Új regényed, a Mellettem elférsz érzékelhetően más koncepcióra épül, mint az előző. Mintha részint az Isten hozott és a Pletykaanyu világa köszönne vissza. Mire tanított a Tánciskola?

A Tánciskola recepciójában volt egy nagyon érdekes vonulat. Semmi rossz szándék nem volt ebben, csak egy ésszerű kritikai találgatás volt, arra vonatkozott, hogy vajon merre lehet továbbindulni ezután. Életrajzilag viszonylag könnyű volt beazonosítani a helyszíneket, adta magát a referenciális olvasat, és a kérdés, hogyan lesz téma Budapest, hiszen akkoriban költöztem ide, amikor a Tánciskola megjelent. A kritikákat olvasva próbáltam magamat függetleníteni ettől, de nem nagyon ment. Belekezdtem például egy regénybe, ami direkten egy budapesti asszimilációs történet lett volna. Megírtam belőle vagy százötvenezer leütést, mire rájöttem, hogy ez engem egyáltalán nem érdekel…

Tehát van még egy regénytöredék? Mit fogsz vele kezdeni?

Semmit. Nem érdemes. Illetve magamban hozzászámolom a Mellettem elférsz munkálataihoz, elvégre ez a szöveg az útkeresés fázisához tartozott. Ami sokkal érdekesebb a kérdésed szempontjából, hogy utólag mindig érdemes visszanézni, mi az, amit szeretsz egy munkádban, és mi az, amit nem. A Tánciskolában a végletekig húztam a misztikummal való játékot, és utólag egyértelművé vált, hogy ha olyan történeteket találok, amelyekkel önmagukban is szívesen foglalkozom, akkor nincs szükség erre. Azt a kockázatot vállaltam a Tánciskolában, hogy a megkísértettség toposzával próbálok valamit kezdeni. Később jöttem rá, hogy ilyen erős irodalmi motívumokkal, amelyek rögtön ennyi olvasmányélményt és más tapasztalatot hívnak elő, nem föltétlenül szerencsés foglalkozni. Egyébként Dragomán Gyuri mondta nekem, amikor magam alatt voltam, hogy nézzem meg: egy pályán minden regénynek megvan a helye. És mindig van, ami valamilyen szempontból kiüt a többi közül, de fontos szerepe a későbbi munkákra nézve.

A Pletykaanyu és az Isten hozott is adta magát a referenciális olvasatokhoz. Mi a helyzet a Mellettem elférsz-szel? Mire számítasz?

Folyamatosan azt hangsúlyozom, ha kérdeznek, hogy ennek a történetnek jó része fikció. Az olvasói válaszok viszont általában a kockázatvállalást hangsúlyozzák. Hogy micsoda kockázatot vállalok, amikor íróként ennyire levetkőzöm és kiadom magam. Ebből is látszik, hogy a kortárs szerző mondhat bármit, az olvasó tulajdonképpen mindig a referenciális olvasat lehetőségét fogja keresni. Olvasóként én is ezt teszem, kár lenne tagadni. A legutóbbi ilyen élményem Szilasi Laci regénye, a Szentek hárfája. Békéscsabán éltem nyolc évet, tehát, ha valaki, én biztosan minden sarokról tudtam, hogy hol van, és minden szituációról be tudtam azonosítani, hogy éppen kiről és miről mintázódhatott. De nyilvánvaló, hogy a maga korában Móriczcal is ugyanezt tették. Ott van a Rab oroszlán hivatalnoka, aki megpróbálja magát Budapesten otthon érezni, és rácsodálkozik arra, hogy a gyakornokának mennyire fontos a város. Egyértelmű, hogy mindenki Móriczot látta benne, és hiába is magyarázta, hogy sohasem volt hivatalnok. A kutyát nem érdekelte. Ilyen értelemben a szöveg már mindig maga is kockázat. Kitalálhattam volna egy a családomtól teljesen elrugaszkodott történetet, az olvasók nagy része akkor is a referenciális olvasatokat keresné.

Azért a karakterek szintjén nyilvánvalóan merítettél a családi legendáriumból.

Igen. Sőt azáltal, hogy családfát is adok, és bevallom, hogy a nagymamám naplójából vettem át részleteket, nyilván még inkább feladom a labdát. De közelítsünk máshonnan! A nagymamám a legtöbbet a lánykérésről írt az önéletírásában. Abból egész passzusokat átemeltem, mert valóban fontos volt az életében, hogy őt hogyan kérték meg. Csakhogy a nagymamám, amikor naplót írt, nem jelenetezett. A napló végig narratív szöveg. Adott ugyan némi tényhátteret, ami a fantáziának minden lehetőséget nyitva hagyott, ugyanakkor attól kezdve én képzelhettem el a lánykérést, vagyis a jelenet teljes egészében fikcióvá vált. Amikor azt kérdezik az olvasók, hogy miért nem használtam több szöveget a naplóból, akkor csak azt tudom mondani, hogy emiatt.

