrátornak a Mosodás nélkül sincs könnyű dolga, Jánossy Lajos könyve ugyanis az elbeszélés lehetetlenségével is birkózik, arra folyamatosan reflektál. „Restaurálsz vagy rekonstruálsz?” – teszi fel a kérdést a Mosodás, és a főhős (másik fele) is gyakran elmélkedik azon, hogyan lehet megragadni a múltat, hogyan lehet elmesélni azt, ami volt, miképpen lehet megragadni egy hangulatot, egy személyiséget vagy egy érzést pusztán a szavak segítségével: „Évtizedeket nem lehet összefoglalni, egy embert nem lehet kimondani, egy világot nem lehet felruházni, egy gesztust nem lehet megnevezni”. A becketti probléma („Annak kifejezése, hogy nincs mit kifejezni, nincs miből kifejezni, nincs erő kifejezni, nincs vágy kifejezni, plusz a kifejezés feltétlen kötelessége.”), annak is különösen a „nincs miből kifejezni” kitétele merül itt fel, de Jánossy elbeszélője sem a feladás, hanem a próbálkozás küzdelme felé mozdul. A múlt mozaikdarabjait gyűjti össze, heroikus vállalkozása nem más, mint „rakosgatás”, ahogy ő fogalmaz, miközben jelzőkkel, főnevekkel és helyhatározókkal próbál hozzáférni mindahhoz, amit közkeletűen valóságnak nevezünk. Egy képzeletbeli puzzle darabkáiból próbál kirakni egy teljes képet, de ráébred, hogy ez lehetetlen:
„Egy puzzle darabkáit illesztgetem egymáshoz, kiszemelek egyet, nézegetem, visszatenném, már nem sikerül, nem passzol. Máshova teszem, ott stimmel, az előbbi helyén a hiány, nem tudom pótolni, nem fér oda be semmi”.
A történet apró részletekből épül, a nagy narratívát folyamatos kitérők, vargabetűk szabadalják darabokra. A szerkezeti koncepció alapja éppen a kitérő, a késleltetés, hiszen amint a történetbe belép egy újabb személy, meg kell mutatni az ő múltját, de az ő múltjában is felbukkan valaki vagy valami, amit részletezni kell, és így tovább. A visszakanyarodások sokszor csak 30-40 oldal után történnek meg, de igazából nem is lényeges, hogy az olvasás során teljes biztonsággal rekonstruáljunk valamiféle egyenes ívű történetet. Az időszak hangulata, levegője, a benne élők közérzete a darabkákban, töredékekben is megragadható, sőt, lehet, abban ragadható csak meg igazán. Mintha a személyiségről is valami hasonlót gondolna Jánossy, ugyanis a főhős saját élettörténetét meglehetősen egyedi módon, mások történetein keresztül meséli el. Azért a névtelen elbeszélő a kötet középponti alakja, mert övé az uralkodó perspektíva (megosztva saját alteregójával, a már említett Mosodással), mindent az ő nézőpontjából ismerünk meg, viszont direkt módon viszonylag keveset és visszafogottan mesél saját magáról.
Olyan sok szereplőt hív életre, hogy az ő bemutatásuk közepette saját magára már nem jut a figyelemből.
Rokonai (elsősorban anyja, apja és nagyapja, de távoli nagybácsik és unokatestvérek is) mellett szerelmei, barátai, példaképei kerülnek az olvasó elé, a Mexikói, Dávid, Juli nővér, Etelka néni, Horváth Kati, Olsen és még rengeteg más alak népesíti be a szöveg terét, magát az elbeszélőt pedig mintha csak mások történeteiben pillanthatnánk meg. Az elbeszélő által „enumerációnak” nevezett felsorolás rengeteg embert, sorsot mutat be, a seregszemle szereplői pedig mintha elrejtenék azt, aki beszél, aki tulajdonképpen csak nézőpontként vagy hangként van jelen, mindent átszűr önmagán, de szégyellősen meghúzódik a háttérben.
