Maya Seale mára egy tehetséges, menő ügyvéd. Az idáig tartó útjában fontos szerepe volt egy egész Amerikát lázban tartó büntetőpernek, ahol akkor még esküdtként vett részt. Az ügy az esküdtszék összes tagjának életére nagy hatással volt és a lezárta után is kísérti sokukat. A feltételezett gyilkost, Bobby Nockot, a közvéleményben nem kis felháborodást keltve végül ártatlannak ítélték. A nagy médiavisszhangot kiváltott ügy tizedik évfordulójára egy dokumentumfilm-sorozat készül, így a korábbi lakhelyüknek számító hotelben ismét összegyűlnek az esküdtszék életben maradt tagjai. A sorozat készültében jelentős szerepe van egyiküknek, Rick Leonardnak, aki magánnyomozásba kezdett és állítása szerint olyan megdönthetetlen bizonyítékhoz jutott, ami alapjaiban változtathatja meg a már lezárt ügyet. Valaki vagy valakik azonban nem szeretnék, hogy kiderüljön az igazság. Ricket holtan találják Maya szobájában. Vajon kinek és miért állhatott érdekében elhallgattatni Ricket? Mi lehetett az a sokat emlegetett bizonyíték? És vajon mire jött rá Rick? Bűnös volt-e Bobby Nock, vagy hibázott az esküdtszék? A válaszok kiderítése közben újabb és újabb kérdések merülnek fel, és a napvilágra kerülő titkok is bonyolítják a helyzetet.
A Bűnösökben Moore jó pár lépéssel közelebb lép a tárgyalótermek hangulatához, így egy kis metanarratíva is képbe kerül a bűnüggyel kapcsolatos bűntény utáni nyomozás során, aminek a központi karaktere egy jogász. Ez pedig kiváló terep ahhoz, hogy a szerző kifejezetten kényelmetlen kérdéseket is felvessen az igazságszolgáltatási rendszerrel kapcsolatban. Maya mint dörzsölt ügyvéd maga is sokszor ajánl ügyfeleinek olyan megoldást, ami picit átértelmezi az igazság fogalmát – de amikor ő is érintetté válik, egészen máshogy látja a dolgot. Hiszen a joggyakorlatban és az igazságszolgáltatásban nem az válik elsődleges mozgatórugóvá, hogy kiderüljön a tényszerű valóság, hanem az, hogy ügyvéd vagy ügyész az ügyfelének a lehető legoptimálisabb feltételekkel zárja a pert. Ha ártatlan is, vallhatja magát bűnösnek viszonylagosan enyhe büntetést vállalva, amennyiben azzal kevesebb kellemetlenséget okoz a továbbiakban – és persze azért, hogy a szembenálló felek ne találhassanak további fogást, amivel rosszabbul járhatnak. Ugyanakkor ha kétségkívül bűnös a védenc, a cél nem csupán a lehető legenyhébb büntetés kilobbizása lehet, de akár a felelősség áthárítása, vagy a tények csűrése-csavarása utáni olyan ítélet, amiből szinte győztesként távoznak. Ezekben az ítéletekben az egymással és a tényekkel is versengő jogászok mellett az esküdtszékre is nagy felelősség hárul, hiszen a bemutatott bizonyítékok alapján az ő szavuk dönt.
De vajon, ha egy ártatlant ítélnek el, vagy egy bűnöst engednek el, ők maguk is bűnösnek számítanak-e?
Thomas Edisont a saját fegyverével győzték le az áramháborúban - Könyves magazin
Az átlagember unalmasabb dolgot aligha tud elképzelni, mint a bürokratikus terhekkel megvert jogi csatározások, nünansznyi különbségeken lovagló szabadalmi perek, vagy a nehezen követhető tudományos viták. A Kódjátszma Oscar-díjas forgatókönyvíróját azonban erről senki sem tájékoztatta. Graham Moore új regényében ugyanis szabályosan a lapokhoz bilincseli olvasóját, amiben annak is jelentős szerepe van, hogy az Egyesült Államok egyik legizgalmasabb korszakát állítja középpontjába.
Moore ismét bizonyítja, hogy a forgatókönyvírás mellett a regények mestere is. Végig remek ritmusérzékkel vezeti a döbbenetesen erős felütéssel induló cselekményt. Tökéletes időzítéssel dobja be a fordulatokat, és arányosan tagolja az izgalmas eseményeket a nem kevésbé érdekfeszítő leíróbb részekkel. De talán a kiválóan adagolt információk mellett is sokkal fontosabbak az elhallgatott titkok, amiket a szerző szépen vezet fel, hogy a megfelelő pillanatban nyerjen bizonyosságot valóságtartalmuk felől az olvasó. Flashbackekben ismerhetjük meg az esküdtek ügyhöz való viszonyát, és Moore ezekben a részekben árnyalja leginkább az eltérő etnikai, családi és pszichológiai háttérrel rendelkező szereplők jellemét. Még azok a karakterek is példaértékűen kidolgozottak, akik kevesebb teret kapnak. Egy-egy rezdülésnyi megszólalásukban, múltbéli tetteikben, másokkal való interakcióikban, vagy a gondolataikban viszont olyan erő rejlik, ami kivételesen érzékletes módon teszi őket hiteles és érthető figurákká, miközben az érzelmi állapotukról is pontos képet fest az író. Nem kifejezetten komplex karakter mindegyikük, de akiknek fontosabb szerepe lesz az események alakulásában és alakításában, kellően izgalmas gondolatvilággal és elsunnyogott titkokkal rendelkeznek. Nézőpont karakterként Maya áll a középpontban, aki a munkája során tanúsított magabiztossága mögött valójában egy folyton bizonytalankodó és mindenkivel szemben bizalmatlan nő, ez pedig rengeteg szinten befolyásolja a regény folyamát.
Graham Moore szerencsére egy olyan „ki tette?” típusú krimit alkotott, ami mindamellett, hogy fontos témákat boncolgat a törvény, igazságosság, lelkiismeret és rasszizmus tengelyén, veszettül szórakoztató is.
Természetes módon adja magát a könyvben is sokat emlegetett Agatha Christie vagy a Ne bántsátok a feketerigót! párhuzam, de a Tizenkét dühös ember és bizonyos szempontból a Házassági történet című filmekhez is hasonlítható. A sokáig elhallgatott infók, a végig idegtépően az olvasó gondolataiba férkőző titkok kellemesen feszült várakozással ruházzák fel az eseménydús cselekménysort. És szerencsére Moore nem annyira gonosz, hogy ne adjon választ az összes rejtélyre. Így a befejezéssel érkező lezárás katarzis is egyben – ám közel sem biztos, hogy olyan válaszokat kapunk, ami mindenki számára maradéktalanul megnyugtató.