A regényben fontos motívum az ember determinációhoz való viszonya. Vas István írja valahol, hogy minden determináció rossz determináció. Mit gondolsz erről?

A kifejezéshez számomra is csak negatív jelentéstartalom társul. Másfelől van az a helyzet, amelyben determinációt érzékelünk, és arra valahogyan reagálunk, ellent tartunk. És akkor a menekülés az elve elrendeltnek látszó helyzetek elől, szülhet termékeny folytatást.

Mondasz egy példát?

A regényben van egy figura, aki kimozdul a faluból, és gyökeret ver valahol egészen máshol. Olyan életformát talál, ami nem korai halálra vagy kudarcos életpályára kárhoztatja, és ilyen módon kitör a családi eleve-elrendeltség járma alól. Mindezt azért, mert látja a korábbi negatív mintákat, és menekül előlük. De ha mondjuk, onnan nézzük a dolgot, hogy egy borsodi faluban mit jelent a determináció, aminek ugye szociális, társadalmi és egyéb vonatkozásai vannak, az már egészen más. Az a Vas István-i kijelentésnél is súlyosabb következményeket hordoz.

A történetek gyakran játszanak el a normaszegéssel is, ami sok esetben súlyos kudarcot eredményez a szereplők számára. Ebből a szempontból különösen jelentős, amikor egy homoszexuális szerelem történetét beszéli el a regény.

Engem nem a normaszegés érdekelt ebben a történetben. Az valóan érdekes elbeszélői szempontból, ha egy ma sem természetesen kezelt helyzetet, társadalmi problémát más történelmi korba helyezünk. Már az is egyfajta normaszegés persze, hogy a falusi fiú elindul a hamuba’ sült pogácsával, és vissza kell térnie. A népmesékben ezek az elindulások mindig nagyon lendületesek, itt azonban a legkevésbé sem ez történik. A szereplőnek visszafelé kell mozognia, és ott, a faluban kell megtalálnia önmagát. Ebben az értelemben a két szereplő szerelmi története korántsem kudarcos, hiszen végül is beteljesült szerelemről van szó.

A regénybeli család második nemzedékében azonban már tényleg maghatározó létélmény a kudarc. Mintha apáink generációját látnám ezekben a sorsokban…

Csak feltételezem az okát, de apáink nemzedékében valóban tucatjával törtek meg az életpályák. A nagyszüleink nemzedéke talán éppen a végtelenül nagy nyomás miatt nem tört meg. Nekik annyira nehéz volt, hogy abban már muszáj volt talpon maradni. Aztán jött az úgynevezett szocializmus, ahol lehetőségek nem voltak, viszont mindig akadt elég pénz a piálásra. És ebben a lábvízben hamar megtörtek a férfiak. Igen, kétségtelen, hogy a gulyáskommunizmusba könnyebben mentek tönkre, valószínűleg azért, mert nem lehetett ép ésszel elviselni. És persze ott van a jól bevált helyzetértékelési modell, ami azt mondatja velük: „engem örökké becsaptak, és megaláztak”. Ebben a nemzedékben ez tényleg alapélmény.

Prózai munkáid alapján az a benyomása támadhat az embernek, hogy a magyar irodalom úgynevezett népi hagyományait követed. Ha van olyan ma, hogy népi-urbánus oppozíció, akkor hogyan kell értelmezni szerinted?

Ahogyan a népi-urbánus vita átöröklődött, annak ma már semmilyen esztétikai tartalma nincsen. Hogy ki hova sorolandó, az politikai kérdés. Nagyon gyakori például, hogy az úgynevezett vidéki szerző, aki vidéki témákat dolgoz fel, ugyanúgy megkapja „liberális zsidóbérenc” vádját, mint a városi kollégája. Ennek a fajta felosztásnak a jelenben semmi értelmét nem látom. Másfelől közelítve a kérdést: Szilágyi Zsófiának volt egy egészen szigorú kritikája, ami egyfajta ideologikusságot kért számon az Isten hozotton. Valami olyasmit írt, hogy a népi témát urbánus feldolgozási módokkal oldottam meg. Nos, igazából ezzel a megközelítéssel sem tudtam mit kezdeni. Az biztos, hogy Mészöly Miklóson nevelkedtem, és ezek a szerzők általában is sokkal nyitottabb lélekállapotban találtak meg pályakezdőként. Az is látható valószínűleg, hogy a modern megújítási kísérletekből inkább az Iskola a határon volt rám hatással, és aztán innen indulva jutottam el, vissza Móriczig. Úgy látom egyébként, hogy egy fiatal szerző ma sokkal hamarabb vesznek a kezükbe Krúdyt vagy Kosztolányit, mint Móriczot. De ebből sem vonnék le messzemenő következtetést.