Története egy útkeresés és egy felnőtté válás története, melynek igazából nincs vége – nem befejeződik, sokkal inkább félbemarad a rendszerváltás szimbolikus évében. A hőst születésétől kísérhetjük nyomon, néha részletesebb, máshol vázlatosabban megrajzolt történetein keresztül, melyekből iskolásként, gimnazistaként és fiatal felnőttként ismerhetjük meg. És tébláboló, céltalan, rostoklásként jellemezhető, vagy ahogyan ő fogalmaz „üresjáratként” felfogható életútja során persze nemcsak őt, hanem a kor tipikus helyszíneit, például a sorkatonai szolgálat színhelyéül szolgáló marcali laktanyát, a Honvéd Kórházat, egy belvárosi szerkesztőséget, és elsősorban Budapest folyamatosan változó tereit is megismerjük. De nemcsak helyszíneket járunk be az elbeszélővel közös múltbeli sétán, hanem képet kapunk a korszak kulturális életéről, film- és folyóirat-kultúrájáról, az értelmiség legfontosabb olvasmányairól, a szamizdatok időszakáról, egy szerkesztőség működéséről. Emellett egy kórház bemutatásán keresztül az egészségügyi rendszer rajzát is megkapjuk, ugyanúgy, ahogyan a kötelező sorkatonaság, az egyetemi felvételik is megjelennek a lapokon, mint ahogy a populáris kultúra vagy a hétköznapok teljesen átlagos tárgyai, a kvarcórák, a skálás szatyrok, az Ibolya presszó is a leltár részei. Összeáll a lista arról, hogy mi volt, arról, hogy mi tűnt el: „Eltűnt a Skála Áruház négykerekű bevásárlókocsija, a Fabulon-reklámok, és Koós János barkója. Eltűntek a Trabant-kombik hátsó ülései és a fóliázott fagyasztott csirkék, a fapálcás jégkrémek, a Kojak-nyalókák és a Casco-matricák. Eltűntek a katonaöves Ifjú Gárdisták és a jaffás KISZ-klubok. (…)
El a Traubisoda, a gépfagyi, a Budai Ifjúsági Park színpada, a Körszálló. Szűcs Judit, a dzsörzékosztümök, a farmerkabátok, az alföldi papucs, a kacsintós naptár, a kazettás magnó, Aczél György bajusza, mind eltűnt.”
Jánossy regénye nagyon okos, elsősorban az intellektust célzó regény, de az érzékekre is hat, az eltűnt idő nyomában járó elbeszélés egyes jeleneteiben szinte érezzük a Kádár-korszak szűk levegőjét, a műanyagok, a főzelékek, a Feneketlen-tó környéki kiskocsmák szagát, az autók műbőr huzatát, a piaci lángos zsíros papírját. Főhősének elbeszélése így nemcsak az intellektusunkra hat, hanem egy korszakot zsigeri módon idéz meg, még számomra is, aki legfeljebb a nyolcvanas évekre emlékszik homályosan. Az elbeszélő mégis úgy érzi, vállalkozása sikertelen, hiszen nem lehet elbeszélni mindent, „a szavakkal a legjobban imádkozni lehet”, mondja a Mosodás, az elbeszélés pedig „csak az ima sokadrangú ötvözete, utánérzése pótléka”. Mindezt tudva és sokszor végiggondolva az elbeszélő mégsem adja fel a sziszüphoszi küzdelmet, talán ez az egyetlen dolog, melyben kitartása megmutatkozik, még akkor is, ha tudja, vállalkozása eleve csak sikertelen lehet.
Olvasóként így részben egy szükségszerű kudarc jól dokumentált leírását olvassuk, illetve részt veszünk egy múltidéző sétán, ahol vezetőnk egy tehetséges, okos, (ön)reflexív hős, aki nem kezd semmihez az életével, így akár az orosz irodalom tipikus hősének, a felesleges embernek kései leszármazottjaként is értelmezhető. Nem tudni, hogy passzivitása a rendszer szűkösségével és korlátaival magyarázható-e vagy alapvető személyiségjegyeivel, de ő kalauzol minket a múlt mozaikdarabkái között. Mert a regény, ahogyan az elbeszélő maga is megjegyzi, voltaképpen egy hosszú séta. Séta „forró nyomok és hűlt helyek” mentén, leltára annak, ami volt.
A kötet olvasói között lesz, akinek nosztalgia, és lesz, akinek időutazás az ismeretlenbe.
A séta végén persze felmerül, és az utolsó oldalon el is hangzik az Érzelmek iskolájának utolsó sorai kapcsán megfogalmazott kérdés: „Mi ért a legtöbbet?” A válasz is megszületik rá: „A legtöbbet talán az érte, amiről nem tudtunk beszélni, amivel nem azt mondom, hogy hiábavaló volt beszélnünk. Beszélnünk kellett, hogy megmutatkozzon a kimondhatatlan.”
